Ideiglenes kényszergyógykezelés a büntetőeljárásban
Az ideiglenes kényszergyógykezelés a kóros elmeállapotú terhelt személyi szabadságának bírói elvonása a büntetőeljárás alatt (jogerős ítélet nélkül). Akkor van helye, ha a bíróság arra következtet, hogy a büntetőeljárás végén a terhelt kényszergyógykezelését kell majd elrendelni.
A kóros elmeállapotú elkövető elkövetéskori beszámítási képességének hiánya esetén a bíróság a felelősség megállapítása nélkül intézkedéséként kényszergyógykezelést rendel el személy elleni erőszakos vagy közveszélyt okozó büntetendő cselekmény esetén, ha tartani kell attól, hogy az elkövető hasonló cselekményt fog elkövetni, feltéve, hogy büntethetősége esetén egyévi szabadságvesztésnél súlyosabb büntetést kellene kiszabni.
Mit tudhat meg a konzultáció keretében?
Az első találkozáskor ügyfelünknek egy órás személyre szabott tájékoztatást nyújtunk a büntetőeljárás során őt megillető jogairól, kötelességeiről, a várható büntetés neméről és mértékéről, a szükséges lépésekről. A konzultációt követően lesz olyan helyzetben, hogy szabadon eldönthesse, hogy igénybe kívánja-e venni szakképzett büntetőjogászaink segítségét.
Az ideiglenes kényszergyógykezelés elrendelése
Az ideiglenes kényszergyógykezelés elrendelésére az előzetes letartóztatás elrendelésére vonatkozó szabályok irányadók.
A vádirat benyújtása után az elsőfokú bíróság által elrendelt vagy fenntartott ideiglenes kényszergyógykezelés az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatának kihirdetéséig, az elsőfokú bíróság által az ügydöntő határozat kihirdetése után elrendelt vagy fenntartott, illetőleg a másodfokú bíróság által elrendelt ideiglenes kényszergyógykezelés a másodfokú eljárás befejezéséig tart.
A másodfokú bíróság által az ügydöntő határozat kihirdetése után elrendelt vagy fenntartott, illetőleg a harmadfokú bíróság által elrendelt ideiglenes kényszergyógykezelés a harmadfokú eljárás befejezéséig, hatályon kívül helyezés és új eljárás lefolytatására utasítás esetén a megismételt eljárásra utasított bíróság ügydöntő határozatának kihirdetéséig tart.
Az ideiglenes kényszergyógykezelést igazságügyi megfigyelő és elmegyógyító intézetben kell végrehajtani. Az ideiglenes kényszergyógykezelést a bíróság, de a vádirat benyújtásáig az ügyész is megszüntetheti.
Elmeállapot megfigyelése
Nem tévesztendő össze az ideiglenes kényszergyógykezeléssel az elmeállapot megfigyelése, amely az eljárásban formailag bizonyítási cselekmény, de jogkorlátozó jellege is van.
Akkor kerül rá sor, ha a szakvélemény szerint a terhelt elmeállapotának hosszabb szakértői megfigyelése szükséges és a bíróság a terhelt elmeállapotának megfigyelését rendeli el. A fogva levő terheltet igazságügyi megfigyelő és elmegyógyító intézetbe, a szabadlábon levő terheltet pszichiátriai fekvőbeteg-intézetbe utalja a bíró.
A megfigyelés egy hónapig tarthat, ezt a határidőt a bíróság a megfigyelést végző intézet véleménye alapján egy hónappal meghosszabbíthatja. Az elmeállapot megfigyelésének elrendelése miatt bejelentett jogorvoslatnak nincs halasztó hatálya, kivéve, ha a terhelt szabadlábon van.
A szabadlábon lévő terhelt elmeállapotának megfigyelése során a terhelt személyes szabadsága az egészségügyről szóló törvényben meghatározottak szerint korlátozható. Ha a terhelt az elmeállapot megfigyelése alól kivonja magát, a pszichiátriai intézet erről haladéktalanul értesíti az elmeállapot megfigyelését elrendelő bíróságot. A foganatosításhoz elővezetésnek és kényszer alkalmazásának van helye.
Kártalanítási lehetőségek
Az ideiglenes kényszergyógykezelés megszüntetése után, az ideiglenes kényszergyógykezelésért kártalanítás jár, ha a nyomozást a törvényben meghatározott okból szüntették meg, ha a bíróság a terheltet felmentette vagy nem szabott ki büntetést vagy az eljárást a törvényben meghatározott okból szüntette meg.
