BH 2014.1.1

A városi bíróság a 2011. szeptember 14. napján kelt ítéletével a terheltet az 1978. évi IV. törvény 274. § (1) bekezdés c) pontja szerinti közokirat-hamisítás bűntettének vádja alól felmentette.

A bejelentett fellebbezések alapján másodfokon eljáró törvényszék a 2012. szeptember 11. napján kelt végzésével az elsőfokú ítéletet helybenhagyta.

Az ítéleti tényállás lényege szerint a terhelt elhatározta, hogy S. területén lakóházat építtet, és annak elkészültéig házat bérel magának. Elhatározásának megfelelően a kiszemelt lakóházat a 2008. július 1. napján kelt szerződéssel határozatlan időre bérbe is vette, azt tervezve, hogy a bérelt házat is felújíttatja.

A szerződés megkötését követő napon, július 2-án ügyvédje kíséretében bement az s.-i polgármesteri hivatalba, hogy az általa bérelt ingatlant lakóhelyéül bejelentse. Az angolul folyó beszélgetésnél jelen volt a polgármester és a jegyző, és miután a terhelt nem beszéli jól a magyar nyelvet, a terhelt ügyvédje tolmácsolt. Szándékának közlése után a jegyző átkísérte az ügy intézése érdekében az igazgatási előadóhoz. A lakcím bejelentésére szolgáló nyomtatványt a terhelt adataival a jogi végzettségű igazgatási előadó töltötte ki, és azt a terhelt aláírta; a nyomtatvány szövegét a terhelt számára nem fordították le.

A terheltet arra, hogy bejelentkezése akkor jogszerű, ha az adott lakcímen életvitelszerűen él, senki nem oktatta ki. A terhelt abban a hiszemben írta alá a lakcím bejelentésére szolgáló nyomtatványt, hogy a bejelentkezésnek a tényleges beköltözés nem feltétele.

Ezen okirat alapján a közhitelű nyilvántartásba a terhelt lakcímeként az s.-i ingatlant 2006. július 2. napján bejegyezték, és július 12. napján ezzel a címmel lakcímet igazoló hatósági bizonyítványt állítottak ki a számára.

A kettős állampolgárságú terhelt a tervezett építkezés, illetve felújítás megkezdése előtt - 2008 szeptemberében - édesapja betegsége miatt külföldre utazott, és onnan csak 2009 tavaszán tért vissza. Ezután úgy döntött, hogy az építkezés helyett csak a bérelt ingatlanon végeztet jelentősebb felújítást, ezért az ingatlant annak tulajdonosától megvásárolta 2009. április 23. napján.

A terhelt ebben az ingatlanban soha nem lakott, oda nem költözött be, ott egyetlen éjszakát nem töltött.

A jogi indokolásban emellett azt is rögzítette a városi bíróság, hogy a terhelt - aki meg nem cáfolt előadása szerint a bérelt ingatlanba be akart költözni - abban a téves feltevésben követte el a cselekményt, hogy a lakcímbejelentésről szóló törvény szerint nincs akadálya a bejelentkezésnek a tényleges beköltözés előtt.

Az irányadó bírói gyakorlat szerint a tényállás részét képezik az ítélet más részében rögzített tények is; így a tényálláshoz tartozóak ezek az ítélet jogi indokolásában rögzített tények is.

A jogerős bírósági határozatok ellen a megyei főügyészség a Be. 416. § (1) bekezdés a) pontjára alapozva felülvizsgálati indítványt nyújtott be.

A főügyészég indítványát azzal indokolta, hogy önmagában a lakcímbejelentéssel kapcsolatos jogszabályok ismeretének hiánya - miután megismerésük a terheltnek is módjában állt volna - nem zárta ki a büntetőjogi felelősséget, és a következetes ítélkezési gyakorlat szerint a téves jogi tájékoztatás is csak akkor alapozta volna meg a büntethetőséget kizáró okot, ha az az adott kérdésben illetékes szervtől vagy személytől származott volna. Az irányadó tényállás szerint ugyan a polgármester, a jegyző és az ügyintéző nem oktatta ki a terheltet a lakcím bejegyeztetésének feltételeiről, azonban álláspontja szerint ilyen kötelezettségük nem is volt; így a téves kioktatás vagy a kioktatás elmaradása nem szolgálhatott alapul a tévedés megállapításához, ahogy az sem, hogy a terheltnek az általa megbízott ügyvéd téves felvilágosítást adott, mivel a kioktatás tekintetében ő sem tekinthető illetékesnek.

