BH 2006.6.176

A városi bíróság a 2004. december 16-án kihirdetett és másodfokon 2005. június 14-én jogerőre emelkedett ítélete a dr. R. G. II. r. terheltre vonatkozó részében a II. r. terhelt bűnösségét 1 rendbeli büntetőügyben elkövetett hamis tanúzásra felhívás vétségében állapította meg. Ezért őt megrovásban részesítette.

Az elsőfokú bíróság által megállapított és a másodfokú bíróság által kiegészített tényállás szerint dr. Á. B. I. r. terhelt ellen zsarolás és más bűntettek miatt büntetőeljárás volt folyamatban az ügyészségi nyomozó hivatalnál. Az ügy egyik sértettje B. I. volt, akit a nyomozó hatóság több ízben tanúként kihallgatott.

Az I. r. terhelt 2000. június 7-én, ügyvédje, R. G. II. r. terhelt pedig 2000. év folyamán pontosan meg nem határozható időben - több esetben telefonon, illetőleg személyesen arra kívánták rávenni B. I. sértettet, hogy a büntetőeljárás során ne tegyen terhelő vallomást az I. r. terheltre, illetőleg kihallgatásakor - a valósággal ellentétben - közölje azt, hogy az I. r. terheltre vonatkozó korábbi terhelő vallomásait néhai K. M. rendőr-alezredes sugallatára tette.

B. I. a felhívásoknak nem tett eleget.

Az I. tényállásrészt illetően a másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet azzal a lényeges körülménnyel egészítette ki, hogy a B. megyei rendőr-főkapitányság előtt folyt két különböző nyomozásban, amelyben B. I.-t tanúként kihallgatták, az ügyek jellegét és a történéseket tekintve kizárt volt, hogy B. I. gyanúsítottá nyilvánítására sor kerülhetett volna.

A jogerős ügydöntő határozat ellen a II. r. terhelt meghatalmazott védője útján terjesztett elő felülvizsgálati indítványt a Be. 405. § (1) bekezdés a) pontjára alapozottan, anyagi jogszabálysértés miatt.

Álláspontja szerint a megállapított tényállásban írt cselekmény nem bűncselekmény, mert nem tartalmazza annak valamennyi törvényi tényállási elemét. A történeti tényállásnak ugyanis tartalmaznia kell a vallomás objektív valótlanságára vonatkozó szándékosságot, az elkövetési magatartás rögzítését, s a gondatlanság elvetését.

Emellett a hamis tanúzásra felhívás elkövetési magatartása nem valósítható meg kérdés felvetése útján. A bűncselekmény elkövetési magatartása ugyanis a rábírni törekvés, azaz az elkövetésre felhívás, amely egyenes szándékot feltételez. Kérdés feltevésével az egyenes szándékú elkövetés kizárt.

A bíróság által megállapított tényállásban leírt cselekmény azért sem valósít meg bűncselekményt, mert a bíróság nem állapította meg a II. r. terhelt terhére, hogy tudott volna arról: amit Á. B. I. r. terhelt vele közölt és amit ő B. I. sértettnek továbbított, valótlan. Mivel az ítélet nem állapítja meg az objektív valótlanságra vonatkozó szubjektív tudatot - szándékosság megállapításának hiányában - bűncselekmény nem valósult meg. A másodfokú bíróság a terhelt gondatlanságát fel sem vetette, amelynek a fennállása ugyancsak a terhelt felmentését eredményezte volna.

Hangsúlyozta a védő: a másodfokú bíróság anélkül, hogy erre eljárásjogi lehetősége lett volna (a bizonyítékok mérlegelésének hiányát valamelyest pótolva, és ezáltal a bűnösség kérdésében való állásfoglalást egyszintűvé téve) a tényállást nem érintve, egy a tényállásba be nem került, tehát kétséget kizáróan bizonyítottként el nem fogadott adatot mérlegelt. Ennek eredményeként kizárta azt, miszerint a részére adott tájékoztatás alapján a II. r. terhelt abban a meggyőződésben lett volna, hogy K. M. ténylegesen szerepet játszott az ügyben. Ez a megállapítás semmiképpen nem pótolhatja a tényállásnak azt a hiányosságát, hogy nem tartalmazza a bűncselekmény megállapításához szükséges alanyi oldalt, az objektív valótlanságra vonatkozó szándékosságot. Miután a bíróságok által rögzített tényállás nem tartalmazza az adott bűncselekmény valamennyi elemét, a bűnösség megállapítása anyagi jogszabálysértéssel történt, ezért bűncselekmény hiányában a II. r. terhelt felmentése indokolt.

A Legfőbb Ügyészség a megtámadott határozatok hatályban fenntartását indítványozta.

A védő felszólalásában hangsúlyozta, hogy a bűncselekmény megállapításához két tényállási elem hiányzik: alanyi oldalon a szándékosság, valamint az elkövetés idején fennálló konkrét tudattartalom vizsgálata. Hiányzik a hamis tanúzásra felhívás, amelynek felszólító módban kell elhangoznia a tanú irányába.

A felülvizsgálati indítvány nem alapos.

A felülvizsgálati indítvány olyan rendkívüli jogorvoslat, amely a Be. 420. §-ának (1) bekezdése értelmében a jogerős ügydöntő határozatban megállapított tényállás alapján, a Be. 405. és 406. §-aiban írt okokra hivatkozással vehető igénybe. A Be. 405. § (1) bekezdés a) pontjában írtakra hivatkozás felülvizsgálati ok ugyan, ám a felülvizsgálati indítvány tartalma nem alapozza meg az anyag jogszabálysértést.