Nincs helye kártalanításnak, ha a terhelt:
- elrejtőzött, megszökött vagy szökést kísérelt meg,
- a tényállás megállapításának meghiúsítása érdekében bűncselekményt követett el, és ezt jogerős ítélet megállapította,
- a hatóságok megtévesztésére törekedett, és ezzel neki felróhatóan okot szolgáltatott arra, hogy a bűncselekmény megalapozott gyanúja reá terelődjék, és ideiglenes kényszergyógykezelését elrendeljék, meghosszabbítsák vagy fenntartsák,
- felmentése esetén a kényszergyógykezelését rendelték el.
A terhelt a nyomozást megszüntető határozat, a jogerős felmentő ítélet, a jogerős megszüntető végzés, a rendkívüli jogorvoslat eredményeképpen hozott jogerős határozat vele történő közlésétől számított hat hónapon belül terjeszthet elő kártalanítási igényt.
A kérelemben meg kell jelölni a kártalanítási igény összegét, az igényt megalapozó bizonyítékokat, és csatolni kell az igényt alátámasztó okiratokat. Ha a terhelt a kártalanítási eljárás lefolytatása előtt meghal vagy a határidő eltelte előtt meghal anélkül, hogy igényét előterjesztette volna, örököse az eljárás folytatását kérheti, illetőleg a határidőn belül kártalanítási igényt terjeszthet elő.
Az eljárást az iratok átküldése után polgári bíróság folytatja le a Polgári perrendtartás szabályai szerint. A perben felperesként a terhelt (örökös), alperesként a Magyar Állam képviseletében az igazságügyért felelős miniszter vesz részt.
Jogorvoslati lehetőségek
A nyomozási bíró határozata ellen a terhelt, házastársa vagy törvényes képviselője, illetve védője jelenthet be fellebbezést. A szóbeli kihirdetés útján közölt határozat elleni fellebbezést a kihirdetés után nyomban be kell jelenteni. Ha a jogosult a határozat kihirdetésén nem vett részt, a fellebbezését az üléstől számított három napon belül jelentheti be.
A kézbesítés útján közölt határozat ellen a fellebbezést a jogosult a kézbesítéstől számított három napon belül jelentheti be. A fellebbezést a törvényszék másodfokú tanácsa tanácsülésen bírálja el. Az ideiglenes kényszergyógykezelés fellebbezésre tekintet nélkül végrehajtható.
BH 1993.12.724 Az ideiglenes kényszergyógykezelés megszüntetése és a vádlott szabadlábra helyezésének elrendelése indokolt, ha a nyomozás során feltárt adatok arra utalnak, hogy a kóros elmeállapotú vádlott a terhére rótt bűncselekményt jogos védelmi helyzetben követte el [Be. 98. § (1) és (2) bek., Btk. 74. § (1) bek., 29. § (1) bek., 170. § (5) bek. 2. ford.].
A megyei főügyész az 1993. március 26. napján kelt vádiratával a vádlott ellen a Btk. 170. §-ának (1) bekezdésébe ütköző és az (5) bekezdésének 2. fordulata szerint minősülő halált okozó testi sértés bűntette miatt emelt vádat az alábbi tényállás alapján.
A vádlott és a sértett baráti kapcsolatban álltak egymással. 1992. december 23-án üzleti ügyben gépkocsival Sz.-be mentek. A gépkocsit a sértett vezette. Amikor hazafelé jöttek, sértett a gépkocsival egy forgalomtól mentes útra hajtott M. és H. település között, a gépkocsit megállította, kiszállt, és az ablakon bekopogott a gépkocsiban ülő vádlottnak, hogy húzza le az ablakot. Amikor a vádlott ezt megtette, a sértett közvetlen közelről gázpisztollyal a vádlott arcába lőtt két alkalommal. A vádlott az arcán megsérült, a szemei könnybe lábadtak, és kimenekült a gépkocsiból. Amikor a vádlott megkérdezte a sértettől, hogy ezt miért tette, a sértett pénzt követelt a vádlottól, majd átkarolta a vádlott nyakát és dulakodtak. A dulakodás közben a vádlott elővette a zsebéből a 9 cm pengehosszúságú zsebkését, és azzal egy esetben a sértett bal felkarját, a második esetben pedig a jobb combjának elülső-belső felszínét megszúrta. Ez az utóbbi szúrás sértette a combverőeret, a mély combvénát, amelynek következtében a sértett a helyszínen elvérzett. A sértett életét csak az azonnali, szakszerű orvosi beavatkozás menthette volna meg.
A vádlott a sértett bántalmazásai következtében az arcán, a balkarján, a bal térdén, a jobb szemén 8 napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedett.
A vádlott tudathasadásos elmebetegségben (schizophrenia chronica simplex) szenved, a terhére rótt cselekményt is elmebeteg állapotban követte el, cselekménye társadalomra veszélyességének felismerésére, illetve ezen felismerésnek megfelelő magatartás tanúsítására teljes mértékben képtelen volt.
