BH 2009.2.39

Az elsőfokú bíróság a 2006. január 24-én kelt, illetőleg a másodfokú bíróság a 2006. november 16-án kelt és jogerős másodfokú ítéletével dr. K. I. II. r. terhelt bűnösségét hamis vád bűntettében állapította meg, ezért őt 2 év próbaidőre felfüggesztett 6 hó börtönbüntetésre ítélte. Az ellene fegyelmi vétségre vonatkozó hamis vád vétsége miatt emelt vád alól felmentette.

A felülvizsgálati eljárással nem érintett I. r. terheltet ugyanezen eljárásban az ellene emelt vád alól jogerősen felmentette.

Az elsőfokú határozat tényállása szerint dr. K. I. a vádbeli időben ügyvéd volt. Megbízást kapott a D. Kft. egykori ügyvezető igazgatójától, D. E. I. r. terhelttől, hogy a kft. felszámolási ügyében, majd az ezzel összefüggő csődbűntett miatt ellene meginduló büntetőeljárásban őt képviselje.

D. E. ellen a B.-i Kerületi Ügyészség 2000. szeptember 27-én emelt vádat csődbűntett miatt, melyet dr. Ny. S. kerületi vezető ügyész írt alá.

E büntetőeljárás során dr. K. I. II. r. terhelt D. E. meghatalmazott védőjeként 2001. június 11-én a legfőbb ügyészhez, ezenkívül az Országos Igazságszolgáltatási Tanácshoz, valamint a BM Központi Adatfeldolgozó Hivatalhoz terjesztett elő beadványokat, melyeket ügyfelével aláíratott.

A legfőbb ügyészhez intézett beadványban dr. K. I. terhelt valótlanul azt állította, hogy dr. Ny. S. kerületi vezető ügyész tudatosan hamis tényeket állítva emelt vádat D. E. ellen csődbűntett miatt, jóllehet tudomással bírt arról, hogy a felszámolás alatt lévő kft. vagyonrészeit, így egy mobiltelefont, az árukészletet és D. E. gépkocsiját elrabolták. A beadvány szerint a vezető ügyész annak a bűnszervezetnek dolgozik, akik ezeket a vagyon elleni cselekményeket elkövették, célja és feladata pedig az, hogy bűnöző megbízói elleni fellépésében D. E.-t akadályozza, ekként az őt megkárosító bűnelkövetők ellen indokolt büntetőeljárás megindítását és lefolytatását meggátolja.

Az Országos Igazságszolgáltatási Tanácshoz címzett beadványban azt sérelmezte, hogy D. E. útlevelének bevonása jogellenes volt, miután annak alapja a dr. Ny. S. vezető ügyész által nyilván bűnözői befolyásra emelt hamis vád volt.

A BM Központi Adatfeldolgozó Hivatalhoz címzett levélben ugyancsak azt állította, hogy dr. Ny. S. bűnözők megbízásából hamisan vádolja védencét, D. E.-t.

A terhelt beadványai alapján dr. Ny. S. kerületi vezető ügyész ellen hamis vád bűntette miatt indult ügyben az ügyészségi nyomozó hivatal 2001. június 25-én hozott határozatával a nyomozást megtagadta.

Dr. K. I., mint meghatalmazott védő az előbbiekben részletezett tartalmú beadványokat maga fogalmazta és szerkesztette, ám azokat a jelen ügyben az I. rendű terheltként felelősségre vont D. E.-rel íratta alá.

Az elsőfokú ítélet jogi indokolásából kitűnően a bíróság a terhelt magatartását a Btk. 233. § (1) bekezdés a) pontjába ütköző hamis vád bűntetteként értékelte. Kiemelte, hogy e beadványokban a terhelt dr. Ny. S.-t olyan magatartás elkövetésével vádolta, amely valós tények esetén bűncselekmény elkövetésére: közelebbről a Btk. 244. § (1) bekezdés a) pontjába ütköző és a (3) bekezdés b) pontja szerint minősülő hivatalos személy által elkövetett bűnpártolás bűntettének megállapítására lehetett volna alkalmas. A legfőbb ügyészhez írt beadvány kifejezetten feljelentés volt, amely dr. Ny. S. kerületi ügyész büntetőjogi felelősségre vonását kezdeményezte, de az ennek alapjául szolgáló bűnpártolás bűntettével kapcsolatos tények ugyanígy megjelennek az Országos Igazságszolgáltatási Tanácshoz, illetve a BM Központi Adatfeldolgozó Hivatalához intézett terhelti beadványokban is.