Arra is utalt, hogy ugyan a keretdiszpozíciók esetében az azokat kitöltő jogszabályi rendelkezések ismeretének hiánya vagy a tartalmukban való tévedés megalapozhatja a társadalmi veszélyességben való tévedést, azonban a vád tárgyává tett bűncselekmény - a közokirat-hamisítás bűntette - nem keretdiszpozíció.

Emellett az indítvány szerint a terhelt tisztában volt azzal, hogy az ingatlan, amibe bejelentkezett, a felújításig lakás céljára nem alkalmas, így azzal is, hogy valótlan tényt állít; a valótlan tényállítás pedig erkölcsileg egyértelműen és általánosan elítélendő magatartás, és ennek a terhelt is tudatában volt. Ezért megítélése szerint az eljárt bíróságok anyagi jogszabály téves értelmezésével jutottak arra a következtetésre, hogy a terhelt tévedett a cselekménye társadalmi veszélyességében, és erre a tévedésre alapos oka volt; ezért törvénysértően került sor felmentésére.

Erre tekintettel azt indítványozta, hogy a Kúria a másodfokú határozatot helyezze hatályon kívül és utasítsa a másodfokon eljárt törvényszéket új eljárásra.

A Legfőbb Ügyészség a felülvizsgálati indítványt fenntartotta, s azzal egyezően a másodfokú határozat hatályon kívül helyezésére és a törvényszék új eljárásra utasítására tett indítványt.

A Legfőbb Ügyészség képviselője a nyilvános ülésen arra is kitért, hogy álláspontja szerint a felvilágosítás az adott ügyben az igazgatási ügyintéző feladata lett volna, aki azonban semmilyen felvilágosítást nem adott a terheltnek. A polgármester pedig - aki a tanúként tett vallomása szerint adott ilyen tájékoztatást - nem volt ügyintéző; így nem volt olyan személy, aki a téves felvilágosítással jogilag releváns módon ejtette tévedésbe a terheltet.

A nyilvános ülésen a terhelt védője a felülvizsgálati indítvány elutasítását kérte.

Arra is hivatkozott, hogy - ahogy azt a Legfelsőbb Bíróság BH 1988.337. szám alatt közzétett döntése is tartalmazta - az ún. intellektuális közokirat-hamisítással kapcsolatban kialakult ítélkezési gyakorlat szerint ez a bűncselekmény csak abban az esetben állapítható meg, ha a közokirat bizonyító ereje kiterjed a benne foglalt tények valóságának a bizonyítására is, márpedig a bejelentkezés nem bizonyítja a bentlakás tényét.

Utalt az állampolgári jogok biztosának megállapításaira, nevezetesen arra, hogy a lakcímbejelentéssel kapcsolatos jogszabályok bizonytalan fogalomrendszere visszásságokat, ellentmondásos joggyakorlatot eredményezett, és ezért a biztos ezek felülvizsgálatát indítványozta az illetékes miniszternek.

Megítélése szerint védence nem is szegte meg a vonatkozó jogszabályi rendelkezéseket a bejelentkezéssel, így nem tévedés címén, hanem bűncselekmény hiányában kellett volna felmentenie az eljárt bíróságoknak. Így elsődlegesen arra tett indítványt, hogy a Kúria a Be. 423. § (4) bekezdésére figyelemmel a terhelt javára változtassa meg a felmentés jogcíme tekintetében a megtámadott határozatokat, másodlagosan pedig azok hatályban tartását kérte.

A Be. 416. § (1) bekezdésének - indítványban hivatkozott - a) pontja szerint felülvizsgálati ok, ha a terhelt felmentésére a büntető anyagi jog szabályainak megsértése miatt került sor.

A Kúria a megtámadott határozatokat a Be. 423. § (4) bekezdésében írtaknak megfelelően erre - a felülvizsgálati indítványban megjelölt okra - figyelemmel bírálta felül.

Emellett tekintettel volt ugyanezen törvényhely (5) bekezdése alapján a Be. 416. § (1) bekezdés c) pontjában megjelölt, feltétlen hatályon kívül helyezést eredményező esetleges eljárási szabálysértésekre is; ilyen eljárási szabálysértést azonban nem észlelt.

