Az önkényes eltávozás

Az önkényes eltávozás a Magyar Büntető Törvénykönyv (Btk.) 435. §-ában szereplő katonai bűncselekmény, amely a szolgálati renddel, pontosabban a katonai vagy rendvédelmi szolgálat folyamatos biztosításával szembeni magatartásokat szankcionálja.

Lényege, hogy a katona vagy más érintett hivatásos szolgálatot teljesítő személy parancs vagy engedély nélkül, jogellenesen távozik el a szolgálati helyéről, és huzamosan távol marad onnan.

Az önkényes eltávozás egyértelműen sérti a katonai szervezet szabályos működéséhez fűződő társadalmi érdeket.

Azáltal, hogy az elkövető elhagyja szolgálati helyét, elérhetetlenné válik az elöljárói számára, így szükség esetén nem adható ki számára utasítás, és nem végezhető el a rábízott feladat.

Ezzel a magatartással megzavarhatja az egység rendjét, és veszélyezteti a feladatok hatékony teljesítését.

A jogi tárgy tehát a szolgálati rend és a katonai feladatellátás zavartalansága.

Az önkényes eltávozás két formában valósulhat meg:

1. A katona vagy rendvédelmi hivatásos egyén, parancs vagy engedély nélkül elhagyja a szolgálati helyét.
2. A már eltávozott személy nem tér vissza időben, és ezzel továbbra is elöljárója rendelkezésén kívül marad.

A törvényi tényállás szerint mindkét magatartás csak akkor minősül bűncselekménynek, ha a jogszerűtlen távollét meghaladja a két napot.

Amennyiben a visszatérés ezen időszakon belül megtörténik, fegyelmi vétség vagy más alacsonyabb szintű szankció merülhet fel.

Azonban már a jogellenes távollét két napnál hosszabb fennállása is elegendő ahhoz, hogy büntetőeljárás induljon.

A 435. § (3) bekezdése szerint különösen súlyos a helyzet, ha az önkényes eltávozást háború idején, illetve külföldi hadműveleti területen végzett békefenntartás vagy humanitárius misszió során követik el.

Ilyenkor akár öt évig terjedő szabadságvesztés is kiszabható, ha a távollét meghaladja a két napot, kilenc nap felett pedig a büntetési tétel nyolc évig emelkedhet.

Az ilyen helyzetekben a parancsok végrehajtása, a katonai szervezet felkészültsége és a védendő célok biztonsága kiemelt jelentőségű, ezért a jogalkotó magasabb büntetési tételekkel reagál.

Az önkényes eltávozást el kell különíteni a szökéstől (Btk. 434. §), még akkor is, ha a külső körülmények elsőre hasonlónak tűnhetnek.

A szökéshez szükséges a szolgálati kötelezettségek végleges elhagyásának célzata, vagyis hogy az illető örökre ki akarjon vonulni a katonai feladatok teljesítése alól.

Ha ez a végleges elhatározás nem bizonyítható, de a távollét például két napon túl is fennáll, akkor önkényes eltávozásról beszélhetünk.

Az elhatárolás kulcsfontosságú lehet, hiszen a szökés súlyosabb megítélés alá esik.

Tettesként csak az felelhet, aki katonai (rendvédelmi) szolgálati viszonyban áll.

Legtöbbször hivatásos vagy szerződéses katonákról, esetleg rendőrökről, egyéb rendvédelmi dolgozókról van szó.

A bűncselekmény szándékosan követhető el, ami azt jelenti, hogy az elkövető tudja, hogy nincs jogosítványa a távozásra, és e tudatában dönt a szolgálati hely elhagyásáról vagy a visszatérés elmulasztásáról.

A szándék lehet egyenes (tisztában van a szabályok megszegésével) vagy eshetőleges (tudja, hogy cselekménye jogellenes, de belenyugszik a következményekbe).

Az önkényes eltávozás, bár első ránézésre kevésbé súlyosnak tűnhet, mint a szökés, mégis komolyan veszélyezteti a katonai vagy rendvédelmi szerv belső rendjét, reagáló- és bevetőképességét.

A jogalkotó ezért világos szabályokat alkotott: amennyiben az illető parancs vagy engedély nélkül marad távol, és távolléte a törvényben meghatározott időtartamot (két napot vagy kilenc napot) meghaladja, büntetőeljárás indulhat ellene.