Az elsőfokú bíróság rögzítette, hogy a II. r. terhelt által elkövetett bűncselekmény befejezett, mert a törvényi tényállásból kitűnően e bűncselekmény megvalósulásához elegendő, ha a hamis vád alapjául szolgáló tényekről szóló küldemény a hatóságokhoz megérkezik. Nincs jelentősége annak sem, hogy dr. Ny. S.-ral szemben a nyomozást az ügyészség megtagadta. Ha a büntetőeljárás megindult volna, dr. K. I. terhére a hamis vád súlyosabban minősített esetét kellett volna megállapítani. Dr. K. I. terhelt védekezését érintően kitér a jogi indokolás arra is, hogy a terhelt beadványaiban rögzített tényállítások nem esnek a szabad véleménynyilvánítás körébe, azok a hivatalos személy tevékenységével összefüggő, a Büntető Törvénykönyv tiltásába ütköző súlyos tényállítások, amelyek kívül esnek a kritika, a szabad véleménynyilvánítás körén. A jogi minősítés indokolása körében fejtette ki az elsőfokú bíróság, hogy dr. K. I. közvetett tettesként valósította meg a terhére rótt bűncselekményt, a beadványokat az egyébként felmentett I. r. D. E. terhelttel íratta alá, ám erre nevezett tévedésbe ejtésével került sor.

A másodfokú bíróság helybenhagyó döntésében alaptalannak találta a II. r. terhelt fellebbezését, így az abban részletezett eljárási szabálysértéseket soroló kifogásait is. Rámutatott arra is, hogy a II. r. terhelt állításainak valótlanságával tisztában volt, így azzal is, hogy az általa hivatkozott és D. E. sérelmére elkövetett vagyon elleni bűncselekmény - amelynek elkövetői megbízásával dr. Ny. S. vezető ügyészt hamisan vádolta - 1999 márciusában történt, amikor az 1998. november 25-én megindított felszámolási eljárásban irányadó 45 napos határidő -, amely alatt a gazdasági szervezet vagyontárgyaival el kellett számolni - már eltelt.

A jogerős bírói határozat ellen dr. K. I. II. r. terhelt terjesztett elő felülvizsgálati indítványt, melyet hivatkozása szerint a Be. 416. § (1) bekezdés a) és b) pontjára alapozott.

Kifogásai a következők voltak:

Anyagi jogszabálysértéssel állapította meg a bíróság a terhére a hamis vád bűntettének elkövetését. Téves ugyanis az a megállapítás, hogy beadványai a dr. Ny. S. vezető ügyész által elkövetett bűnpártolás bűntettének elkövetésére utalnának. Vélekedése szerint a beadványokban tényállítás nincs, a leírtak kizárólag véleménynyilvánítást tartalmaznak. A véleménynyilvánítás alkotmányosan megengedett, s annak alapján bűnpártolás miatt büntetőeljárás nem is indítható. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy az ügyészség bejelentése alapján nyomozást megtagadó határozatot hozott, hivatkozva arra, hogy a bejelentésben dr. Ny. S. terhére rótt tények bűncselekmény megállapítására nem alkalmasak. Az anyagi jogi tévedés alapja tehát a vélemény és a hamis vád közötti különbség összemosása, amely szemben áll az alkotmánybírósági gyakorlattal, az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatával is.

A Legfőbb Ügyészség a megtámadott határozatok hatályban tartását indítványozta.

A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati indítványt alaptalannak találta.

A felülvizsgált jogerős ítélet tényállása szerint dr. K. I. az általa fogalmazott és megbízása alapján ügyfele által aláírt és továbbított beadványaiban azt állította, hogy dr. Ny. S. vezető ügyész tudatosan hamis tények alapján emelt vádat D. E. ellen, mégpedig azért, mert bűnözők megbízottjaként így kívánta saját megbízóinak büntetőjogi felelősségre vonását meghiúsítani.

Az alapeljárás során maga a terhelt sem állította már, hogy a beadvány ezen tényállítása igaz lett volna, csupán e tényállítások jogi értékelhetősége kapcsán vetett fel vélekedése szerint releváns szempontokat. Az azonban nem volt kétséges, hogy a dr. Ny. S. vezető ügyésszel szemben tett és a hatóságokhoz eljuttatott beadványok szándékosan és tudatosan olyan valótlan tényállításokat tartalmaztak, amelyek a sértett bűnelkövetésére - bűnpártolás bűntetté­nek elkövetésére - utaltak. A dr. K. I. terhére rótt bűntett megállapításához pedig mindez elegendő: a Btk. 233. § (1) bekezdés a) pontja értelmében ugyanis e bűncselekményért felel, aki a hatóság előtt mást bűncselekmény elkövetésével hamisan vádol. A II. r. terhelt érvelésével ellentétben egyértelmű az is, hogy büntetendő magatartást - bűnpártolást - követ el az, aki a bűnelkövetőnek a hatóság előli meneküléséhez segítséget nyújt, illetve valamely büntetőeljárás sikerét meghiúsítani törekszik [Btk. 244. § (1) bek. a) és b) pont].

