EH 2003.837

Az elsőfokú bíróság február 20. napján kihirdetett ítéletével az I. r. vádlottat 2 rb. társtettesként elkövetett emberrablás bűntette és súlyos testi sértés bűntette miatt, mint különös visszaesőt 6 évi börtönbüntetésre és 5 évi közügyektől eltiltásra, a II. r. vádlottat 2 rb. társtettesként elkövetett emberrablás bűntette miatt 3 évi börtönbüntetésre és 3 évi közügyektől eltiltásra ítélte.

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az ügyész mindkét vádlott terhére súlyosításért, az I. r. vádlott és védője a tényállás téves megállapítása miatt felmentésért, másodlagosan téves minősítés megállapítása miatt és enyhítésért, a II. r. vádlott és védője a bűnösség téves megállapítása miatt és enyhítésért fellebbezett.

A Legfőbb Ügyészség átiratában - valamint képviselője a másodfokú tárgyaláson - fenntartotta a súlyosítás iránti ügyészi fellebbezést.

A Legfelsőbb Bíróság a fellebbezéseket nem találta alaposnak.

Az elsőfokú bíróság ítélete megalapozott, a tényállást helyesen állapította meg, indokolási kötelezettségének is eleget tett, megindokolta, hogy a tényállást a vádlottak részbeni tagadásával szemben miért döntően a sértettek, a tanúk vallomására és az azt alátámasztó bizonyítékokra - többek között a II. r. vádlottnak az I. r. vádlottra tett terhelő nyomozási vallomásaira - alapozta.

Az elsőfokú bíróság helyes következtetést vont le a vádlottak bűnösségére. A vádlottak és védőik felmentésre irányuló indítványai a tényállás helyességének a támadásán keresztül vitatják a bűnösséget. Az elsőfokú bíróság azonban a bizonyítékokat az értékelés körébe vonta, és meggyőző indokát adta annak, hogy a vádlottak tagadásával szemben milyen bizonyítékokra alapította a tényállást. Erre tekintettel a megalapozatlansági hibák nélküli tényállás a másodfokú eljárásban irányadó, eredménnyel nem támadható, a felmentésre irányuló fellebbezések tehát eredményre nem vezethettek.

Az elsőfokú bíróság a vádlottak cselekményét helyesen, a büntető anyagi jogi szabályoknak megfelelően is minősítette.

Helyes volt az I. r. vádlott különös visszaesői minőségének a megállapítása is.

A Btk. 137. §-a 15. pontjában foglalt értelmező rendelkezés szerint ugyanis különös visszaeső az a visszaeső, aki mindkét alkalommal ugyanolyan vagy hasonló bűncselekményt követ el.

Az I. r. vádlottat korábban személyi szabadság megsértése és kifosztás bűntette miatt ítélték el 1 év 6 hónapi börtönre, és a jelen ügyben elbírált bűncselekményeit a kitöltéstől számított három éven belül követte el, tehát visszaeső.

A különös visszaesés megállapíthatósága szempontjából a korábbi ügyben elbírált személyi szabadság megsértése és a jelen ügyben elbírált emberrablás bűntette összehasonlító elemzésének van jelentősége. A két bűncselekmény szoros kapcsolatára már a rendszertani elhelyezkedésük is utal, a személyi szabadság megsértésének bűntette a Btk. 175. §-a, míg az emberrablás bűntette a 175/A. §-a.

A két bűncselekmény törvényi tényállásának összevetése körében az állapítható meg, hogy az emberrablás bűntette magában foglalja a személyi szabadság megsértésének a bűntettét, azzal a többlettel, hogy az emberrablás bűntette esetén a személyi szabadságtól megfosztás csak meghatározott módon - erőszakkal, avagy az élet vagy testi épség ellen irányuló közvetlen fenyegetéssel, illetve védekezésre vagy akaratnyilvánításra képtelen állapot kihasználásával - történhet, és az is szükséges, hogy az elkövető a személyi szabadságától megfosztott személy szabadon bocsátását követelés teljesítésétől tegye függővé.

A törvény helyes értelmét tükröző, a Legfelsőbb Bíróság 14. számú Irányelve nyomán kialakult bírói gyakorlat szerint ugyanolyan bűncselekmény elkövetését jelenti, ha a korábbi elítélés olyan bűncselekmény miatt történt, amely a törvényi egység körébe tartozó összefoglalt bűncselekmény folytán magában foglalja az utóbbi, elbírálás alatt álló bűncselekmény törvényi tényállását is. A két bűncselekmény kapcsolatára nézve az előzőekben kifejtettek szerint jelen ügyben is ez a helyzet, az eltérés csak annyi, hogy a másodikként elkövetett bűncselekmény (az emberrablás) foglalja magában a korábban elkövetett bűncselekmény (személyi szabadság megsértése) törvényi tényállását is.

A különös visszaesői minőség megállapítása tehát helyesen történt.

Az elsőfokú bíróság a büntetést befolyásoló tényezőket helyesen sorolta fel, a Legfelsőbb Bíróság további enyhítő körülményként értékeli az időmúlást, a cselekmények elkövetése óta több mint három év telt el.

A Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint az elsőfokú bíróság által mindkét vádlottra kiszabott büntetés törvényes, az szükséges és egyben elegendő is a büntetési cél eléréséhez. Nem találta tehát alaposnak sem a súlyosításra irányuló ügyészi, sem pedig az enyhítésre irányuló vádlotti és védői fellebbezéseket.

Mivel az elsőfokú ítélet egyéb rendelkezései is megfelelnek a törvénynek, a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Be. 259. §-ának (1) bekezdése alapján helybenhagyta.

Az előzetes letartóztatás továbbmenő beszámításáról a Btk. 99. §-a alapján, a bűnügyi költségről a Be. 266. §-ának (1) bekezdése alapján rendelkezett a Legfelsőbb Bíróság. (Legf. Bír. Bf. I. 1968/2002. sz.)