A városi bíróság az 1992. december 24. napján kelt és ugyanezen a napon jogerőre emelkedett végzésével a vádlott ideiglenes kényszergyógykezelését rendelte el. A megyei bíróság - a tárgyalás előkészítése során - az 1993. április 1. napján kelt végzésével a vádlott ideiglenes kényszergyógykezelését az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatának kihirdetéséig a Be. 98. §-ának (1) bekezdésében írt okból fenntartotta.
Az elsőfokú bíróság végzése ellen a vádlott és védője fellebbezést jelentett be a vádlott ideiglenes kényszergyógykezelésének a megszüntetése és az azonnali szabadlábra helyezése érdekében, hivatkozással arra, hogy a vádlottal szemben a fennálló elmebetegsége ellenére sincsenek meg az ideiglenes kényszergyógykezelés fenntartásának a Be. 98. §-ának (1) bekezdésében írt feltételei.
A legfőbb ügyész a vádlott ideiglenes kényszergyógykezelésének a megszüntetését indítványozta.
A Legfelsőbb Bíróság a fellebbezéseket alaposnak találta.
A Be. 98. §-ának (1) bekezdése szerint az ideiglenes kényszergyógykezelésnek csak akkor van helye, ha - a szakvéleményt és az eljárás egyéb adatait figyelembe véve - alaposan lehet következtetni arra, hogy a terhelt kényszergyógykezelését kell elrendelni. A Btk. 74. §-ának (1) bekezdése szerint a személy elleni erőszakos vagy közveszélyt okozó büntetendő cselekmény elkövetőjének kényszergyógykezelését akkor kell elrendelni, ha elmeműködésének kóros állapota miatt nem büntethető, és tartani kell attól, hogy hasonló cselekményt fog elkövetni, feltéve, hogy büntethetősége esetén egyévi szabadságvesztésnél súlyosabb büntetést kellene kiszabni.
A vádirati tényállásból egyértelműen kitűnik, hogy a vádlott a terhére rótt cselekményt a saját testi épsége ellen a sértett által közvetlen fenyegető jogtalan támadás elhárítása során követte el, így a Btk. 29. §-a (1) bekezdésében szabályozott jogos védelem megállapíthatóságának kérdése is felmerülhet. Minthogy az ideiglenes kényszergyógykezelés elrendelésének - illetve az adott esetben a fenntartásának - lényeges törvényi előfeltétele a "büntetendő cselekmény" elkövetése, és ez az eljárás eddigi adatai alapján jelentősen megkérdőjelezhető; a Legfelsőbb Bíróság indokolatlannak találta a vádlott ideiglenes kényszergyógykezelésének a további fenntartását, ezért az elsőfokú bíróság végzését megváltoztatta, a vádlott ideiglenes kényszergyógykezelését megszüntette és az azonnali szabadlábra helyezését rendelte el. (Legf. Bír. Bf. III. 1365/1993. sz.)
BH 1992.10.627 A fiatalkorú megyei bírósági hatáskörbe tartozó ügyében már a tárgyalás előkészítése során is (így az előzetes letartóztatás és az ideiglenes kényszergyógykezelés elrendelése vagy fenntartása tárgyában) a fiatalkorúak tanácsának kell eljárnia; ellenkező esetben a bíróság nincs törvényesen megalakítva [Be. 296. § (3) bek., 250. § II/a pont].
A vádlottakat a megyei főügyészség különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés büntettében vádolta. A vádirat benyújtását követően a megyei bíróság az I. és a III. r. vádlott ideiglenes kényszergyógykezelését, valamint a II. r. vádlott előzetes letartóztatását az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatának a kihirdetéséig fenntartotta.
A végzés ellen a III. r. vádlott fellebbezést jelentett be.
A legfőbb ügyész a megyei bíróság végzésének a hatályon kívül helyezésére tett indítványt.
Az ügyészi indítvány alapos.
Az ügyben - tekintettel a fiatalkorú I. r. vádlottra - a fiatalkorúak tanácsának kell eljárnia, mivel a Be. 297. §-ának (3) bekezdésében foglalt kivételes szabály jelen esetben nem - csupán helyi bíróság hatáskörébe tartozó ügyben - alkalmazható. Igy azonban a bírósági tanács megalakításánál - már a tárgyalás előkészítése során hozandó döntéseknél is - érvényesülnie kell a Be. 296. §-ának (3) bekezdésében kötelezően előírt annak a rendelkezésnek, hogy az elsőfokú bíróságon a fiatalkorúak tanácsának egyik tagja nő, egyik ülnöke pedig pedagógus. A jelen ügyben eljárt tanácsnak nőtagja nem volt, és az ülnökök valamelyikének pedagógus voltára nincs adat. Minthogy a fentiek alapján a bíróság nem volt törvényesen megalakítva, a Legfelsőbb Bíróság a Be. 250. §-ának II/a pontja értelmében a megyei bíróság végzését hatályon kívül helyezte, és azt mint fiatalkorúak bíróságát új eljárás lefolytatására utasította. Bár az I. r. és a II. r. vádlott a végzés ellen nem fellebbezett, a Legfelsőbb Bíróság a Be. 268. §-ára figyelemmel a Be. 237. §-ának (2) bekezdése alapján az ő vonatkozásukban is ugyanilyen határozatot hozott.
