Segítségnyújtás elmulasztása

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa az 1999. február 15. napján megtartott nem nyilvános ülésen a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettesének indítványa alapján meghozta a következő

jogegységi határozatot:

Ha a személysérüléssel járó vagy a sértett életét vagy testi épségét közvetlenül fenyegető veszélyhelyzetet az elkövető vétlenül idézi elő, de nem nyújt tőle elvárható segítséget a rászorultnak, cselekménye a segítségnyújtás elmulasztásának alapeseteként [Btk. 172. § (1) bek.] és nem annak bűntetti alakzata [Btk. 172. § (3) bek.] szerint minősül.

INDOKOLÁS

A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese a Bszi. 31. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta.

Az indítvány szerint a bírói gyakorlat nem egységes abban, hogyan kell minősíteni a segítségnyújtás elmulasztását (Btk. 172. §), ha az elkövető a közúti baleset okozásában vétlen.

Az indítvány a joggyakorlat megosztottságát példákon mutatta be.

1. A Bírósági Határozatok 1991. évi 9. számában 343. szám alatt közzétett eseti döntés szerint különös segítségnyújtási kötelezettség terheli azt az elkövetőt, aki a veszélyhelyzetet akár vétlen, akár szándékos vagy gondatlan magatartásával idézi elő, és annak nem teljesítése esetén a Btk. 172. §-a (3) bekezdésének első fordulata szerint a segítségnyújtás elmulasztásának bűntette miatt tartozik büntetőjogi felelősséggel.

A határozat indokolása szerint a Btk. 172. §-ának (1) bekezdésében megfogalmazott - szándékos mulasztással megvalósítható - bűncselekmény (vétség) a törvény szövegéből, illetve a Btk. 172. §-ának (3) bekezdéséhez fűzött miniszteri indokolásból kitűnően csak olyan személy terhére állapítható meg, akinek semmiféle szerepe nincs az alaphelyzet (akár vétlen) kialakulásában, semmiféle formában nem róható fel neki a veszélyhelyzetbe került személy vagy sérült segítséget igénylő helyzete, vagyis teljességgel kívülálló (extráneus). Ez a rendelkezés tehát az ún. általános segítségnyújtási kötelezettséget szándékos mulasztással megszegő elkövetők magatartását pönalizálja; ezzel szemben a Btk. 172. §-a (3) bekezdésének első fordulata - az ún. különös segítségnyújtási kötelezettség körében - azoknak a személyeknek a mulasztását vonja súlyosabb büntetőjogi megítélés alá, akik a segítségre szoruló személy fenyegetett helyzetét, veszélyhelyzetbe jutását vagy testi sérülésének bekövetkezését saját - akár vétlen, akár szándékos vagy gondatlan - magatartásukkal hozták létre. Az okozás ténye vétlen személy esetében is megalapozza a minősített eset alkalmazhatóságát (Legf. Bír. Bf.IV.794/1991. sz.).

Már korábban is, majd a határozat közzétételt követően a bíróságok ítélkezési gyakorlata széles körben követte az elvi irányítást. (Azonos módon foglalt el álláspontot az Igazságügyi Minisztérium Oktatási és Továbbképzési Főosztálya által a közlekedési bűncselekményeket tárgyaló bírák számára 1996-ban kiadott módszertani útmutató is.)

2. A Bírósági Határozatok 1997. évi 6. számában 296-II. szám alatt a korábbitól eltérő ítélkezési gyakorlat kialakítása céljából közzétett eseti döntés szerint, ha a járművezető vétlen az ittasan haladó, kivilágítatlan kerékpáros halálos kimenetelű elütésében, de a sértettet segítség nélkül hagyja: cselekménye a segítségnyújtás alapesete, és nem annak a bűntetti alakzata szerint minősül.

