BH 1993.10.590

A megyei bíróság ítéletében a vádlott bűnösségét ittas járművezetés vétségében, a veszélyhelyzetet előidéző által elkövetett segítségnyújtás elmulasztásának bűntettében, hivatalos személy elleni erőszak bűntettében és közúti veszélyeztetés bűntettében állapította meg, ezért a vádlottat 1 év 10 hónapi börtönbüntetésre és 8 évre a közúti járművezetéstől eltiltásra ítélte. A járművezetés újból való gyakorlását újravizsgázási kötelezettségtől tette függővé. A megállapított tényállás lényege a következő.

A vádbeli napon a vádlott szeszes ital hatása alatt vezette a személygépkocsiját, és a város belterületén figyelmen kívül hagyva a sebességkorlátozást előíró KRESZ-tábla rendelkezését, elütötte a kerékpárral haladó sértettet, aki szabálytalanul - féktávolságon belül - hajtott a vádlott által vezetett személygépkocsi elé. A sértett a motorháztetőre, onnan pedig a szélvédő üvegre vágódott, amely összetört, a vádlott pedig megállás nélkül továbbhajtott. A kerékpáros a kórházba szállítás során meghalt.

A helyszínre érkezett rendőrök megállapították a balesetet okozó gépjármű vezetőjének személyét, és üldözőbe vették az egyre gyorsabban haladó vádlott gépkocsiját. A rendőrök rádión intézkedtek az út lezárásáról, amelyet a vádlott is észlelt. Látta azt is, hogy az egyik rendőr a gépkocsi haladási irányában lámpajelzéssel akarta őt megállítani, a vádlott azonban még inkább fokozta a jármű sebességét, és a rendőrnek csak az utolsó pillanatban sikerült az árokba ugrani. Az útlezárásnál a vádlott a keresztbe állított rendőrségi kocsi mellett akart elhaladni, de a jármű megcsúszott és az árokba borult, amelynek folytán a vádlott 8 napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedett. Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az ügyész a vádlott terhére, a fő- és mellékbüntetés súlyosítása végett jelentett be fellebbezést, indítványozta a vádlottnak a járművezetéstől végleges hatályú eltiltását.

A vádlott és védője a hivatalos személy elleni erőszak bűntette és a közúti veszélyeztetés bűntette vonatkozásában a megállapított tényállás megalapozatlansága miatt felmentésért, egyebekben pedig enyhítés végett jelentett be fellebbezést.

A legfőbb ügyész az ügyész által a vádlott terhére bejelentett fellebbezést fenntartotta; indítványozta a vádlottal szemben további mellékbüntetésként közügyektől eltiltás alkalmazását is.

Az ügyészi fellebbezés az alábbiak szerint alapos.

A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az elsőfokú bíróság az eljárást a vonatkozó perrendi szabályok szerint kellő alapossággal és körültekintéssel folytatta le. A vád tárgyává tett cselekmények elbírálásához szükséges bizonyítékokat feltárta. Azokat okszerűen, az ésszerűség és a logika követelményeinek szem előtt tartásával értékelte, mérlegelte. Nem tévedett akkor sem, amikor a megállapított tényekből további tényekre vont le következtetést. Az elsőfokú bíróság által így megállapított tényállás megalapozott, ezért az irányadó volt a másodfokú eljárásban. Az elsőfokú bíróság ítéletében - a szükséges körben - indokolási kötelezettségének is eleget tett. Kellő részletességgel számot adott arról, hogy mely bizonyítékokat és miért fogadott el, illetve melyeket miért nem tartott valónak. Beszámolt arról a gondolati folyamatról is, amelynek során a bizonyított tényekből logikai következtetéssel további tényekre vont le következtetést. Meggyőzően cáfolta a vádlottnak az eljárás során előterjesztett védekezését, és megindokolta az ítéletének egyéb rendelkezéseit is.

Nem találta alaposnak a Legfelsőbb Bíróság a védelem által a közúti veszélyeztetés bűntette és a hivatalos személy elleni erőszak bűntette kapcsán kifejtett, a tényállást támadó fellebbezési érvelést. Így mindenekelőtt azt nem, hogy a vádlott csupán féktávolságon belül észlelte a jelzést adó rendőröket akkor, amikor már nem tehetett mást, mint amit az adott esetben cselekedett. Ezen érveléssel összefüggésben mindenekelőtt a következőkre kell rámutatni.