Mindezek mellett a Legfelsőbb Bíróság úgy találta, hogy - a szakvéleményre, valamint az eljárás egyéb adataira tekintettel - alaposan feltehető, hogy az eljárás befejezésekor az I. és a III. r. vádlott kényszergyógykezelését kell majd elrendelni, a II. r. vádlott esetében pedig - a vád tárgyává tett bűncselekmény kiemelkedő tárgyi súlyára, jellegére és az ilyen cselekményre kiszabható büntetés mértékére tekintettel - alaposan kell tartani attól, hogy a nevezett - szabadlábra kerülése esetén - szökést vagy elrejtőzést kísérelne meg, ezért a Legfelsőbb Bíróság az I. r. és III. r. vádlott ideiglenes kényszergyógykezelését a Be. 98. §-a (2) bekezdése második mondatának második fordulatában írt időpontig, a II. r. vádlott előzetes letartóztatását pedig a Be. 92. §-a (1) bekezdésének a) pontjában írt ok alapján a Be. 95. §-a (2) bekezdésének első fordulatában foglalt időpontig fenntartotta. (Legf. Bír. Bf. II. 737/1992. sz.)
BH 1971.9.6874 I. Ha a vádlott az ideiglenes kényszergyógykezelést fenntartó végzés átvételét megtagadja azzal, hogy azt nem veszi tudomásul, ezt a végzés elleni fellebbezésnek kell tekinteni [Be. 235. § (1) bek., 236. § (1) bek., 268. § (3) és (4) bek.]. II. A másodfokú bíróság az ideiglenes kényszergyógykezelés fenntartásáról vagy megszüntetéséről nem tárgyaláson, hanem zárt ülésen határoz [Be. 269. § (1) bek.].
A megyei bíróság az előkészítő ülésen hozott végzésével a vádlottnak az eljárás korábbi szakában elrendelt ideiglenes kényszergyógykezelését az elsőfokú érdemleges határozat kihirdetéséig fenntartotta, és a végzést a vádlott részére az Országos Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet útján kézbesíteni rendelte.
Az Intézet a végzést annak közlése mellett küldte vissza a megyei bíróságnak, hogy azt a vádlott sem tudomásul nem vette) sem át nem vette.
Minthogy a végzés ellen más jogosult fellebbezést nem jelentett be, mindenekelőtt vizsgálni kellett, hogy a vádlott nyilatkozata fellebbezésnek tekintendő-e. A Legfelsőbb Bíróság a kérdést igenlően döntötte el.
Állandósult bírói gyakorlat, hogy a vádlottnak a vele szemben hozott határozatra tett nyilatkozatát nem szóhasználata, hanem valóságos tartalmának vizsgálata alapján kell értelmezni.
Az adott esetben a vádlottnak - a végzés átvételének megtagadása mellett tett - azt a kijelentését, hogy a végzést nem veszi tudomásul, tartalmilag akként kell értelmezni, hogy az ideiglenes kényszergyógykezelés fenntartását magára nézve sérelmesnek tartja, annak a másodfokú bíróság részéről való felülbírálására tart igényt. Az ilyen nyilatkozatot pedig - a Be. 268. §-a (3) és (4) bekezdésének, a 235. § (1) és a 236. § (1) bekezdésének helyes értelme szerint - a végzés ellen bejelentett fellebbezésnek kell tekinteni.
Minthogy azonban a végzés megváltoztatására alap nem volt, az ellene bejelentetett fellebbezést a Legfelsőbb Bíróság elutasította.
Nem kerülte el a Legfelsőbb Bíróság figyelmét, hogy a Be. 269. §-a (2) bekezdésének c) pontja szerint a végzés elleni fellebbezést a másodfokú bíróság tárgyaláson bírálja felül, ha kényszergyógykezelés megszüntetése vagy fenntartása kérdésében kell határozni. Álláspontja szerint ez a rendelkezés - nemcsak a törvény szóhasználatából, de helyes értelmezéséből folyóan is - csupán a jogerős felmentő ítéletben elrendelt kényszergyógykezelés, esetére s ezzel kapcsolatosan a Be. 287. §-ában szabályozott eljárásra vonatkoztatható, míg az ideiglenes kényszergyógykezelés megszüntetésére, illetve fenntartására nem.