A határozat jogi indokolása szerint a terhelt - mint a balesettel érintett jármű vezetője - megállt ugyan a baleset közelében, de nem nyújtott segítséget a sértettnek, nem teljesítette az értesítési kötelezettségét sem, és a helyszínt az erre jogosult engedélye nélkül hagyta el. Ezért a terhére valóban megállapítható a segítségnyújtás elmulasztásának a ténye, azonban tévedett az elsőfokú bíróság, amikor ezt a magatartást a Btk. 172. §-ának (3) bekezdése szerint - a veszélyhelyzetet előidéző által elkövetett bűntettnek - minősítette.

A megyei bíróság álláspontja szerint az említett rendelkezés szövegéből nem következik az, hogy a vétlen magatartással előidézett veszélyhelyzet is megalapozza a minősített eset megállapítását.

Az ellentétes ítélkezési gyakorlat ugyanis figyelmen kívül hagyja, hogy a korábbi törvényszöveg [az 1961. évi V. törvény 259. §-ának (3) bekezdése] egyértelműen tartalmazta azt a törvényhozói szándékot, hogy a súlyosabb megítélésű segítségnyújtási kötelezettség azokat terheli, akik a segítségre szoruló személy fenyegetett helyzetét akár gondatlan, akár vétlen magatartásukkal okozták. Az ennek a jogalkotói szándéknak az alapján kialakított bírói gyakorlat azonban a most hatályos jogszabályi szövegből nem következik. A magyar büntetőjogi rendszertől idegen az objektív felelősségi forma, amit a Btk. miniszteri indokolása kriminálpolitikai indíttatásúnak jelöl meg.

A Btk. 10. §-a szerint: bűncselekmény az a szándékosan vagy - ha a törvény a gondatlan elkövetést is bünteti - gondatlanságból elkövetett cselekmény, amely veszélyes a társadalomra, és amelyre a törvény büntetés kiszabását rendeli. "Bűnösség nélkül nincs büntetőjogi felelősség", és a bűnösségnek a törvényi tényállás valamennyi elemére ki kell terjednie. Ezekből a törvényi követelményekből az következik, hogy akit nem terhelt bűnösség, amikor a magatartását kifejtette, büntetőjogi értelemben felelőssé nem tehető. Az adott esetben pedig a terhelt sem szándékos, sem gondatlan magatartással nem hatott közre a baleset bekövetkezésében, ezért nem róható fel neki a veszélyhelyzet előidézése.

Kétségtelen azonban, hogy a terhelt magatartása megvalósította a Btk. 172. §-ának (1) bekezdése szerinti segítségnyújtás elmulasztásának vétségét: ezért a másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet megváltoztatva a terhelt bűnösségét e vétségben állapította meg (Bács-Kiskun Megyei Bíróság 1.Bf.1150/1994. sz.).

3. A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága a Bf.IV.541/1997/3. számú ítéletéből a Vas Megyei Bíróság B.99/1996/21. számú ítéletét megváltoztatva, a terheltet a foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés vétségének vádja alól - mert a vád tárgyává tett cselekmény nem bűncselekmény - felmentette; a terhére fennmaradó a segítségnyújtás elmulasztásának bűntette [Btk. 172. § (2) és (3) bek.] miatt új büntetést szabott ki.

Az irányadó tényállás lényege szerint a vaddisznóra vadászó terhelt a lőfegyverével vétlenül okozott halálos sérülést a sértettnek, mivel a Vadászati Szabályzat fegyverhasználati rendelkezéseit nem sértette meg.

A terhelt azonban tudatában volt annak, hogy a sértett segítségre szorul, mert a súlyos vérző sérülését észlelte; felismerte azt is, hogy a veszélyhelyzetet, amelynek nyomán a sebzés bekövetkezett, a saját - bár vétlen - magatartásával ő idézte elő; azt is tudta, hogy a vadász foglalkozásának szabályai a segítségnyújtásra kifejezetten kötelezik.

A Vadászati Szabályzat nem csupán kötelezővé teszi a segítségnyújtást, hanem annak D/44. pontja meghatározza a teljesítés módját is. A vadászvizsgát tett terhelt a részletesen előírt segítségnyújtási kötelezettségeit nem teljesítette. A terhelt mulasztása és a sértett halála között az okozati összefüggés megállapítható, mert ha a terhelt a számára előírt módon teljesíti a segítség nyújtását, a sértett élete nagy valószínűséggel megmenthető lett volna.

Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság helybenhagyta az első fokú ítélet rendelkezését, amely a terhelt bűnösségét a Btk. 172. §-ának (1) bekezdésébe ütköző és a (2) bekezdésre tekintettel a (3) bekezdés második fordulata szerint minősülő bűntettben állapította meg.

4. A Szombathelyi Városi Bíróság a B.1007/1995/5. számú ítéletében a terhelt bűnösségét segítségnyújtás elmulasztásának a veszélyhelyzetet előidéző által elkövetett bűntettében állapította meg, és szabott ki vele szemben büntetést.

A Vas Megyei Bíróság - a fenti 2. pont alatti iránymutató döntésnek a Bírósági Határozatok 1997. évi 6. lapszámában történt közzétételét megelőzően - az 1996. augusztus 27. napján meghozott, a Bf.142/1996/3. számú ítéletében az első fokú ítéletet megváltoztatta: a terhelt cselekményét segítségnyújtás elmulasztása vétségének minősítette, és a büntetést enyhítette.

Az irányadó tényállás lényege szerint kizárólag a sértett okozta a sérülésével járó közúti balesetet. Erre tekintettel a terhelt ellen közúti baleset gondatlan okozásának vétsége miatt indított eljárást már a büntetőeljárás nyomozati szakában bűncselekmény hiányában megszüntették.

A terhelt azonban nem nyújtott tőle elvárható segítséget a balesetben megsérült, segítségre szoruló sértettnek.

A megyei bíróság ítéletének jogi indokolása szerint a Btk. 172. §-a (3) bekezdésének törvényi tényállása nem rendelkezik arról, hogy a segítségnyújtás elmulasztásáért felelős elkövető milyen magatartással idézi elő a sérülést vagy a veszélyhelyzetet. A megyei bíróság azonban a BJD.6416., 7353. szám alatt közzétett határozatok elvi iránymutatását követő eddigi bírói gyakorlattal - amelynek egyik lényeges tétele szerint a balesetben tanúsított elkövetői magatartás vétlensége közömbös körülmény - nem ért egyet. A Btk. 172. §-ának (1) és (3) bekezdése tételei között a különbség lényege abban határozható meg, hogy súlyosabb megítélés alá esik annak a segítségnyújtást elmulasztó személynek a cselekménye, aki vétkesen idézte elő a segítséget igénylő helyzetet. Ebből a rendelkezésből pedig egyenesen következik, hogy a hatósági határozat szerint is a forgalomban szabályosan közlekedő terhelt nem lehet a veszélyhelyzet előidézője; ekként a segítségnyújtás elmulasztásának súlyosabb megítélésű bűntette nem állapítható meg a terhére.

A legfőbb ügyész képviselője a BF.234/1999. számú átiratában jelezte, hogy álláspontja szerint a Bírósági Határozatok 1997. évi 6. lapszámában 269. szám alatt közzétett eseti döntés van összhangban a hatályos törvénnyel.

A jogegységi tanács az ismertetett jogeseteket is szem előtt tartva, az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát szükségesnek találta.

Az ítélkezési gyakorlat eddigi alakulását a felhozott jogesetek példázzák.

Egyértelmű, hogy a BH.1991/343. számon közzétett jogesetben az 1961. évi V. törvény 259. §-ának törvényi tényállásán alapuló jogértelmezés élt tovább.

Az 1961. évi V. törvény 259. §-ának (3) bekezdése értelmében ugyanis a segítségnyújtás minősített esetéért felelt az elkövető, aki a sértett sérülését, a balesetet, illetve a sértett élete vagy testi épsége tekintetében a közvetlenül fenyegető helyzetet akár gondatlan, akár vétlen magatartásával okozta.

