BH+ 2007.8.339

II. Az elsőfokú bíróság felmentő rendelkezését megváltoztató és a vádlott bűnösségét kiskorú veszélyeztetésében megállapító másodfokú ítélet ellen bejelentett joghatályos vádlotti és védői fellebbezés alapján a harmadfokú felülbírálat az ellentétes döntéssel nem érintett emberölésre is kiterjed [Be. 386. § (1) bek., 387. § (2) bek.].

A F. Megyei Bíróság a 2006. március 10-én meghozott ítéletével a vádlottat bűnösnek mondta ki emberölés bűntettének kísérletében és ezért őt 1 év 8 hó börtönbüntetésre ítélte, amelynek végrehajtását 3 évi próbaidőre felfüggesztette. Ugyanakkor a vádlottat a kiskorú veszélyeztetésének bűntette miatt emelt vád alól felmentette, a szülői felügyelet megszüntetésére, valamint a pártfogó felügyelet elrendelésére vonatkozó ügyészi indítványt pedig elutasította. Rendelkezett továbbá a lefoglalt bűnjelek sorsáról és az eljárás során felmerült bűnügyi költség viseléséről is.

A tényállás a következőket tartalmazza:

A büntetlen előéletű vádlott a cselekményét tartós negatív hangulatban fellépő, fokozódóan szűkülő ködös tudatborultságba torkolló elmeállapotban követte el, amely beszámítási képességét nagymértékben korlátozta.

A vádlott és házastársa (a jelen ügy sértettje) között az együttélés megromlott. A vádlott ragaszkodott ugyan a házasság fenntartásához, de látva a sértett hajthatatlanságát, 2004. június 30-án elment vele egy ügyvédhez, hogy a bontóperrel kapcsolatosan megállapodást kössenek.

Aznap este a vádlott bement a sértett és - az 1994. április 12-én született - gyermekük, Sz. V. É. által használt kisszobába. Egész éjjel az ágyban fekvő felesége mellett ült, s ezzel próbálta a sértettet arra ösztönözni, hogy válási szándékától álljon el. Kiskorú gyermekük a szobában - a sértett ágyával átellenben - aludt.

Hajnali 4-5 óra tájban a sértett kiment a konyhába, ahová a vádlott követte, majd a sértett felszólítására a saját szobájába vonult vissza, ahol rövid időre elbóbiskolt. A sértett - visszaérkezve a kisszobába - lefeküdt, ám a rövid idő elteltével magához térő vádlott ismét bement hozzá s megkérdezte: komolyan gondolja-e a válást. A sértett határozott elutasításától haragra gerjedve, azzal a kijelentéssel, hogy "akkor én is megmutatom, hogyan változtatok", a vádlott kiment a konyhába. Itt magához vett egy 144 mm pengehosszúságú konyhakést, s azzal a szándékkal, hogy megöli a feleségét, visszatért az ágyban fekvő sértetthez. A jobb kezében marokra fogott késsel, kezét fejmagasságba emelve többször szúrt az ágyban fekvő sértett mellkasa felé irányulóan. A sértett ezt látva félig ülő helyzetbe emelkedett, s jobb kezét maga elé tartva védekezett, miközben sikoltozott.

A vádlott négy alkalommal, kis és közepes erővel szúrta meg a sértettet, majd az ekkor már édesanyja segítségére siető kiskorú gyermeke előtt - öngyilkossági szándékkal - közepes-nagy erővel a saját bal mellkasába szúrt, s ezután összeesett.

A sértett értesítésére kiérkező mentők mindkettőjüket kórházba szállították, ahol műtétre került sor.

A sértett a vádlott szúrásai következtében a bal felkaron, a hónaljárok elülső felszínén, a jobb alkar felső harmadában, a jobb csukló orsócsonti részén, a bal mellkasfélen a IV. borda vetületében, a kulcscsont középvonalában szenvedett el sérüléseket. A jobb alkar sebe nyolc napon túl, a többi nyolc napon belül gyógyuló volt, összességében a tényleges gyógytartam 5-6 hetet tett ki, s maradandó - 10 százalékot meg nem haladó mértékű - fogyatékosság visszamaradásával gyógyult.

A vádlott az önsértés folytán a szegcsont bal szélétől 5 cm-re, 1,2-1,5 cm nagyságú szúrt, a szívburokig hatoló sérülést szenvedett, amely közvetlen életveszéllyel járt, s ténylegesen 4-5 hét alatt gyógyult.