A vádlott a közúti veszélyeztetés bűntettének és a hivatalos személy elleni erőszak bűntettének a megvalósítása előtt ittas állapotban vezette a gépkocsiját. Közúti balesetet okozott, ennek ellenére a helyszínen nem állt meg, hanem segítségnyújtás nélkül továbbhajtott. Emiatt a rendőrjárőr üldözőbe vette, és legalább 10 percen keresztül követte megkülönböztető jelzésének használatával. A megállásra felszólításnak a vádlott nem tett eleget, megkísérelt a járőr elől elmenekülni, és eközben ismét több közlekedési szabályt megszegett. Ezekből a tényekből alappal vonható le az a következtetés, hogy a vádlott tudatában volt annak: vele szemben hatósági intézkedéseket foganatosítanak, számot vetett azzal is, hogy az őt üldöző járőrön túl az intézkedésbe más hatósági személyek is bekapcsolódnak, és megkísérlik elfogni.

Ilyen körülmények között, ilyen tudatállapotban közelítette meg a második baleseti helyszínt. Itt, az általa alkalmazott, jelentősen eltúlzott sebesség mellett is, féktávolságon kívül észlelte az úttesten álló kivilágított járőrgépkocsit, valamint az irányába leadott szabályos "Megállj!" fényjelzéseket. A fehér fényű lámpa körbeforgatásával adott fényjelzésből következően azt is tudta, hogy azokat - a fentebb írtak folytán - rendőrök, hivatalos személyek adják le. Ennek ellenére nem csökkentette sebességét, változatlanul kitartott korábbi elhatározása mellett, hogy a rendőri intézkedések alól kibújik. Tudatában felmerült, hogy magatartásával a jelzést adó hivatalos személyek életét, testi épségét közvetlen veszélynek teszi ki, ezzel szemben közömbös maradt, annak ellenére, hogy mintegy 90 m távolságból már azt is felismerte, hogy a jelzéseket egyenruhás rendőrök adják. Erre vonható le következtetés abból a tényből is, hogy a vádlott még ekkor sem csökkentette a gépkocsi sebességét, nem is fékezett, sőt elhatározta, hogy az úttesten álló kivilágított járőrkocsit jobbról kikerüli. Erre a megállapításra kell ugyanis jutni a vádlotti gépkocsi haladási sebességéből, a reakcióidőből, valamint a gépkocsinak jobb oldali kerekeivel az útpadkára lehajtás helyéből. Azt a tényt egyébként, hogy a vádlott az általa alkalmazott sebesség mellett is féktávolságon kívül észlelte a "Megállj !" fényjelzést, megnyugtatóan bizonyítja a bíróság által is elfogadott igazságügyi műszaki szakértői vélemény, továbbá a bizonyítási kísérlet eredménye is.

Nem találta elfogadhatónak a Legfelsőbb Bíróság a védelemnek az észlelhetőség kapcsán kifejtett, a tényállást támadó azt az érvelését sem, hogy a vádlott által megválasztott nagy sebesség, a gépkocsi szélvédőjének hiánya és a vádlott szemének könnyezése akadályozta, megnehezítette a fényjelzések észlelését. Ezzel összefüggésben a Legfelsőbb Bíróság a következőkre mutat rá.

Az ügyben eljáró hatóságok az eljárásba szemész szakértőt vontak be. A bíróság által elfogadott szakértői véleményből megállapíthatóan a jelentős mértékű légáramlat látási panaszokat okoz. Ezek a panaszok elsősorban a könnyezésben, esetleg fokozott fénykerülésben nyilvánulnak meg. A könnyezés a látásélességet rontja, teljes látásvesztést és tájékozódási nehézséget azonban nem okoz. A könnyezés mértékében és következőleg a látásélesség romlásában nincs különbség 120 km/óra sebességgel haladás, illetve 150 km/óra sebességgel haladás esetén. A könnyezés egyébként a fényérzékelést egyáltalán nem befolyásolja. Mindezekből következően tehát a vádlott a fényjelzések észlelésében nem volt akadályozott. Azt a vádlott szemének könnyezése ellenére a fentebb írtak szerint féktávolságon kívül észlelte.