Éppen ezért a végzés elleni fellebbezést nem tárgyaláson, hanem a Be, 269. §-ának (1) bekezdése értelmében zárt ülésben intézte el. (Legf. Bír. Bf. II. 342/1971. sz.)
BH 1968.6.5695 Ideiglenes kényszergyógykezelés tartamának beszámítása a szabadságvesztésbe. [Btk. 77. § (1) bek., Be. 128. § (4) bek., 6/1966. (VII. 24.) IM sz. r. 15. § (1) bek., 105/1966. (IK 9.) IM sz. ut.].
A járásbíróság a terheltet tiltott határátlépés kísérlete miatt 1 évi és 6 hónapi szabadságvesztésre és 3 évre a közügyektől eltiltásra ítélte, szabadságvesztésébe beszámította az 1966. június 22. napjától december 15. napjáig, valamint 1967. január 11. napjától az ítélethozatalig előzetes letartóztatásban töltött időt.
A megyei bíróság az elsőfokú ítélet ellen bejelentett fellebbezéseket elutasította, és a szabadságvesztésbe beszámította az elsőfokú ítélet keltétől a másodfokú végzés meghozataláig előzetes letartóztatásban töltött időt is.
Az eljárás során az előterjesztett orvosszakértői vélemények alapján arra merültek fel adatok, hogy a terhelt elmebeteg. A járásbíróság ezért 1966. december 15-én az előzetes letartóztatást megszüntette, és szabadlábra helyezés mellőzésével a terhelttel szemben az Országos Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetben foganatosítandó ideiglenes kényszergyógykezelést rendelt el. A később beérkezett orvosszakértői vélemény szerint a terhelt nem szenved elmebetegségben vagy egyéb olyan betegségben, amely a további intézeti kezelést indokolná.
A járásbíróság ezért 1967. január 11. napján elrendelte az eljárás folytatását, a terhelt ideiglenes kényszergyógykezelését megszüntette, és előzetes letartóztatását rendelte el az elsőfokú érdemleges határozat meghozataláig.
Az elsőfokú ítélet ellen bejelentett fellebbezéseket elutasító másodfokú végzésben a megyei bíróság azért utasította el az ügyésznek az ideiglenes kényszergyógykezelésben töltött idő beszámítására vonatkozó indítványát, mert álláspontja szerint a terhelt ekkor nem állt előzetes letartóztatásban, a kényszergyógykezelés nem büntetés, hanem olyan büntetőjogi intézkedés, amelynek célja a beteg gyógyítása és emellett annak megakadályozása, hogy újabb társadalomra veszélyes cselekményt kövessen el. A megyei bíróság erre tekintettel nem látott alapot a kényszergyógykezelésben töltött időnek a szabadságvesztésbe való beszámítására.
Az e határozatok ellen emelt törvényességi óvás alapos.
Az ideiglenes kényszergyógykezelés más célú, de a szabadságkorlátozás szempontjából az előzetes letartóztatással azonos jogi elbírálás alá eső intézmény. Erre mutat az is, hogy a 6/1966. (VII. 24.) IM számú rendelet 15. §-ának (1) bekezdése értelmében az ügyész vagy a bíróság által elrendelt ideiglenes kényszergyógykezelést csak az Intézetben lehet végrehajtani. Egyébként a Be. 128. §-ának (4) bekezdésében foglaltak szerint az előzetes letartóztatás tartamára és végrehajtására vonatkozó szabályok az ideiglenes kényszergyógykezelés tekintetében is megfelelően irányadók.
A bírói gyakorlat szerint még az egészségügyi igazgatási intézkedés folytán szabadságelvonás mellett intézetben töltött időt is be kell számítani a Btk. 77. §-ának (1) bekezdése alapján a szabadságvesztésbe akkor, ha az ilyen egészségügyi intézkedés, valamint az ugyanazon személlyel szemben alkalmazott előzetes fogvatartás között megszakítás nélküli időbeli kapcsolat áll fenn. (BH 3037. sz., BJD 552. és 2699. sz.)
Minthogy az elbírált esetben a terhelttel szemben az ideiglenes kényszergyógykezelést időbeli megszakítás nélkül alkalmazták az előzőleg és utólag foganatosított előzetes letartóztatással, a törvénynek a bírói gyakorlat által megvilágított helyes értelme szerint a terhelt által az 1966. december 16. napjától 1967. január 10. napjáig ideiglenes kényszergyógykezelésben töltött idő az előzetes fogvatartással esik egy tekintet alá, és mint ilyen a Btk. 77. §-ának (1) bekezdése alapján a szabadságvesztésbe beszámítandó. (Legf. Bír. B. törv. II. 11/1968. sz.)