Az említett határozatnak a hatályos Btk. 10. §-ával ellentétben álló okfejtése azonban figyelmen kívül hagyja a korábbi anyagi jogi rendelkezéstől eltérő új normaszöveg tartalmát, és a miniszteri indokolás kriminálpolitikai indíttatású megállapításait a bűnösség elvének áttörésére is alkalmasként kezeli: a segítségnyújtást indokolttá tevő esemény vétlen részesére továbbra is fenntartja a különös segítségnyújtás kötelezettségét. A vétlen (okozói) magatartás azonban önmagában "bűnös" cselekményként nem értékelhető. A miniszteri indokolás a jogalkalmazási értelmezést segíti, de a büntetőjogi felelősséget nem terjesztheti ki.

Téves a határozatnak az a további hivatkozása is, amely szerint a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának 125. számú állásfoglalásával módosított 123. számú állásfoglalás II. tétele mindenben alátámasztja a kifejtett jogi álláspontot. A kollégiumi állásfoglalás közvetve sem tartalmaz okfejtést arról, hogy a segítségnyújtásra okot adó esemény vétlen részese mennyiben felel a segítségnyújtás elmulasztása miatt.

A Btk. 172. §-ának (3) bekezdése szerint - a korábbi törvényi tényállástól eltérően - bűntettnek minősül a cselekmény, ha a veszélyhelyzetet az elkövető idézi elő. A hatályos Btk.-nak a korábbitól eltérő rendelkezését az indokolja, hogy az 1961. évi V. törvény valójában tárgyi jellegű (objektív) felelősséget állapított meg, amikor a különös segítségnyújtási kötelezettség elmulasztásáért az elkövetőt akkor is felelőssé tette, ha magát a veszélyhelyzetet vétlen magatartásával idézte elő. Az objektív felelősség azonban kiküszöbölhetetlen ellentétben áll a Btk. 10. §-ában megfogalmazott alapelvvel: "bűnösség nélkül nincs büntetőjogi felelősség". Ezért az ítélkezési gyakorlatban nem érvényesülhet.

Végül indokolt megemlíteni, hogy a 3. pontban jelzett büntetőügyben a másodfokon eljárt Legfelsőbb Bíróság ítéletének dogmatikai felfogása is teljes mértékben megegyezik a BH.1997/269-II. pontjában kifejtettekkel.

A Legfelsőbb Bíróság a bűncselekmények megnevezéséről szóló BK. 1. számú állásfoglalásnak a Btk. 172. §-a (2)-(3) bekezdése 2. tételének megfelelő szövegezése miatt hagyta helyben az elsőfokú bírósági ítélet rendelkezését, amely a terhelt cselekményét "segítségnyújtás halált okozó elmulasztásának a veszélyhelyzetet előidéző és segítségnyújtásra egyébként is kötelezett személy által elkövetett bűntettnek" nevezte.

A másodfokú ítélet jogi indokolásából azonban egyértelműen megállapítható, hogy a sértett halálához vezető lövés leadásában a vádlott vétlen volt, a bíróság a Vadászati Szabályzatban előírt speciális segítségnyújtási kötelezettség elmulasztása miatt állapította meg a terhelt bűnösségét a Btk. 172. §-ába ütköző és a (2) bekezdésre figyelemmel a (3) bekezdés második fordulata szerinti súlyosabb megítélésű bűntettben. Ekként a 3-4. pontokban jelzett jogesetek megoldásaiban valóságos dogmatikai ellentét nem mutatható ki.

Mindezekre tekintettel a legfőbb ügyésznek a jogegységi indítványt támogató állásfoglalásával egyetértve, a Legfelsőbb Bíróság jogegységi tanácsa az egységes bírói ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében a rendelkező részben foglaltak szerint határozott, és a döntését a Bszi. 32. §-ának (4) bekezdése alapján a Magyar Közlönyben közzéteszi.