Továbbmenően, a védelmi érveléssel összefüggésben utalni kell az ún. elsődleges és a másodlagos fényforrások észlelhetőségének különbségére is. Az elsődleges - direkt - fényforrások, az álló járőrkocsi fénye és a rendőrök által leadott fényjelzések a vádlott számára a fentiek szerint voltak észlelhetőek. A másodlagos fényforrások észlelhetőségére, tehát annak észlelésére, hogy a fényjelzéseket rendőrök adják, bizonyítékként a műszaki szakértő véleménye, valamint a bizonyítási kísérlet eredménye állt rendelkezésre. Kétségtelen, hogy az ezekből a bizonyítási eszközökből nyert adatok, az alkalmazott sebesség és megvilágítás függvényében eltérnek egymástól. Az eltérés okára azonban a műszaki szakértő meggyőző indokolást adott. Mint kifejtette, ún. hosszúfény mellett az észlelhetőség távolsága nagyobb; tompított fény alkalmazása mellett pedig természetesen kisebb. Hasonlóképpen csökken az észlelhetőségi távolság a haladási sebesség csökkenésével, mivel a sebességcsökkenéssel a generátorfeszültség is csökken. Ezzel volt magyarázható a bizonyítási kísérlet eredménye is, amely szerint 120 km/óra haladási sebesség és hosszúfény mellett 90 m-ről volt észlelhető, hogy a fényjelzéseket rendőrök adják, míg 80 km/óra sebesség mellett hosszúfény alkalmazásával 80,5 m, tompított világítás mellett pedig 50 m volt az észlelhetőségi távolság.

Az említett eltérő adatok közül az ügyben első fokon eljárt bíróság - helyesen - szem előtt tartva és értékelve az ezzel összefüggésben rendelkezésre álló egyéb bizonyítékokat is (a vádlott haladási sebessége, alkalmazott világítás) állapította meg, hogy a vádlott számára ténylegesen 90 m-ről volt észlelhető a jelzést adó személyek rendőr mivolta. Ennek a ténynek, valamint annak, hogy ez az észlelési távolság a vádlott haladási sebessége mellett már féktávolságon belül esik, a Legfelsőbb Bíróság a fentebb kifejtettekre tekintettel nem tulajdonított jelentőséget. A korábban írtak szerint ugyanis a vádlott tudomással bírt arról, hogy vele szemben rendőri intézkedést foganatosítanak; a megállásra felszólító fényjelzés a rendőri intézkedés része és azt hivatalos személyek adják le. Csupán utal a Legfelsőbb Bíróság mindezekkel összefüggésben arra, hogy a vádlott a megengedett 80 km/óra haladási sebesség mellett, tompított világítással közlekedve is, megállíthatta volna gépkocsiját a rendőrök veszélyeztetése nélkül, ha a rendőrök hivatalos személyi mivoltának felismerésekor fékezni kezd. Ilyen feltételek mellett ugyanis a rendőrök még féktávolságon kívül voltak. Nem találta elfogadhatónak a Legfelsőbb Bíróság a helyszíni szemle jegyzőkönyve és a helyszínrajz pontatlanságával kapcsolatos védelmi érvelést sem. Kétségtelen ugyan, hogy a második baleseti helyszínen az úttesten keresztben álló járőrkocsit a helyszíni szemle megkezdése és a helyszínrajz elkészítése előtt elmozdították annak érdekében, hogy a vádlottat, aki kiesett a gépkocsiból, annak fényében keressék meg. Ennek megtörténte után azonban a gépkocsit eredeti helyzetébe visszaállították, illetve helyét az úttesten megjelölték. Így folytatták le a helyszíni szemlét, és készítették el a helyszínrajzot is. A gépkocsi eredeti helyzetére nézve rendelkezésre állt az intézkedést foganatosító rendőrök nyilatkozata. A helyszínelésre egyébként nyomban a baleset után sor került, ami aggálymentessé teszi az eredeti helyzet beállítását és feltüntetését a helyszínrajzon.

Nem teszi ezt vitathatóvá az a körülmény sem, hogy utóbb, a baleset után közel két hónappal tartott bizonyítási kísérlet alkalmával az intézkedő rendőrök az úttesten keresztben álló járőrkocsi helyzetét az eredeti helyszínrajztól eltérően jelölték meg. Ez az eltérés ugyanis nem jelentős. A bizonyítási kísérlet alkalmával a járőrkocsi nem egészen 9 m-rel került közelebb a főútnak a baleseti helyszínt megelőző kanyarulatához, illetve távolabb a rögzítési ponttól. Ez a tény a bizonyítási kísérlet eredményét egyébként sem befolyásolta, egyrészt azért, mert ez alkalommal csupán láthatósági, észlelhetőségi, megvilágítottsági vizsgálatot végeztek, másrészt pedig azért, mert a járőrkocsi ilyen elhelyezése a helyszínnek inkább a vádlott javára történt megváltoztatását jelentette.

Ugyancsak nem találta elfogadhatónak a Legfelsőbb Bíróság a védelemnek a közvetlen veszélyhelyzettel kapcsolatos, a tényállást támadó érvelését, így különösen azt, hogy a vádlott csupán akkor kezdte meg az úttesten álló járőrkocsi kikerülését és a padkára történt letérést, amikor már gépkocsijával elhaladt az intézkedő rendőr mellett, így pedig a rendőr közvetlen veszélyben nem volt. Ezt az érvelést ugyanis valamennyi rendelkezésre álló bizonyíték cáfolja.