BH 1977.11.482 Az ideiglenes kényszergyógykezelésnek kórházi elmeosztályon foganatosítását kell elrendelni, ha előreláthatóan a kényszergyógykezelésnek házi gondozásban végrehajtása alkalmazására kerül sor [Be. 98. § (3) bek., 5/1974. (VI. 16.) IM sz. r. 8. §].
Az első fokú bíróság az ítélet kihirdetését követően hozott végzésével a vádlottal szemben elrendelt ideiglenes kényszergyógykezelést fenntartotta azzal, hogy azt gyógykezeléssel egybekötött házi gondozásban kell foganatosítani.
A végzés ellen a vádlott élt fellebbezéssel - egyéb ok mellett - az ideiglenes kényszergyógykezelés fenntartása miatt. A fellebbezés nem alapos.
Az ideiglenes kényszergyógykezelést az első fokú bíróság helyesen tartotta fenn. Az Országos Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet elmeorvosi véleménye, valamint az igazságügyi elmeorvosszakértők véleménye szerint fennáll a veszélye annak, hogy a vádlott újabb bűncselekmény törvényi tényállását valósítja meg. A felülbírálás során olyan ok, illetve körülmény nem volt, amely az ideiglenes kényszergyógykezelés megszüntetését indokolttá tette volna.
Téves volt ellenben az első fokú bíróságnak az ideiglenes kényszergyógykezelés végrehajtási módját illetően hozott rendelkezése.
Az ideiglenes kényszergyógykezelés elrendelésének és fenntartásának törvényi feltételeit a Be. 98. §-a szabályozza. E törvényhely az ideiglenes kényszergyógykezelés végrehajtásának két módját határozza meg: kijelölt egészségügyi intézetet és a kórházi elmeosztályon történő végrehajtást. A végrehajtási módot az dönti el, hogy az adott esetben előreláthatóan a kényszergyógykezelésnek melyik formája - kijelölt egészségügyi intézet vagy házi gondozás - kerül alkalmazásra.
A jelen ügyben az első fokú bíróság a kényszergyógykezelést házi gondozásban rendelte foganatosítani és így az előbb felhívott törvényhelyhez, valamint a kényszergyógykezelés végrehajtásának részletes szabályozása tárgyában megjelent 5/1974. (VI. 16.) IM számú rendelet 8. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezéshez képest az ideiglenes kényszergyógykezelés továbbiakban való végrehajtásának helyes módja elmeosztályon való kezelés és nem az, amit az első fokú bíróság állapított meg. A felhívott törvényhely és rendelet ugyanis a végrehajtásnak ezt a módját nem ismeri.
A kifejtettekre tekintettel a másodfokú bíróság az első fokú bíróság által fenntartott ideiglenes kényszergyógykezelést e helyesbítéssel hagyta helyben és a felhívott rendelet 9. §-ának (2) bekezdése alapján rendelkezett vádlottnak az elmeosztályra való átszállítása felől. (Fővárosi Bíróság 24. Bf. V. 3022/1976. sz.)
3/2000. Büntető jogegységi határozat a bíróság illetékességéről az előzetes letartóztatás meghosszabbítása, illetőleg az ideiglenes kényszergyógykezelés fenntartása iránti eljárásban
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa a 2000. június 21. napján tartott nem nyilvános ülésen a legfőbb ügyész indítványa alapján meghozta a következő
jogegységi határozatot:
1. A vádirat benyújtása előtt az előzetes letartóztatás meghosszabbítása, illetőleg az ideiglenes kényszergyógykezelés fenntartása iránti eljárásban nem a gyanúsított fogvatartásának helye szerinti bíróság [Be. 379/A. § (4) bek.], hanem az általános szabályok (Be. 28. §) szerinti bíróság illetékes.
2. Ugyanez irányadó, ha a fiatalkorú előzetes letartóztatását javítóintézetben hajtják végre [Be. 302. § (2) bek. a) pont].
INDOKOLÁS
A legfőbb ügyész a Bszi. 29. §-a (1) bekezdése a) pontjának II. fordulata és a 31. §-ának (2) bekezdése alapján - az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében - jogegységi eljárást indítványozott.
A legfőbb ügyész BF.927/2000. számú indítványa szerint az ítélkezési gyakorlat nem egységes abban a jogértelmezési kérdésben, hogy a javítóintézetben végrehajtott előzetes letartóztatás határidejének meghosszabbítására melyik bíróság az illetékes: az eljárás folytatásának helye, amely rendszerint azonos a bűncselekmény elkövetésének a helyével, vagy a javítóintézet székhelye - vagyis a fogvatartás helye - szerint illetékes bíróság.