A megyei bíróság e tényállásból a Sz. I.-né sérelmére megvalósított cselekmény kapcsán a vádlott bűnösségére vont következtetést s a cselekményt - eshetőleges szándékkal véghezvitt - emberölés bűntette kísérletének minősítette.

Ugyanakkor a kiskorú veszélyeztetésének bűntette miatt emelt vád alól a vádlottat a Btk. 27. §-ának (1) bekezdésében írt tévedés címén felmentette. Álláspontja szerint ugyanis a vádlott tévedésben volt, mert - amint arra következetesen hivatkozott - azt hitte, hogy felesége a gyermeket elvitte az úszótáborba, így az már nem tartózkodik otthon. Utalt még az elsőfokú bíróság arra is, hogy a vádlott az előbbi körülménytől függetlenül sem valósította volna meg a jelzett bűntettet, mivel nagy fokú tudatszűkülése miatt a tudata nem foghatta át, hogy cselekménye a gyermek erkölcsi, szellemi fejlődését súlyosan veszélyezteti.

A vád és védelem fellebbezése folytán másodfokon eljárt ítélőtábla a 2006. november 23-án kihirdetett ítéletével akként változtatta meg az elsőfokú bíróság ítéletét, hogy a vádlottat bűnösnek mondta ki kiskorú veszélyeztetésének bűntettében is, s halmazati büntetésül őt 3 év 6 hó börtönbüntetésre, további 3 évi közügyektől eltiltásra ítélte. Egyben a szabadságvesztés végrehajtásának próbaidőre történő felfüggesztésére vonatkozó rendelkezést mellőzte, s a vádlottnak az 1994. április 12-én született Sz. É. V. nevű gyermeke tekintetében a szülői felügyeleti jogát megszüntette.

A másodfokú bíróság - a felvett bizonyítás eredményeként - helyesbítette a tényállást azzal, hogy a vádlott a cselekmény elkövetésének időpontjában tartós negatív élmények hatására olyan pszichés állapotban volt, amelyet érzelmi labilitás és időszakosan enyhe-közepes mértékű hangulati nyomottság jellemzett. Ez az állapot az ún. elhúzódó depresszív reakció, mely enyhe fokban korlátozta cselekménye következményeinek felismerésében, illetve a felismerésnek megfelelő magatartás tanúsításában.

Az ekként módosított tényállást alapul véve az ítélőtábla tévesnek találta a kiskorú veszélyeztetésének bűntette miatt emelt vád alóli felmentő rendelkezést. Álláspontja szerint tévedésről nem lehet szó, hiszen a vádlott tisztában volt a kiskorú jelenlétével. A kiskorú előtt elkövetett öngyilkossági kísérlet pedig önmagában is megvalósítja a kiskorú veszélyeztetésének bűntettét. Mindemellett a beszámítási képesség enyhe fokú korlátozottsága nem akadályozta a vádlottat abban, hogy a gyermeket érintő veszélyhelyzetet felismerje.

Ezt figyelembe véve a másodfokú bíróság a vádlott bűnösségét az említett bűntettben is megállapította, vele szemben - a felfüggesztő rendelkezést mellőzve - halmazati büntetést szabott ki, s Sz. É. V. tekintetében a szülői felügyeleti jogát megszüntette.

A másodfokú bíróság ítélete ellen a vádlott és védője jelentett be fellebbezést felmentés, illetve a büntetés enyhítése érdekében.

A fellebbezésben kifejtettek értelmében az első- és másodfokú ítélet mindkét cselekmény vonatkozásában megalapozatlan. A sértett vallomásait annak ellenére tekintették az eljárt bíróságok irányadónak, hogy azok lényeges körülményekre nézve ellentmondóak voltak. Az ellentmondások feloldása nem történt meg, s a bíróságok azt sem vizsgálták, hogy ebben a sértett korábbi pszichiátriai problémáinak milyen szerepe lehet. Ezért a védő indítványozta, hogy a Legfelsőbb Bíróság szerezze be a sértett pszichiátriai kezelésének orvosi dokumentációját, ezen túlmenően pedig - az önsértés vagy idegenkezű bántalmazás kérdésének megnyugtató tisztázása érdekében - új orvosszakértői vizsgálatot rendeljen el.