Kétségtelen és vitathatatlan tény, hogy a két intézkedő rendőr az úttesten keresztben álló járőrkocsitól 8-10 m-re az úttesten helyezkedett el. Ugyancsak tény, hogy a vádlott gépkocsijával, illetve annak jobb oldali kerekeivel az úttesten álló járőrkocsi hátsó sarkától számítottan már 29 m-rel korábban letért az útpadkára. Hasonlóképpen cáfolhatatlan, hogy a vádlott nem hirtelen kormánymozdulattal kezdte meg a járőrkocsi kikerülését. Ezt bizonyítja az igazságügyi műszaki szakértő véleménye és a helyszínrajz adatai is. Mindezek a tények pedig cáfolják azt a védelmi érvelést, hogy a vádlott az úttestről letérést már csak azt követően kezdte meg, hogy a rendőr mellett elhaladt. Cáfolják még abban az esetben is, ha a járőrkocsi nem a helyszínrajzon feltüntetett helyzetben, hanem a bizonyítási kísérlet alkalmával megjelölt helyen és helyzetben állt.

Végül az iratokból megállapíthatóan a két rendőr az egész eljárás során következetesen adta elő, hogy egyikőjük - N. S. - a vádlott által vezetett gépkocsi elől kénytelen volt elugrani. Az elugrásra akkor került sor, amikor a gépkocsi 10-15 méterre megközelítette már őt. Abban az esetben pedig, ha a gépkocsi elől nem ugrik el, az elütötte volna. A hivatkozott két tanú egybehangzó és következetes vallomást tett arra nézve is, hogy a gépkocsi az elugrást követően, néhány pillanat múlva, azon a helyen haladt keresztül, ahol korábban N. S. állt. A rendőr tanúk vallomását egyébként alátámasztották, megerősítették az egyéb tanúk előadásai is. Ilyen körülmények és bizonyítékok mellett pedig annak, hogy N. S. közvetlenül az elugrás előtt a vádlott haladási irányát tekintve a forgalmi sáv közepe táján vagy attól valamivel jobbra, inkább a szilárd burkolat széle közelében állt, nincsen különösebb jelentősége.

Figyelemmel továbbá a vádlott haladási sebességére, az elugrás pillanatában a gépkocsi és N. S. közötti távolságra, valamint arra, hogy ezt követően a gépkocsi mintegy 0,25-0,35 másodperccel később azon a helyen haladt keresztül, ahol korábban az intézkedő rendőr állt, megállapítható, hogy a sértett élete, testi épsége közvetlen veszélyben volt.

Az eddigiekben kifejtettekre tekintettel tehát a Legfelsőbb Bíróság a megállapított tényállást támadó fellebbezéseket nem találta alaposnak. A helyesen és megalapozottan megállapított tényállásból okszerűen következtetett az elsőfokú bíróság a vádlott bűnösségére, és nem tévedett a cselekményeinek minősítésekor sem.

A megalapozottan megállapított tényállásból következően a vádlottnak a közúti veszélyeztetés bűntette és a hivatalos személy elleni erőszak bűntette miatt emelt vád alól történő felmentésére nyilvánvalóan nem kerülhetett sor. A vádlott ugyanis a tényállásban írt magatartásával, a közúti közlekedés szabályainak szándékos megszegésével a vele szemben intézkedni kívánó rendőr életét, testi épségét közvetlen veszélynek tette ki. Az adott körülmények között fennállott a sértett élete, testi épsége sérelmének reális lehetősége. A sérelem bekövetkezését az intézkedő rendőr csupán a gépkocsi elől történő elugrással tudta elhárítani. A vádlottnak ezt a cselekményét az a tudati törekvés motiválta, hogy a vele szemben intézkedni kívánó hivatalos személyeket a jogszerű tevékenységükben bármely módon - akár a közvetlen veszélyhelyzet létrehozása útján - akadályozza, és magát a rendőri intézkedés alól kivonja. Mindezekből következően nem tévedett az ügyben eljárt elsőfokú bíróság akkor, amikor a vádlott bűnösségét a Btk. 186. §-ának (1) bekezdésébe ütköző közúti veszélyeztetés bűntettében és a Btk. 229. §-ának (1) bekezdésében meghatározott hivatalos személy elleni erőszak bűntettében megállapította.

