BH 2007.2.35

Az elsőfokú bíróság a 2003. június 17. napján hozott ítéletével a terheltet kiskorú veszélyeztetésének bűntette, valamint kiskorú elhelyezésének megváltoztatása vétsége miatt halmazati büntetésül 1 évi próbaidőre felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte. A terhelttel szemben a tartás elmulasztásának vétsége miatt indult büntetőeljárást megszüntette.

A megállapított tényállás lényege a következő:

1. A terheltnek V. S.-el kötött házasságából 1986. május 8-án született V. K. nevű leánya. házassága megromlása miatt a terhelt elköltözött a család közös otthonából. Gyermekük ekkor két és fél éves volt.

A bontóperben eljáró elsőfokú bíróság a gyermeket a terheltnél, a másodfokú bíróság 1990. október 11-én jogerős ítéletével V. S.-nál helyezte el. A terhelt 1990-ben kötött házasságot jelenlegi férjével, dr. M. E.-vel. V. S. a kislányt egyedül, illetve édesanyja, a gyermek apai nagyanyja segítségével nevelte 1992-ig, amikor élettársi kapcsolatot létesített dr. S. K.-val. V. S. bensőséges, szeretetteljes légkörben nevelte a kiskorút, aki szerette nagymamáját, örömmel ment édesanyjához is, akihez a válást követően is erősen kötődött. A kapcsolattartás zökkenőmentesen működött, azt V. S. nem akadályozta. A terhelt a szünidőben a lehető legjobb körülményeket biztosította kislányának, évente többször külföldi utakra vitte: USA-ba, Mexikóba, Egyiptomba, Máltára. A gyk. V. K. elfogadta édesapja új társát is és édesanyjának házastársával is harmonikus volt a viszonya. A gyermekkorú az iskolában jól tanult, tanárait szerette. 1996 májusáig lelki fejlődése is harmonikus volt, elfogadta a szülei válása folytán előállt helyzetet, mindkét szülőhöz egyformán ragaszkodott, s mind édesapja, mind édesanyja új családját sajátjaként szerette.

A terhelt 1992-ben nyújtotta be az első gyermekelhelyezés megváltoztatása iránti keresetet. Az elsőfokú bíróság a gyermeket az anyánál helyezte el, a másodfokú bíróság azonban az apa gondozásában hagyta.

1995 decemberében a terhelt a gyámhatóságnál ideiglenes gyermekelhelyezési kérelmet terjesztett elő arra hivatkozással, hogy a kislány az apai környezetben veszélyhelyzetben, illetve életveszélyben van. A gyámhatóság azonban megállapította, hogy az anyai beadványban foglaltak nem felelnek meg a valóságnak. A kislány az apai környezetben kifejezetten jól érezte magát, édesapjával a kapcsolata ideális volt. Ezért a gyámhatóság 1996. május 13-án kelt határozatával a terhelt kérelmét elutasította.

Ezt a határozatot a terhelt 1996. május 17-én vette át, amikor kislányát hétvégére magával vitte. Másnap a család K. 10. születésnapját ünnepelte egy kerti partin, ekkor a gyermek a mérleghintáról leesett és felkarcsonttörést szenvedett, a kórházban meg is műtötték. A terhelt telefonon értesítette volt férjét, hogy betegsége alatt ő szeretné a kislányt ápolni. V. S. ehhez nem járult hozzá.

A szülök egymással csak telefonon érintkeztek, ennek során a terhelt kategorikusan kijelentette, hogy nem adja vissza a kislányt. Volt férjét újabb és újabb időpontokkal hitegette. A feszültség felerősödésével a terhelt szinte lehetetlenné tette, hogy V. S. akár telefonon is elérje kislányát. A gyermek visszaadásától végleg elzárkózott. V. S. ekkor a bírósághoz fordult. A bíróság elrendelte a végrehajtást, a végrehajtási lap alapján azonban a terhelt nem teljesített. Ezt követően a bíróság hatósági végrehajtást rendelt el. A karhatalmi végrehajtásra 1996. augusztus 2-án került sor a terhelt akkori lakásán. A terhelt a végrehajtás során kijelentette, hogy nem vihetik el a kislányt, V. K. maga is kifejezte azt a szándékát, hogy nem megy el édesapjával. A terhelt mindvégig arra bíztatta gyermekét, hogy a tetőtéri gardróbszobából ne jöjjön ki, nem kell elmennie. A gyermek kéztörése miatt fizikai kényszerre nem került sor, V. S. sem akarta ilyen áron elhozni a gyermekét.

A terhelt a meghiúsult végrehajtást követően sem adta vissza a gyermeket az apának.

V. K. az 1996/97-es tanévet a K. Általános Iskolában kezdte meg. Amikor a terhelt tudomást szerzett arról, hogy V. S. - egyébként a gyámhatóság előtt kötött megállapodásoknak megfelelően - az iskolában, a szünetben a kislányhoz próbált közeledni, figyelmeztette pedagógus kollégáit, hogy ne engedjék, hogy a gyermeket az apja a szünetben zaklassa. Minderről a gyermeknek is tudomása volt. Egy alkalommal, amikor V. S. megjelent az iskolában, V. K. az igazgató irodájába "menekült" azzal, hogy fél az édesapjától. Pár nappal később V. K.-t a terhelt önkényesen átíratta abba az általános iskolába, amelynek ő az igazgatója, és ahol férje, s annak két felnőtt gyermeke is tanított.