Ahogy arra az eljárt bíróságok is hivatkoztak, a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról szóló 1992. évi LXVI. törvény (Nytv.) 5. § (2) bekezdése szerint a polgár lakóhelye annak a lakásnak a címe, ahol a polgár él, és a lakás az olyan épület vagy épületrész, amit a polgár életvitelszerűen otthonául használ.

A törvény 26. § (1) bekezdése szerint pedig a Magyar Köztársaság területén élő és e törvény hatálya alá tartozó polgár köteles a beköltözés vagy kiköltözés után három munkanapon belül lakóhelyének, illetve tartózkodási helyének címét a település önkormányzati jegyzőjének bejelenteni.

Kétségtelen, hogy az idézett törvényhely nem tartalmazza azt, hogy a beköltözés előtt már bejelenthető-e a lakcímváltozás.

A Be. 423. § (1) bekezdése szerint a felülvizsgálati eljárásban a jogerős határozatban megállapított tényállás az irányadó; ez a tényállás a felülvizsgálati indítványban nem támadható.

A felülvizsgálat keretében valamely büntethetőséget kizáró ok - így a tévedés - fennállása is kizárólag az irányadó tények alapulvételével vizsgálható. Az annak meglétére vagy hiányára levont következtetés helyessége is kizárólag az irányadó jogerős ítéleti tényálláson alapulhat (EBH 2011.2395.).

Az irányadó tényállás szerint pedig a terhelt abban a téves feltevésben követte el a vád tárgyává tett cselekményt, hogy az a társadalomra nem veszélyes, és ebben a feltevésben - ahogy azt a másodfokú ítélet indokolása is hangsúlyozta - a polgármester, a jegyző és az igazgatási ügyintéző megerősítette. A polgármester és a jegyző - emellett az egyébként jogi végzettségű igazgatási ügyintéző - ugyanis akként értelmezték az irányadó jogszabályi rendelkezést, hogy aszerint nem volt előfeltétele a bejelentkezésnek az ingatlanba történő tényleges beköltözés.

Azonban az Nytv. végrehajtásáról szóló 146/1993. (X. 26.) Korm. rendelet 34. § (1) bekezdése a jegyző kötelezettségévé teszi a bejelentett lakcím valódiságának ellenőrzését és annak valótlansága esetén a bejelentkezés elutasítását; a (3) bekezdés szerint pedig akkor, ha a jegyző a bejelentkezés elfogadása után állapítja meg, hogy a lakcímbejelentés nem valós, annak érvénytelenségét határozatban állapítja meg.

E rendelkezésekre is figyelemmel egyértelműen jelentősége van annak, hogy a bejelentkezéskor a polgár az adott ingatlanba beköltözött-e, miután csak ennek függvényeként lehet azt vizsgálni, hogy a bejelentkezés valós-e.

Az 1978. évi IV. törvény 274. § (1) bekezdés c) pontja szerinti közokirat-hamisítás bűntettét az követi el, aki közreműködik abban, hogy jog vagy kötelezettség létezésére, megváltozására vagy megszűnésére vonatkozó valótlan adatot, tényt vagy nyilatkozatot foglaljanak közokiratba.

Az irányadó tényállás szerint a terhelt által kitöltött adatlap alapján a közhiteles nyilvántartásba - az Országos Személyiadat- és Lakcímnyilvántartásba, azaz közokiratba - a terhelt lakcímeként jegyezték be az s.-i ingatlant, majd ennek alapján számára kiállították a lakcímet igazoló - közokiratnak minősülő - hatósági igazolványt; így ezek a közokiratok hamis adatot tartalmaztak.

Az idézett büntetőjogi tényállás szerint a valótlan adatnak jog vagy kötelesség létezésére, megváltozására vagy megszűnésére kell vonatkoznia.

Annak eldöntéséhez tehát, hogy a terhelti cselekmény megvalósította-e a törvényi tényállást, ez utóbbi feltétel fennállását kellett vizsgálni.