A büntetés kiszabása körében irányadó alanyi és tárgyi bűnösségi körülményeket a megyei bíróság helyesen vette számba, tévedett azonban azok súlyának, nyomatékának értékelésekor. Ennek következtében a vádlottal szemben eltúlzottan enyhe büntetést szabott ki.

Nem tulajdonított kellő jelentőséget a bíróság a vádlott által elkövetett cselekmények jelentős tárgyi súlyának, az elkövetési körülményeknek, a többszörös, durva közlekedési szabályszegéseknek, a szándékos cselekmények többszörös halmazatának. Ugyancsak nem vette kellő súllyal figyelembe a vádlottnak a vele szemben jogszerűen intézkedő rendőr elleni erőszakos és veszélyeztető cselekménye kimagasló társadalomra veszélyességét sem. Nem értékelte továbbá kellő nyomatékkal a vádlott személyi társadalomra veszélyességét, azt, hogy fiatalabb kora ellenére már több esetben összeütközésbe került a törvénnyel: két ízben büntetőeljárásban, kilenc esetben pedig szabálysértési eljárásban felelősségre vonták 1988 és 1991 között, több esetben a közlekedési szabályok megszegése miatt is.

Mindezekből következően a vádlottal szemben hosszabb tartamú szabadságvesztés kiszabása indokolt. Ezért a Legfelsőbb Bíróság a vádlottal szemben kiszabott szabadságvesztést 1 év 8 hó börtönre súlyosította. Az így kiszabott szabadságvesztés áll ugyanis arányban a vádlott cselekményeiben és személyében rejlő társadalomra veszélyességgel, a vádlott bűnösségének fokával, és a büntetés kiszabásánál irányadó egyéb enyhítő és súlyosító körülményekkel.

A vádlott által elkövetett cselekmények jellege, tárgyi súlya, az elkövetés körülményei és motívuma, továbbá a vádlott személyisége és eddigi életvezetése, életvitele arra utal, hogy a vádlott méltatlan a közügyekben részvételre. Ezért a Legfelsőbb Bíróság a vádlottat 3 évi időtartamra eltiltotta a közügyek gyakorlásától.

A Btk. 59. §-ának (1) bekezdése szerint a járművezetéstől eltiltás végleges hatályú vagy határozott ideig tart. Végleges hatállyal az tiltható el, aki a járművezetésre alkalmatlan. E törvényi rendelkezéssel összefüggésben a Legfelsőbb Bíróság a BK 107. számú állásfoglalásában kifejtette, hogy a járművezetésre alkalmatlan az a közlekedési bűncselekményt elkövető, aki a jármű biztonságos vezetésére egyebek között életkoránál, valamint személyisége valamely tartós korlátozottságánál fogva képtelen; ugyancsak alkalmatlannak tekinthető az az elkövető is, akinél súlyos fokú állandósult jellemhiba, kifogásolható életvezetési stílus észlelhető.

Az adott esetben a Legfelsőbb Bíróság a vádlott eddigi életvezetéséből, abból, hogy az elmúlt három évben két ízben büntetőeljárás során, kilenc esetben pedig szabálysértési eljárásban felelősségre vonták a közlekedési szabályok megszegése, illetve közlekedési bűncselekmények miatt, továbbá a jelen eljárásban elbírált cselekmények jellegéből, súlyából, a többszörös, tudatos, kirívóan durva közlekedési szabályszegésekből, a szándékos veszélyeztetésből, az együttélési szabályok tudatos semmibe vevéséből, arra a meggyőződésre jutott, hogy a vádlott fiatalabb kora ellenére súlyos fokú és állandósult jellemhibában szenved, amelynek következtében a járművezetésre alkalmatlan. Ezért vele szemben végleges hatályú járművezetéstől eltiltás alkalmazása indokolt. Ezért a vádlottal szemben az elsőfokú bíróság által alkalmazott határozott ideig tartó járművezetéstől eltiltást végleges hatályú járművezetéstől eltiltásra súlyosította.

Az így meghatározott fő- és mellékbüntetések összhatásukban alkalmasak és szükségesek ahhoz, hogy a vádlottal szemben a büntetési célt, az egyéni és általános megelőzés követelményét elérjék, érvényre juttassák.

A fentiekből következően az enyhítésre irányuló fellebbezések alaptalanok.

Végül megjegyzi a Legfelsőbb Bíróság, hogy a határozott ideig tartó járművezetéstől eltiltásnak végleges hatályú járművezetéstől eltiltásra súlyosítása folytán a járművezetés újból való gyakorlását újravizsgázási kötelezettségtől függővé tevő elsőfokú ítéleti rendelkezés természetesen tárgytalanná vált. (Legf. Bír. Bf. IV. 455/1991. sz.)