A védelmi álláspont szerint mindkét cselekmény kapcsán a vádlott - bizonyítottság hiányában történő - felmentése indokolt azzal, hogy a másodfokú bíróság által beszerzett elmeorvos-szakértői vélemény a kiskorú veszélyeztetésének bűntette tekintetében hozott felmentés elsődleges okára, a ténybeli tévedés fennálltára nem hat ki.

A védő másodlagos indítványa tényleges szabadságelvonással nem járó börtönbüntetés kiszabására irányult.

A harmadfokú nyilvános ülésen a védő a fellebbezést akként módosította, hogy az ítélet - megalapozatlanság miatti - hatályon kívül helyezését kérte. Érveiből kitűnően a tényállás mindkét cselekményt érintően felderítetlen, s a bíróság indokolási kötelezettségét sem teljesítette.

A Legfőbb Ügyészség nyilatkozatában a tényállásnak a pszichológus szakértői véleménnyel történő kiegészítését indítványozta a Be. 388. §-a (2) bekezdése alapján. E kiegészítést is tekintetbe véve a kiskorú veszélyeztetésének bűntettében való bűnösség megállapítását támadó fellebbezést alaptalannak tartotta, s jelezte, hogy erre figyelemmel a Be. 398. §-ának (2) bekezdéséből következően a másodfokú ítélet további rendelkezéseinek felülbírálata kizárt. Ennek megfelelően a másodfokú bíróság ítéletének helybenhagyását indítványozta.

A nyilvános ülésen jelenlévő ügyész - az indítványt megismételve - az írásbeli nyilatkozattól csupán annyiban tért el, hogy az élet elleni cselekmény harmadfokú felülbírálatának tilalmára vonatkozó álláspontját nem tartotta fenn.

A másodfellebbezések nem alaposak.

A harmadfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság a Be. 387. §-ának (1)-(2) és (4) bekezdésében foglalt terjedelemben bírálta felül a rendes jogorvoslattal megtámadott ítéletet, s ebben a keretben a fellebbezéseket az ellentétes döntéssel nem érintett élet elleni bűncselekmény kapcsán is joghatályosnak tekintette. A másodfokú bíróságnak a Be. 386. §-a (1) bekezdésének a) vagy b) pontja alá eső döntése ugyanis nem a fellebbezés terjedelmét határolja be, hanem a harmadfokú eljárás igénybevételének lehetőségét nyitja meg. Ehhez képest amennyiben a másodfokú bíróság ügydöntő határozata több bűncselekményről rendelkezett, a fellebbezés alapján a harmadfokú bíróság a Be. 387. §-a (2) bekezdésének első fordulata alapján - az e szakasz második fordulatában említett esetet kivéve - a vádlott valamennyi bűncselekményére vonatkozó másodfokú ítéleti rendelkezést felülbírálja, függetlenül attól, hogy a harmadfokú eljárást megnyitó - eltérő - döntést támadó érvek alaposak-e vagy sem.

A Legfelsőbb Bíróság az említett felülbírálat eredményeként arra az álláspontra helyezkedett, hogy mind az első-, mind a másodfokú bíróság a perjogi szabályok megtartásával folytatta le az eljárást, s a másodfokú bíróság által helyesbített és ilyen módon irányadónak tekintett tényállás nem szenved olyan mérvű, megalapozatlansághoz vezető hiányosságokban, amely az ítélet hatályon kívül helyezését tenné indokolttá. Ebből következően a védelem által jelzett körülmények bizonyítás felvétele keretében - amelyre egyébként a harmadfokú eljárásban a Be. 388. §-ának (2) bekezdése értelmében lehetőség sincs - történő tisztázása is szükségtelen.

Az eljárt bíróságok - indokolási kötelezettségüket megfelelően teljesítve - helytállóan alapították az ügy eldöntése szempontjából releváns tényeket Sz. I.-né sértett lényegét tekintve mindvégig következetes vallomására, amelyet - a sértetti sérülés önkezű keletkezésének kizárhatóságát illetően - az igazságügyi orvosszakértői vélemény, valamint F.-né H. A. több tanú vallomása is megerősített. A sértett korábbi pszichiátriai gondozásának, továbbá annak a körülménynek, hogy a cselekményt követően ki értesítette a mentőket, az ügy ténybeli megítélése szempontjából (mivel bizonyos, hogy azt nem a vádlott tette) nincs jelentősége.