A választási eljárásról szóló 2013. évi XXXVI. törvény 3. § 5. pontja szerint a törvény alkalmazásában magyarországi lakcím: a bejelentett magyarországi lakóhely címe (a sem magyarországi, sem külföldi bejelentett lakóhellyel nem rendelkező személy esetében a bejelentett magyarországi tartózkodási hely címe). A 82. § (2) bekezdés a) pontja szerint a Nemzeti Választási Iroda által vezetett elektronikus nyilvántartás, a központi névjegyzék tartalmazza a törvény hatálya alá tartozó bármely választáson választójogosult, magyarországi lakcímmel rendelkező választópolgár adatait. A 83. § (1) bekezdése szerint pedig a központi névjegyzék a választópolgár 2. melléklet szerinti adatait tartalmazza, mégpedig a (2) bekezdés szerint - a (3) bekezdés kivételével - a polgárok személyi és lakcím-adatait tartalmazó nyilvántartás alapján.

Miután pl. a hivatkozott jog, az önkormányzati választásban való részvétel egyik feltétele a választói névjegyzékbe történő felvétel, ennek pedig a bejelentett lakcím, és a választói névjegyzék összeállítása a lakcímnyilvántartás alapján történik, a lakcímnyilvántartás nyilvánvalóan a jogosultsághoz szükséges adatot tanúsít.

Ennek megfelelően a nyilvántartott lakcím jogot keletkeztet - pl. az önkormányzati választásban való részvétel jogát -, így az olyan adat, amelynek közokiratba foglalása valótlansága esetén megvalósítja az idézett tényállást és megalapozhatja a bűncselekmény megállapítását.

Ennek nem mond ellent a védő által felhívott eseti döntés sem.

A BH 1988.337. szám alatt közzétett határozatában a Legfelsőbb Bíróság valóban azt fejtette ki, hogy az ún. intellektuális közokirat-hamisítással kapcsolatban kialakult és egységesnek tekinthető ítélkezési gyakorlat szerint ez a bűncselekmény csak abban az esetben állapítható meg, ha a közokirat bizonyító ereje kiterjed a benne foglalt - az elkövető közreműködésével bevezetett - tények valóságának a bizonyítására, vagyis azok tartalmának a tanúsítására is.

Az előzőekben kifejtetteknek megfelelően azonban a lakcímnyilvántartás nem csupán tartalmazza, hanem tanúsítja is a központi névjegyzékbe történő felvételhez kapcsolódó adatot, a lakcímet.

Így helytállóan jutottak arra a következtetésre az eljárt bíróságok, hogy a terhelt a bejelentkezéssel - valótlan adat közokiratba foglalásában való közreműködésével - megvalósította az ún. intellektuális közokirat-hamisítás bűntettének törvényi tényállását.

Azonban ugyancsak megalapozottan állapították meg azt, hogy a terhelt büntethetősége kizárt; a megtámadott határozatokban a társadalomra veszélyességben való tévedés kapcsán kifejtettek mindenben helytállóak.

Az irányadó tényállás szerint a terheltnek a bejelentkezéskor szándékában állt a bérelt ingatlanba költözni, és erről tájékoztatta a település polgármesterét, jegyzőjét és igazgatási ügyintézőjét is. E személyek előtt a terhelt szándékát az a tény is igazolta, hogy ekkor már tárgyalt egy s.-i - beépítésre szánt - ingatlan megvételéről, amire egyébként a bejelentkezést követően hamarosan, 2008. július 17. napján sor is került.

Amikor a terhelt erre a szándékára tekintettel a bejelentkezés érdekében felkereste a polgármesteri hivatalt, az irányadó tényállás szerint abban a téves feltevésben volt, hogy a bejelentkezésre törvényes lehetősége van anélkül, hogy ténylegesen ott lakna.

Az Nytv. idézett rendelkezését - miután az csupán azt tartalmazza, hogy a beköltözés után a lakcím bejelentése kötelező, és azt konkrétan nem írja elő, hogy mikor lehet egy ingatlanba bejelentkezni - a terhelt jogi képviselője mellett a polgármester, a jegyző és az igazgatási ügyintéző is akként értelmezte, hogy a bejelentkezésnek a tényleges beköltözés előtt nincs törvényi akadálya.

Ezért - miután a terhelt jelentősebb beruházási és letelepedési céljaira tekintettel a beköltözési szándékot nem tekintették fiktívnek - annak ellenére, hogy tudták: a terhelt által bérelt ingatlan felújításra szorul, segítséget nyújtottak neki a bejelentkezéshez.

Ahogy arra a városi bíróság is utalt, és a másodfokon eljárt bíróság is kitért végzésének indokolásában, a terhelt téves tudata így nem csupán a terhelt jogi képviselőjének tájékoztatásán alapult, hanem azon is, hogy a bejelentkezés intézésben részt vett a település polgármestere, jegyzője és igazgatási ügyintézője.