A terhelt 1996 szeptemberében újból keresetet nyújtott be a gyermekelhelyezés megváltoztatására.

Az elsőfokú bíróság ideiglenesen az anyjánál helyezte el a kislányt, a másodfokú bíróság azonban ismételten az apa javára szóló döntést hozott.

Végül a harmadszor megindított gyermekelhelyezés megváltoztatására irányuló perben a másodfokú bíróság a 2000. október 27-én kelt ítéletével V. K.-t a felperesi anyánál helyezte el azzal az indokolással, hogy bár "a gyermek az iratokból megállapíthatóan a felperesi ellennevelés hatására lelkileg károsodott, a korábban szeretett szülőt kifejezetten elutasítja ..., a kialakult helyzet kifejezetten felróható a felperesnek, de az apa-lánya kapcsolat már annyira elmérgesedett, hogy a gyermeknek nem áll érdekében a tényleges helyzetnek a megváltoztatása ...".

A Legfelsőbb Bíróság V. S. felülvizsgálati kérelme folytán hozott, 2001. szeptember 4-én kelt határozatával a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.

A perek folyamatban léte alatt a terhelt a kislányt rendszeresen beavatta a perek állásába, a megindult gyámhatósági és büntetőeljárásokról azt mondta a gyermeknek, hogy az apja őt állandóan minden fórumon feljelenti, miatta kell nagy összegű bírságot fizetnie. Továbbra is lehetetlenné tette, hogy a kislány kapcsolatot tartson az apával, akinél jogszerűen volt elhelyezve.

A terhelt 1995 decemberétől mindvégig kitartóan az édesapja ellen nevelte gyermekét.

V. K. 1996. május 18-ai balesetétől kezdődően érzelmileg teljesen elszakadt az őt közel 8 éven át egyedül nevelő édesapjától. A 10 éves gyermek apával szembeni makacs szembefordulása, kiengesztelhetetlen ellenállása semmiféle traumatizáló élménnyel nem magyarázható, hiszen az apához, s annak környezetéhez is addig igen szoros érzelmi szálak fűzték, negatív élményei nem voltak. A nagymamával szembeni kifogásai ürügyek csupán, vagy az anyai befolyásolás következtében kialakult értékítéletek.

2. A terhelt azt követően, hogy 1996. május 17-én jogszerűen magával vitte gyermekét, többé nem adta vissza. Az apának, huzamosabb ideig a gyermek tartózkodási helyét sem árulta el. 1996 nyarától addigi lakásukból elköltöztek. A terheltnek állandó bejelentett lakcíme volt édesapjánál, de ott sem tartózkodott. A terhelt az új címét is eltitkolta V. S. elől.

A másodfokú bíróság a 2004. augusztus 27. napján kelt végzésével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.

A jogerős ügydöntő határozat ellen a terhelt védője nyújtott be felülvizsgálati indítványt, amelyben a terhelt felmentését kérte. Sérelmezte, hogy az eljáró bíróságok a szakértői véleményeket nem vették figyelembe, az általuk bejelentett tanúkat nem hallgatták meg, kizárólag az apa és a házastársa vallomására alapították a tényállást. Kifogásolta a bizonyítékok értékelését, arra hivatkozott, hogy a tényállás iratellenes, téves ténybeli következtetéseket tartalmaz. Álláspontja szerint a terhelt a terhére rótt bűncselekményeket nem követte el, tényállási elemek hiányában bűnössége nem állapítható meg.

A Legfőbb Ügyészség az átiratában - és az ügyész a nyilvános ülésen is - a megtámadott határozatok hatályában fenntartását indítványozta.

A felülvizsgálati indítvány nem alapos.

A felülvizsgálat során a Be. 420. §-a értelmében az alapeljárásban megállapított tényállás az irányadó, annak megalapozatlansága nem vizsgálható. Nincs lehetőség további bizonyítás felvételére, bizonyítékok újraértékelésére és eltérő tényállás megállapítására.

Ezért a felülvizsgálati indítvány a tényállást támadó, annak téves, iratellenes megállapításaira, hibás ténybeli következtetéseire hivatkozó részében a törvényben kizárt.

Az irányadó tényállás alapján azonban nem sértettek anyagi jogszabályt az eljárt bíróságok, amikor a terhelt büntetőjogi felelősségét a terhére rótt bűncselekményekben megállapították.

A Btk. 195. § (1) bekezdés szerinti kiskorú veszélyeztetésének bűntettét az a kiskorú nevelésére, felügyeletére vagy gondozására köteles személy követi el, aki e feladatából folyó kötelességét súlyosan megszegi és ezzel a kiskorú testi, értelmi vagy erkölcsi fejlődését veszélyezteti.