Az ítélőtábla a kiskorú veszélyeztetése kapcsán alappal zárta ki azt is, hogy a kiskorú jelenlétét érintően a vádlott tévedésbe lett volna. A hajnali időpontot, valamint azt a tényt figyelembe véve, miszerint a sértett változatlanul hálóruhában feküdt az ágyon, a vádlottban fel sem merülhetett, hogy felesége a közbeeső rövid időben a gyermeket elvitte az úszótáborba. Az öngyilkossági kísérletet megelőzően pedig - minthogy a tanú hallotta a gyermek "apu, ne!" kiáltozásait - a vádlottnak kétsége sem lehetett afelől, hogy a tettet gyermeke előtt viszi véghez.

A Btk. 195. §-ának (1) bekezdésében írt kiskorú veszélyeztetésének bűntettét az a kiskorú nevelésére, felügyeletére vagy gondozására köteles személy követi el, aki e feladatából folyó kötelességét súlyosan megszegi és ezzel a kiskorú testi, értelmi vagy erkölcsi fejlődését veszélyezteti. A szülőnek - mint nevelőnek - alapvető kötelessége, hogy gyermekét megóvja minden olyan lelki megrázkódtatást okozó eseménytől, amely pszichés károsodás veszélyével jár. A vádlott éppen e kötelességét szegte meg súlyosan, amikor maga idézte elő a gyermek számára sokkoló hatású élményt azzal, hogy feleségének megsebzését követően a kiskorú jelenlétében önmagát is mellbe szúrta. Ezzel pedig - eshetőleges szándékkal ugyan, de - nem csupán veszélyeztette a kiskorú testi fejlődését, hanem suicid kísérletének a gyermek személyiség fejlődésére gyakorolt negatív hatása folytán a káros eredmény is bekövetkezett.

Mindezeket figyelembe véve - tekintettel arra is, hogy a megyei főügyészség vádirata pontosan körülírta a kiskorú veszélyeztetése bűntettének megállapítására alkalmas tényeket, ekként a törvényes vád hiánya szóba sem kerülhet - a másodfokú bíróság a büntető anyagi jog szabályainak sérelme nélkül mondta ki a vádlott bűnösségét a kiskorú veszélyeztetésének bűntettében.

Nem alaposak a fellebbezések az élet elleni cselekmény jogi minősítését vitató részükben sem.

A vádlott élet kioltására alkalmas eszközzel, életfontosságú szerveket magában foglaló testtájékot vett célba. A mellkasra irányzott kis és közepes erejű szúrások következtében a sértett - a jobb alkar sebzésétől eltekintve - valóban csupán nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedett, a súlyosabb, akár halálos eredmény bekövetkezése azonban azért maradt el, mert a sértett jobb karját maga elé tartva kitartóan védekezett. Mindebből pedig - tekintettel a vádlott megelőző, fenyegető tartalmú kijelentésére is - okszerűen következik, hogy Sz. I. szándéka nem pusztán testi sérülés okozására, hanem az általa felismert reális következménybe való belenyugvás folytán a sértett életének kioltására irányult. Ehhez képest e cselekmény emberölés bűntette kísérletekénti minősítése törvényes.

A másodfokú bíróság a büntetés mértékére kiható tényezők helyes értékelésével, az enyhítő szakaszt alkalmazva határozta meg a vádlott főbüntetésének tartamát, amely - kiegészülve a mellékbüntetéssel - szükséges a büntetés céljának eléréséhez. Ezért a Legfelsőbb Bíróság a büntetés enyhítésére nem talált okot.

A kifejtettekre, valamint arra tekintettel, hogy a vádlottnak Sz. É. V. tekintetében fennálló szülő felügyeleti jogának megszüntetése is törvényesen történt, a Legfelsőbb Bíróság az ítélőtábla ítéletét a Be. 397. §-a alapján helybenhagyta.

A harmadfokú eljárásban a kirendelt védő megjelenésével felmerült bűnügyi költség viselésére vonatkozó rendelkezés a Be. 385. §-ára és 381. §-ának (1) bekezdésére figyelemmel a Be. 339. §-ának (1) bekezdésén alapszik. (Legf. Bír. Bhar.III.63/2007.)