Nem helytálló az indítványozó azon okfejtése, amely szerint a polgármesternek, a jegyzőnek és az igazgatási ügyintézőnek nem volt kötelessége a terhelt kioktatása a lakcím létesítésének feltételeiről, és ez a segítségnyújtás, illetve a jogi képviselőtől eredő téves jogi tájékoztatás nem alapozta meg a terhelt büntetlenségét, mivel az nem az adott kérdésben illetékes szervtől vagy személytől eredt.

A hivatkozott végrehajtási rendelet szerint ugyanis a jegyzőnek kötelessége a bejelentett lakcím valódiságának ellenőrzése. Ebből következően nyilvánvalóan nem működhet közre egy lakcím általa is tudottan jogszabálysértő bejegyzésében, és amennyiben ilyen ügyben kérik a közreműködését, azt meg kell tagadnia, és a kérelmezőt a jogszabályi rendelkezésekről fel kell világosítania.

Az adott ügyben azonban a jegyző maga sem tartotta - a helytelen jogszabály-értelmezés következtében - törvénysértőnek a terhelt bejelentkezését, így abból, hogy abban közreműködött, alappal következtethetett a terhelt annak jogszerűségére.

Ugyanez irányadó kifejezett jogszabályi rendelkezés nélkül is a polgármesterre és az ügyintézőre; sem hivatalos, sem közfeladatot ellátó személy nem nyújthat szándékosan segítséget jogellenes magatartáshoz.

A töretlen bírói gyakorlat szerint a társadalomra veszélyesség tudata alapvetően akkor hiányozhat, ha a terhelt olyan személytől vagy szervtől kap jogi tájékoztatást, akinek vagy amelynek a véleményében okkal, alappal bízhatott. A polgármester, a jegyző, illetve a jogi végzettségű ügyintéző pedig kétségtelenül ebbe a körbe tartozik.

Emellett - miután a nem egyértelmű jogszabályi rendelkezést a terhelt ügyvédje, az önkormányzat tisztségviselői és ügyintézője is tévesen értelmezték - nem lett volna felróható a terheltnek az sem, ha saját maga tanulmányozza az irányadó jogszabályokat és azokat ő is akként értelmezi, ahogy azt a jogban járatos, illetve az ügy intézésére, valamint a jogszerűséget ellenőrizni hivatott személyek tették; a tévedés megállapíthatóságát ez is megalapozhatná.

A kifejtettekre tekintettel megalapozottan jutottak az eljárt bíróságok arra a következtetésre is, hogy a terheltet gondatlanság sem terheli, és a terhelt büntethetőségét a jogban - és ezen keresztül a cselekmény társadalomra veszélyességében - való tévedése kizárja.

Az erkölcsi elítélhetőség kapcsán kifejtett ügyészi álláspont pedig nem alkalmas a büntetőjogi felelősség megállapításához. Az erkölcsi kifogások emellett csak abban az esetben lennének helytállóak, ha az irányadó tényállás azt tartalmazná, hogy a terheltnek nem is állt szándékában az ingatlanba a beköltözés; azonban a büntetőjogi felelősségének megalapozásához ez esetben sem azt kellene a terhére megállapítani, hogy tudatában volt cselekménye erkölcsi elítélhetőségének, hanem azt, hogy szándékosan megtévesztette a bejelentkezésben közreműködőket.

Mindezekre figyelemmel a terhelt felmentésére az 1978. évi IV. törvény 27. § (2) bekezdésére figyelemmel törvényesen került sor; így a felülvizsgálati indítvány nem megalapozott.

Nem foghatott helyt a fent kifejtettekre figyelemmel a védő azon indítványa sem, amely szerint a terheltet bűncselekmény hiányában kellett volna az eljárt bíróságoknak felmentenie. Ahogy arra az eljárt bíróságok is kitértek indokolásukban - és az előzőekben a Kúria is - a terhelt cselekménye megvalósította a vád tárgyává tett cselekmény törvényi tényállását, tehát büntetendő, ezért felmentésére csak büntethetőséget kizáró ok - a tévedés - kapcsán kerülhetett sor.

Ezért a Kúria a megtámadott határozatokat a Be. 426. §-ára figyelemmel hatályában fenntartotta.

(Kúria Bfv. I. 393/2013.)