Amikor a felülvizsgálati indítványban a védő azt állítja, hogy a II. r. terhelt csak kérdést intézett a sértetthez akként, "mi lenne, ha K. M.-ra terelnék a gyanút", amely kérdés - szerinte - hamis tanúzásra felhívásnak nem tekinthető magatartás lényegében, ha burkolva is, a jogerős ügydöntő határozatban megállapított tényállást támadja.

Az irányadó tényállás ugyanis egyértelműen és félreérthetetlenül nem "kérdés feltevéseként" tartalmazza a II. r. terhelt által B. I. sértetthez intézett kijelentést. Eszerint ugyanis dr. R. G. II. r. terhelt 2000. év folyamán - pontosan meg nem határozható időben - több esetben telefonon és személyesen is arra kívánta rávenni a sértettet, hogy az ügyészségi nyomozó hivatalnál folytatott büntetőeljárás során ne tegyen terhelő vallomást az I. r. terheltre, illetőleg a kihallgatásakor közölje azt, hogy - a valósággal ellentétben - az I. r. terheltre tett korábbi terhelő vallomásait néhai K. M. rendőr-alezredes sugallatára tette. A felhívás azonban eredménytelen maradt.

A Btk. 242. §-ának (1) bekezdése úgy rendelkezik; aki mást büntetőügyben hamis tanúzásra rábírni törekszik, bűntettet követ el és 3 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Fogalmilag előkészületi jellegű magatartásról van tehát szó (eredménytelen felbujtás), amely sui generis bűncselekményként büntetendő.

Az elkövetési magatartás - a valótlan tartalmú vallomás megtételére rábírni törekvés - célzatos, erre tekintettel a bűnösség formája csak egyenes szándék lehet. Csak olyan személlyel szemben követhető el, akinek a büntetőügyben történő kihallgatására várhatóan tanúként kerül sor.

Az irányadó ítéleti tényállásból - annak a megfogalmazásából - egyértelműen az következik, hogy a II. r. terhelt arra irányuló egyenes szándékkal követte el a cselekményét azért, hogy a sértett az ügyészségi nyomozó hivatalnál az ügy I. r. terheltjére valótlan tartalmú tanúvallomást tegyen, tehát a sértettet valótlan vallomás megtételére rábírni törekedett.

Mindebből következik, hogy az eljárt bíróságok helytálló következtetést vontak le a II. r. terhelt bűnösségére és törvényes a cselekmény jogi minősítése, valamint az alkalmazott joghátrány is.

A felülvizsgálati indítványban felhozott indokokkal kapcsolatban a fentieken túlmenően a Legfelsőbb Bíróság a következőkre kíván rámutatni: Mindenben osztja a másodfokú bíróság határozatában kifejtett azon álláspontot, miszerint adott körülmények között a hamis tanúzásra felhívás - célzatosan és egyenes szándékkal - úgyis megvalósítható, ha a "rábírni törekvés" nem kijelentő vagy felszólító módban történt rábeszéléssel vagy felszólítással, hanem kérdés formájában fogalmazódik meg. Ennek az érvnek azonban a Be. 420. §-ának (1) bekezdésében írt rendelkezés folytán különösebb jelentősége a jelen ügyben nincs.

Továbbmenően alaptalan a felülvizsgálati indítványban írt az az állítás, miszerint a másodfokon eljárt megyei bíróság a bizonyítékok tiltott felülértékelésével, a tényállás kiegészítése nélkül állapította meg azt, hogy a II. r. terhelt objektíve valótlan vallomástételre törekedett rábírni a sértettet, s a tényállásban nincs adat sem a (tényállásszerűséget megalapozó) objektív valótlanságra, sem a (szándékosság alapjául szolgáló) szubjektív valótlanságra.

Az elsőfokú bíróság az ítéleti tényállás idevonatkozó részét elsősorban B. I. sértett következetes vallomására alapozta. A sértett pedig azt állította a nyomozás során, miszerint a II. r. terhelt tartalmilag arra hívta fel őt, hogy tanúkénti meghallgatása alkalmával mondja azt; őt K. M. kérte meg, tegyen az I. r. terheltre hamis vallomást. Mivel K. M. meghalt, őt úgysem lehet megkérdezni a történtekről. A sértett a tárgyaláson arról is nyilatkozott, hogy a II. r. terhelt részéről olyan kijelentés is elhangzott, miszerint "mi volna, ha K. M.-ra terelnénk a gyanút?"

Mindebből az következik: a másodfokú bíróság nem bizonyítékot mérlegelt felül, hanem a büntetőeljárási szabályoknak megfelelően - az elsőfokú bíróság által elfogadott sértetti vallomásnak megfelelően - az elsőfokú ítéleti tényállást tömör formában kiegészítette. A "valósággal ellentétben" szavakkal kiegészített tényállásból az objektíve valótlan vallomástételre törekvés ténye kitűnik. A sértetti vallomás elfogadottsága folytán pedig a II. r. terhelt tekintetében a szubjektív hamisság-tudat sem kérdőjelezhető meg.

A kifejtettekből következik, hogy az eljárt bíróságok büntető anyagi jogszabályt nem sértettek, amikor a II. r. terhelt bűnösségét megállapították és vele szemben megrovást alkalmaztak. A határozatok mentesek a Be. 405. § (1) bekezdés c) pontjában felsorolt úgynevezett abszolút eljárási szabálysértésektől is.

Ezért a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati indítványnak nem adott helyt és a megtámadott határozatokat dr. R. G. II. r. terheltre vonatkozó részében a Be. 427. §-a alapján hatályukban fenntartotta.

Az indítvány megismétlésének tilalmára vonatkozó figyelmeztetés a Be. 410. §-ának (3) bekezdésén és 417. §-ának (2) bekezdésén alapszik.

(Legf. Bír. Bfv. III. 998/2005. sz.)