A megyei bíróság a 2008. április 29-én meghozott és 2008. április 30-án jogerőre emelkedett ítéletével a terheltet emberölés bűntette [Btk. 166. § (1) bekezdése] miatt 4 évi börtönbüntetésre és a közügyektől 3 évi eltiltásra ítélte az alábbi tényállás alapján:

A terhelt és 53 éves házastársa (az ügy sértettje) olyan lakrészben éltek, ahol vízvételi lehetőség nem volt, az ingatlant nem fűtötték. A terhelt és a sértett kukázásból, guberálásból próbálta létfenntartását biztosítani. Mindkettőjüket a rendszeres alkoholfogyasztás jellemezte, a terhelt ittas állapotban agresszívvá vált, a sértettet többször bántalmazta. A sértett egészségi állapota az évek során megromlott, tüdő- és szívbetegségben szenvedett, s nála általános verőér-elkeményedés, máj-, lép-, vese- és vázizomzat-sorvadás is fellépett. A fizikailag leromló, elerőtlenedő sértett egyre kevésbé volt képes önmagát ellátni. A lakrészüket nem takarították, nem szellőztették, az ingatlan valamennyi helyiségét szemét, ételmaradék borította, a padlózat emberi és állati vizelettel, bélsárral volt szennyezett, a lakás elviselhetetlen bűzt árasztott.

2007. március 28. napját megelőzően egy héttel a sértett már gyakorlatilag mozgásképtelenné vált, napokon keresztül feküdt a fűtetlen szobában. A hideg ellen csak koszos felső ruházatát, melegítőnadrágját, zokniját használta, s testét takaró gyanánt néhány ócska ruhadarab védte. Mindez a terhelt számára is szembeötlő volt. A sértett hátán felfekvéses fekélyek alakultak ki, bal bokája megdagadt.

A terhelt tudva a sértett betegségeiről és látva egyre romló állapotát, orvost vagy más segítséget nem hívott, a sértettet nem gondozta, nem etette, nem itatta és nem mosdatta, s a lehetőségekhez képest sem gondoskodott részére takaróról, fűtésről. A terhelt tisztában volt azzal, hogy mindezek elmulasztása, a kihűlés megakadályozásának hiánya, feltartóztathatatlanul a sértett halálának bekövetkezését eredményezheti.

2007. március 28-án az ittas állapotban hazaérkező terhelt az ekkor már magatehetetlenné vált sértett arcára öt-hat - három esetben közepes erejű - ütést mért. Ennek következtében a sértett az arcán bevérzéses, hámfosztásos sérüléseket szenvedett, amelyek összességükben is 8 napon belüli gyógytartamúak voltak, de a három közepes erejű tompa erőbehatás nyomán a 8 napon túli sérülések reális veszélye is fennállt. A leromlott állapotú sértett rossz keringési viszonyait a bántalmazás tovább rontotta, testhőmérséklete fokozatosan csökkent. A terhelt 2007. március 29-én reggel távozott el a lakásból, házastársát magára hagyva a fűtetlen szobában.

Ezt követően két órával később M. M. kérésére a családgondozó - két másik személy társaságában - felkereste az ingatlant, hogy tájékozódjon a sértett állapotáról. Miután a sértett a látogatók jelzésére nem reagált, a családgondozó rendőrjárőr kiküldését kérte. A sértett ekkor minimális életjeleket adott, kommunikációra azonban képtelen volt.

A sértettet mentővel kórházba szállították, de életét a szakszerű ellátás ellenére már nem tudták megmenteni.

A sértett - 2007. március 29-én 10 óra 5 perckor beállt - halálának közvetlen oka szívelégtelenség volt, amelynek kialakulásában részben természetes megbetegedéseinek ellátatlansága, részben a terhelttől elszenvedett bántalmazással okozati összefüggésben bekövetkezett kihűlése is szerepet játszott.

A bíróság jogi álláspontja szerint a terhelt felismerte a mulasztásának következményeként várható eredmény beálltát, az iránt azonban közönyt tanúsított. Ekként az emberölést eventuális szándékkal valósította meg.

A jogerős ügydöntő határozat ellen a terhelt terjesztett elő felülvizsgálati indítványt, amelyben arra hivatkozik, hogy a sértettet nem bántalmazta és felajánlotta a segítséget is, ám a sértett nem volt hajlandó kórházba menni. Álláspontja szerint cselekményével a segítségnyújtás elmulasztását és nem az emberölés bűntettét valósította meg.