A legfőbb ügyész az eltérő bírói gyakorlatot az alábbi döntésekkel igazolta:
1. A Csongrád Megyei Bíróság az 1998. április 29. napján meghozott Bk.247/1998/2. számú végzésével a javítóintézetben fogvatartott fk. R. G. gyanúsított előzetes letartóztatása határidejének a meghosszabbítására irányuló ügyészi indítványt és a vonatkozó iratokat a Fővárosi Bírósághoz tette át. Álláspontja szerint a kényszerintézkedés meghosszabbításával kapcsolatos eljárásra a fogvatartás helye (Budapest, Szőlő u. 60. szám alatti javítóintézet) szerinti Fővárosi Bíróság lenne illetékes.
A megyei bíróság álláspontja szerint a Be. 379/A. §-ának (1) bekezdése a vádemelés előtti előzetes letartóztatás elrendelésére speciális illetékességi és hatásköri szabályt tartalmaz. Az eljárásra a gyanúsított fogvatartásának helye szerinti helyi bíróság az illetékes. A fogvatartás helye szerinti illetékesség a Be. 379/A. §-ában "a kényszerintézkedésekkel kapcsolatos eljárás a vádirat benyújtása előtt" cím alatt szabályozott valamennyi eljárásra vonatkozik, így az előzetes letartóztatás meghosszabbítására is. A Be. 95. §-ának (1) bekezdése pedig, amely a második, illetve harmadik hónap utáni meghosszabbítást a megyei bíróság hatáskörébe utalja, az illetékességre nem tartalmaz eltérő szabályt.
A megyei bíróság a végzésében utalt arra is, hogy az előzetes letartóztatás elrendelésére, meghosszabbítására eltérő illetékességi szabály a Be.-nek a fiatalkorúakra vonatkozó XIII. fejezetében sem található. Csupán az előzetes letartóztatás végrehajtási helyének megváltoztatása tárgyában rendelkezik eltérően - a hatáskört és az illetékességet is érintően - a Be. 302. §-ának (4) bekezdése. Ez a rendelkezés azonban az előzetes letartóztatás meghosszabbítása esetére - analógia alapján - nem alkalmazható. Egyértelműen a fogvatartás helye szerinti illetékesség lehetett csak a törvényalkotói szándék is, hiszen a Be. 379/A. §-a (4) bekezdésének utolsó mondata a bírói meghallgatásra ad lehetőséget. A meghallgatást pedig a fogvatartás helye szerint illetékes bíróság tudja - a fogvatartott szállítása nélkül - megtartani.
A kifejtettekre tekintettel - a megyei bíróság jogi álláspontja szerint - a Budapesten javítóintézetben végrehajtott előzetes letartóztatás meghosszabbítására a Csongrád Megyei Bíróság nem illetékes.
A fiatalkorú gyanúsított és védője által bejelentett fellebbezés folytán a Csongrád Megyei Bíróság az 1998. június 3. napján kelt 1.Bkf.315/1998/1. számú végzésével mellőzte a Csongrád Megyei Bíróság Bk.247/1998/2. számú végzésének felülbírálatát, mert időközben a gyanúsítottat a fogvatartó intézet szabadlábra helyezte. A megyei bíróság - három hivatásos bíróból álló tanácsa - azonban a végzésének indokolásában mindenben osztotta az egyesbíró által az illetékesség kérdésében elfoglalt jogi álláspontot.
2. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Bíróság az 1999. június 2. napján kelt 4.Bk.170/1999/2. szám alatti végzésében a javítóintézetben fogvatartott fk. F. R. gyanúsított előzetes letartóztatását a tárgyalás előkészítése során hozott határozatáig, de legfeljebb 1999. augusztus 10. napjáig meghosszabbította azzal, hogy a fogvatartás helyéül továbbra is a Szociális és Családügyi Minisztérium Debreceni Gyermekotthonát jelölte ki.
A gyanúsított fellebbezése folytán a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság az 1999. június 15. napján kelt 6.Bkf.188/1999/2. számú végzésével az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyta.
3. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság az 1999. december 14. napján kelt Bk.354/1999/2. szám alatti végzésével a javítóintézetben - a Szociális és Családügyi Minisztérium Debreceni Javítóintézetében - fogvatartott fk. B. E. gyanúsított előzetes letartóztatását az elsőfokú bíróságnak a tárgyalás előkészítése során hozandó határozatáig, de legfeljebb 2000. február 23. napjáig meghosszabbította. A gyanúsított fellebbezése alapján a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság az 1999. december 22. napján kelt 1.Bkf.367/1999/2. szám alatti végzésével az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyta.