Dr. K. I. II. r. terhelt tényállításainak e jogi értékelésével szemben arra hivatkozott, hogy a legfőbb ügyészhez intézett beadvány nyomán sem indult büntetőeljárás dr. Ny. S. ellen. A nyomozó hivatal nyomozást megtagadó határozata leszögezte, hogy a feljelentés tárgyát képező magatartás nem bűncselekmény. Bár a bíróság jogi értékelését a nyomozást megtagadó határozat ilyen jogi állásfoglalása sem kötné, a hivatkozott határozat szövegéből megállapítható, hogy az a feljelentésben foglalt cselekmény kapcsán az a következőket tartalmazza: "Ny. S. nem követett el törvénysértést, amikor a feljelentőt csődbűntett elkövetésével vádolta, hanem jogszerűen, feladatkörében járt el". Ilyen indok mellett rendelkezett a határozat a nyomozás megtagadásáról azért, mert a feljelentésben a sértettnek felrótt magatartás tényei nem utaltak bűncselekmény elkövetésére.

Dr. K. I. II. r. terhelt vitatta mindemellett, hogy beadványaiban a sértettel szemben tényállításokat rögzített volna. Állította, hogy mindez csupán véleménynyilvánítás volt, amelyet az Alkotmány 61. §-a kiemelt védelemben részesít. Hangsúlyozta, hogy a véleménynyilvánításhoz való joga nem korlátozható, s az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatára hivatkozva utalt arra, hogy mint a büntetőeljárásban részt vevő védő munkájának ellátása kapcsán e véleménynyilvánítási jogköre bővebb, kiterjed a büntetőeljárásban közreműködő hatóságok tevékenységének megítélésére, kritikájára is.

E kérdést érintően a Legfelsőbb Bíróság maradéktalanul egyetértett az alapítéletekben kifejtett azon jogi állásponttal is, hogy a sértettre vonatkozó súlyosan terhelő tényállítások véleménynyilvánításnak nem tekinthetők, ekként nem esnek ennek alkotmányos védelme alá sem. A II. rendű terhelt által e körben hivatkozott alkotmánybírósági gyakorlat, illetve az Emberi Jogok Európai Bíróságának hivatkozott döntése - a terhelt hivatkozásával ellentétben - nem teszi legálissá azokat a Büntető Törvénykönyvben meghatározott, verbálisan elkövethető magatartásokat, amelyek mások méltóságát, becsületét, jó hírnevét szükségtelenül és durván sértik. Az Alkotmánybíróság 30/1992. (V. 26.) számú határozatának indokolása e körben hivatkozik a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmányának 18. pontjára, amely szerint a szabad véleménynyilvánítás jogának gyakorlása különleges kötelességgel és felelősséggel jár. "Ennélfogva az bizonyos korlátozásoknak vethető alá, ám azok csak olyanok lehetnek, amelyeket a törvény kifejezetten megállapít, és amelyek mások jogainak vagy jó hírnevének tiszteletben tartása érdekében szükségesek."

Mindezt azonban a Legfelsőbb Bíróság csupán a terhelt által hivatkozott érvek kapcsán fejtette ki, mert az elbírált bűncselekmény tényei valójában nem a terhelt véleménynyilvánítását, hanem másokat bűntett elkövetésével hamisan terhelő tényállítását rögzítik. A tudatosan hamis és sértő tényállítás pedig semmilyen formában nem esik a véleménynyilvánítás alapjogának védelmi körébe. A terhelt nem rosszalló véleményét (értékítéletét) foglalta beadványainak szövegébe, hanem különböző hatóságok előtt bűncselekmény elkövetésével vádolta dr. Ny. S.-t, s ettől nevezett büntetőjogi felelősségre vonását várta. Kifejezetten erre vonatkozó indítványt terjesztett elő a legfőbb ügyésznek megküldött beadványban. Nyilvánvaló, s a jogvégzett, ügyvédi foglalkozást gyakorló terhelt számára átlátható, hogy a büntetőjogi felelősségre vonásra irányuló ilyen indítvány pusztán valamely vélemény kifejtésére nem alapozható.

A II. r. terhelt nem vitatta, hogy a beadványok előterjesztésének gondolata - a védői tevékenysége kapcsán - tőle származott, s azokat szöveg szerint ő fogalmazta. Minthogy a hatóságokhoz eljuttatott beadványokkal a hamis vád bűntette megvalósult, - lényegében közömbös, hogy azt a szándékegységben cselekvő elkövetők melyike adta postára, és nem hat ki a cselekményben való bűnösség megállapítására az sem, hogy abban a II. r. terhelt társtettesként vagy részesként működött közre. A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálat körében az anyagi jogi kérdéseket - a Be. 416. § (1) bekezdés a) pontjában foglaltaknak megfelelően - csak a bűnösség megállapítását érintően vizsgálta.

A Legfelsőbb Bíróság egyetértett a II. r. terheltnek felrótt bűncselekmény anyagi jogi értékelésével, ez okból a felülvizsgálat körében büntetésének mértéke, arányossága vizsgálható sem volt. A Be. 416. § (1) bekezdés b) pontja értelmében ugyanis e kérdés csak az elbírált cselekmény törvénysértő minősítésének következményeként bír jelentőséggel és nem önálló felülvizsgálati ok.

A terhelt e jogi érve ugyancsak téves.

A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati indítványnak nem adott helyt, ezért a Be. 426. §-a alapján a megtámadott határozatot a hatályában fenntartotta.

(Legf. Bír. Bfv. II. 155/2007.)