A Legfőbb Ügyészség nyilatkozatában - és a nyilvános ülésen jelen lévő ügyész is - a megtámadott határozat hatályban fenntartását indítványozta.

A védő a nyilvános ülésen a cselekmény segítségnyújtás elmulasztásakénti minősítését és a büntetés enyhítését kérte.

A felülvizsgálati indítvány nem alapos.

A Be. 423. §-ának (1) bekezdése értelmében a felülvizsgálati eljárásban a bíróság jogerős ügydöntő határozatában rögzített tényállás az irányadó, annak támadására nincs lehetőség, s a cselekmény jogi értékelésének helyessége sem vitatható olyan körülményekre történő hivatkozás alapján, amelyek a tényállásban nem szerepelnek.

Az irányadó tényeket alapul véve pedig nem sértettek anyagi jogi szabályt az eljárt bíróságok, amikor a terhelt bűnösségét emberölés bűntettében állapították meg.

Az emberölés törvényi tényállása nyitott, ebből következően elkövetési magatartása tevéssel és mulasztással egyaránt megvalósítható. Mulasztással az követi el az emberölést, aki a - tőle függetlenül - megindult halálhoz vezető folyamatot felismeri, ám jogi (családjogi, munkajogi, kötelmi jogi) kötelezettsége ellenére (bár arra reális lehetősége lett volna) a halál bekövetkezésének megakadályozása érdekében szándékosan nem tanúsít aktív magatartást. Ilyen - a halálos eredmény elhárítására vonatkozó - személyes, családjogi szabályokon alapuló kötelezettség terheli a szülőt a gyermekével, a gyermeket az idős szülővel, valamint a házastársakat egymással szemben.

A cselekmény Btk. 172. §-a (vagy esetleg 173. §-a) szerinti minősítésére ekként kizárólag akkor kerülhet sor, ha az elkövető oldalán csupán általános segítségnyújtási kötelezettség áll fenn.

A tényállásból kitűnően a terhelt tudatában volt annak, hogy házastársa, az ügy sértettje tüdő- és szívbetegségben szenved. Észlelte a sértett rohamosan romló fizikai állapotát, s azt is, hogy önmaga ellátásra képtelenné vált. Ennek ellenére a lakást nem fűtötte, a már mozgásképtelen sértettet nem gondozta, orvosi segítséget hozzá meg sem kísérelt hívni. Ezen túlmenően bántalmazta is a magatehetetlen sértettet, akinek - 2007. március 29-én reggel történt - kórházba szállítása iránt sem ő, hanem a családgondozó intézkedett. A sértett még aznap bekövetkezett halálának közvetlen oka heveny szívelégtelenség volt, amelynek kialakulásában megbetegedéseinek ellátatlansága és a terhelttől elszenvedett bántalmazással összefüggésben beállt kihűlése játszott szerepet.

Nem kétséges: a terhelt felismerte, hogy a sértett - amennyiben tőle, a házastársától nem kap segítséget - az adott körülmények között szükségszerűen meg fog halni. Ezt a következményt nem kívánta ugyan, de az iránt közömbösséget tanúsítva elmulasztotta annak a - családi kötelékből fakadóan kötelező - aktív magatartásnak a kifejtését, amellyel a halálos eredmény beálltának megakadályozására reális lehetősége nyílt volna.

Mindezekre tekintettel a terhelt cselekményének a Btk. 166. §-a (1) bekezdésében írt emberölés bűntettekénti értékelése törvényes, így - mivel az eljárt bíróságok a büntető anyagi jog más szabályát sem sértették meg - a büntetés mértékének felülvizsgálatára nincs törvényes lehetőség.

Ezért a Legfelsőbb Bíróság - nem adva helyt a felülvizsgálati indítványnak - a megtámadott határozatokat a Be. 426. §-a alapján hatályukban fenntartotta.

(Legf. Bír. Bfv. III. 983/2008. sz.)