Az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy a terhelt annak ellenére alanya (elkövetője) lehet e bűncselekménynek, hogy a polgári bíróság a gyermeket nem nála helyezte el és ezért a szülői felügyelettel járó jogosultságok és kötelezettségek a Csjt. 71. § (2) bekezdése és a Csjt. 72. § (2) bekezdése értelmében nem őt, hanem a másik szülőt illették meg. A bíróság ugyanis a másik szülőnél való elhelyezéskor a Csjt. 88. §-a alapján a terhelt szülői felügyeleti jogát nem szüntette meg. A terhelt a terhére rótt bűncselekményeket akkor követte el, amikor gyermekének a bírósági döntésen alapuló elhelyezését önkényesen megváltoztatta és ebben az általa jogellenesen teremtett helyzetben a kiskorú nevelése, felügyelete, gondozása kétségtelenül a terhelt kötelessége volt.

Az eljáró bíróságok megalapozottan foglaltak állást a tekintetben is, hogy a terhelt e feladatából folyó kötelezettségeit megszegte, és hogy a kötelezettségszegése súlyosnak minősül.

A szülői felügyeletet a kiskorú érdekeinek megfelelően kell gyakorolni [Csjt. 71. § (1) bek.]. A terhelt tételes jogszabályokat, családjogi alapelveket és erkölcsi normákat

sértett meg.

Alapvető kötelezettségszegés a terhelt részéről az volt, hogy a kiskorú bírósági ítéleten alapuló elhelyezését önkényesen megváltoztatta. Kötelességszegés az is, hogy a Csjt. 92. § (1) bekezdése ellenére megakadályozta, hogy a kiskorú az édesapjával személyes, közvetlen kapcsolatot tartson fenn, illetve a Csjt. 92. § (2) bekezdése ellenére a másik szülő számára is lehetetlenné tette gyermekével való kapcsolattartást. Ez utóbbi kötelességszegés súlyát növeli, hogy olyan szülő kapcsolattartási jogának gyakorlását akadályozta meg, akinél a gyermeket a bíróság elhelyezte.

Az irányadó tényállás szerint a terhelt 1995 decemberétől folyó polgári perek részleteibe a gyermeket beavatta és folyamatosan mindvégig kitartóan édesapja ellen nevelte.

A 149/1997. (IX. 10.) Korm. rendelet 33. §-a szerint a gyermek fejlődését veszélyezteti, ha a gyermeket a szülő a másik szülő ellen neveli, illetve a kapcsolattartásra vonatkozó jogerős határozatoknak szándékosan és ismételten nem tesz eleget.

A tényállás tartalmazza a terhelt javára döntő 2000. október 27-én kelt másodfokú határozat indokait és annak megállapítását, hogy "a gyermek a felperesi ellennevelés hatására lelkileg károsodott, a korábban szeretett szülőt kifejezetten elutasítja. ..., a kialakult helyzet kifejezetten felróható a felperesnek, de az apa-leánya kapcsolat már annyira elmérgesedett, hogy a gyermeknek nem áll érdekében a tényleges helyzetnek a megváltoztatása".

A terheltnek a tényállásban feltárt és részletezett szülői feladatából eredő kötelességszegő magatartása, a hosszabb időn keresztül kitartóan folytatott apa elleni nevelés tudatos befolyásolása, amelyhez az apánál lényegesen jobb anyagi lehetőségét is felhasználta, nem csupán a törvény által megkívánt erkölcsi, szellemi fejlődés konkrét veszélyét idézte elő, hanem a gyermek és apa közötti kapcsolattartás ellehetetlenülése a kiskorúnál tényleges lelki károsodást: szellemi fejlődésének torzulását, értékrendjének sérülését, jellemének negatív irányú megváltozását is eredményezte. A kötelességszegő magatartásnak a kiskorú szellemi, erkölcsi, lelki fejlődésére gyakorolt hatása súlyos volt, amelyet a bekövetkezett eredmény egyértelműen igazol. A terhelt az elkövetési magatartást szándékosan fejtette ki, ha a káros eredmény bekövetkezését kifejezetten nem is kívánta, de abba belenyugodva cselekedett, így eshetőleges szándéka az eredmény tekintetében is megállapítható. A súlyos kötelességszegés és az eredmény közötti okozati összefüggés is nyilvánvaló.

Mindezekre tekintettel a kiskorú veszélyeztetésének törvényi tényállási elemei maradéktalanul megvalósultak.

A terhelt bűnösségének megállapítása a Btk. 194. §-ában meghatározott kiskorú elhelyezésének megváltoztatása vétségében is törvényes. A terhelt a kiskorú bírósági döntésen alapuló elhelyezését önkényesen változtatta meg, a kiskorút apja elől elrejtette, tartózkodási helyét titokban tartotta, és ezzel megvalósította a terhére megállapított vétséget.

A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati indítványnak nem adott helyt, a megtámadott határozatot a Be. 427. §-a alapján hatályában fenntar­totta.

(Legf. Bír. Bfv. II. 102/2005.)