A legfőbb ügyész az indítványában hivatkozott arra, hogy az ügyészi tapasztalatok szerint, az 1. pont alatti ügy kivételével, minden esetben az eljárás folytatásának helye szerint illetékes bíróságok hosszabbították meg a javítóintézetben fogvatartott fiatalkorú gyanúsítottak előzetes letartóztatását.
A legfőbb ügyésznek a jogegységi eljárást kezdeményező indítványából kitűnő és a jogegységi tanács ülésén is kifejtett álláspontja szerint a Csongrád Megyei Bíróságnak az 1. pont alatt ismertetett Bk.247/1998/2. és a Bkf.315/1998/1. szám alatti végzéseiben elfoglalt álláspontja a javítóintézetben végrehajtott előzetes letartóztatás meghosszabbítására vonatkozó illetékességi kérdésben téves jogértelmezésen alapul.
A jogegységi tanács - az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében - a jogegységi határozat meghozatalát szükségesnek tartotta.
A Be. 379/A. §-ának (1) bekezdése szerint az előzetes letartóztatás, illetőleg az ideiglenes kényszergyógykezelés elrendelése iránt az ügyész tesz indítványt a gyanúsított fogvatartásának helye szerint illetékes bíróságnak. A megyei bíróság elnöke ezekre az eljárásokra - a megyei főügyész javaslatára - más helyi bíróság illetékességét is megállapíthatja.
Az előzetes letartóztatás elrendelésénél szükségszerűen gyors eljárásra, szoros határidőkön belüli intézkedésre van szükség, ezért rendelkezett úgy a törvény, hogy speciális illetékességi okot állapított meg, és a gyanúsított fogvatartásának helye szerinti illetékességről rendelkezett.
Az előzetes letartóztatás meghosszabbítását szabályozó Be. 379/A. §-ának (4) bekezdése, illetőleg a Be. 95. §-ának (1) bekezdése már nem tartalmaz ilyen speciális illetékességi szabályt.
A különleges eljárásokban (Be. XVIII. fejezete), mint amilyen a vádirat benyújtása előtti kényszerintézkedésekkel kapcsolatos eljárás is, a törvény rendelkezéseit az e fejezetben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni [Be. 356. § (1) bek.]. Mivel eltérő illetékességi szabály itt nincs, arra kell következtetni, hogy a kényszerintézkedések meghosszabbításánál a bíróság illetékességének általános szabályai (Be. 28. §) az irányadók.
A Be.-nek a fiatalkorúakra vonatkozó XIII. fejezete sem tartalmaz ettől eltérő rendelkezést. Ezért a javítóintézetben fogvatartott fiatalkorú gyanúsított előzetes letartóztatásának meghosszabbítása tárgyában sem a fogvatartás helye - vagyis a javítóintézet székhelye - szerint illetékes bíróságnak, hanem az eljárás folytatásának helye szerint egyébként illetékes bíróságnak kell eljárnia.
Ezt az álláspontot nem gyengíti a Be. 379. §-a (4) bekezdésének utolsó mondatában foglalt az a rendelkezés sem, amely az előzetes letartóztatás meghosszabbításával összefüggésben indokolt esetben lehetővé teszi a gyanúsítottnak a bírói meghallgatását. Ez a rendelkezés már hatályban volt, amikor a fiatalkorúak előzetes letartóztatásának szabályait módosító 1995. évi XLI. törvény hatályba lépett. A jogalkotó számolt azzal, hogy amennyiben olyan új körülmény merül fel, amely a fiatalkorú meghallgatását indokolja, a gyanúsított szállítása szükségessé válhat. Ennek ellenére nem változtatott azon a szabályozáson, amelynél fogva e kérdésben az illetékesség általános szabályai az irányadók.
A jogegységi tanács a kifejtettekre tekintettel a legfőbb ügyészi indítványt alaposnak találta és az eddig is követett általános bírói gyakorlatban képviselt elvi álláspontot tartja fenn (2. és 3. pont), mely szerint a vádirat benyújtása előtt az előzetes letartóztatás meghosszabbítása, illetőleg az ideiglenes kényszergyógykezelés fenntartása iránti eljárásban a bíróság illetékességére, a Be. 28. §-ában meghatározott általános illetékességi szabályok az irányadók, s ezek - a Be. XIII. fejezetében foglalt eltérő rendelkezés hiányában - a fiatalkorúakra nézve is alkalmazandók.
A kifejtettekre figyelemmel a jogegységi tanács a bírósági jogalkalmazás egységének biztosítása érdekében (Bszi. 27. §) a rendelkező részben foglaltak szerint határozott, és a döntését a Bszi. 32. § (4) bekezdése alapján közzéteszi.
Budapest, 2000. június 21.