BH 2020.8.227

[1] A törvényszék a 2019. február 26. napján tartott tárgyaláson kihirdetett ítéletével az I. r. vádlottat bűnösnek mondta ki társtettesként elkövetett testi sértés bűntettének kísérletében [Btk. 164. § (1) bek., (8) bek. I. ford.], társtettesként elkövetett testi sértés bűntettének kísérletében [Btk. 164. § (1) bek., (6) bek. a) és b) pont], társtettesként elkövetett magánlaksértés bűntettében [Btk. 221. § (1) bek., (2) bek. a) és c) pont, (4) bek.] és társtettesként elkövetett rablás bűntettében [Btk. 365. § (1) bek. a) pont, (3) bek. b) pont]. Ezért halmazati büntetésül 8 év fegyházban végrehajtandó szabadságvesztésre és 8 év közügyektől eltiltásra ítélte azzal, hogy a szabadságvesztésből legkorábban a kétharmad rész kitöltése utáni napon bocsátható feltételes szabadságra.

[2] A II. r. vádlottat bűnösnek mondta ki társtettesként elkövetett testi sértés bűntettének kísérletében [Btk. 164. § (1) bek., (8) bek. I. ford.], társtettesként elkövetett testi sértés bűntettének kísérletében [Btk. 164. § (1) bek., (6) bek. a) és b) pont], társtettesként elkövetett magánlaksértés bűntettében [Btk. 221. § (1) bek., (2) bek. a) és c) pont, (4) bek.], valamint társtettesként elkövetett rablás bűntettében [Btk. 365. § (1) bek. a) pont, (3) bek. b) pont]. Ezért halmazati büntetésül mint többszörös visszaesőt 10 év fegyházban végrehajtandó szabadságvesztésre és 10 év közügyektől eltiltásra ítélte. Megállapította, hogy a II. r. vádlott a szabadságvesztésből feltételes szabadságra nem bocsátható.

[3] Rendelkezett mindkét vádlott esetében az előzetes fogvatartás szabadságvesztésbe történő beszámításáról, valamint kötelezte a vádlottakat kártérítés megfizetésére. Döntött továbbá a bűnjelekről, valamint a bűnügyi költség viseléséről.

[4] Az ítélet ellen az ügyészség mindkét vádlott terhére súlyosítás, hosszabb tartamú szabadságvesztés kiszabása végett, az I. r. és a II. r. vádlott és védőik felmentés érdekében jelentettek be fellebbezést.

[5] A másodfokon eljárt ítélőtábla a 2019. október 16. napján tartott nyilvános ülésen kihirdetett ítéletében az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, az I. r. és a II. r. vádlottat bűnösnek mondta ki a Btk. 194. § (1) bekezdésébe ütköző társtettesként elkövetett személyi szabadság megsértése bűntettében is.

[6] A testi épség elleni cselekmények tekintetében a társtettesi elkövetésre utalást, továbbá 1 rendbeli testi sértés bűntette kísérleténél a Btk. 164. § (6) bekezdés a) pontjára utalást mellőzte, egyben azokat a II. r. vádlottat érintően bűnsegédként elkövetettnek minősítette.

[7] A szabadságvesztés tartamát az I. r. vádlott vonatkozásában 7 évre, míg a II. r. vádlott tekintetében 8 évre mérsékelte.

[8] A kiszabott szabadságvesztésbe az előzetes fogvatartásban töltött időt beszámítani rendelte.

[9] A másodfokú bíróság a bűnjelekre, valamint a bűnügyi költségre vonatkozó rendelkezéseket pontosította, egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta azzal, hogy pontosította a II. r. vádlott lakcímét, valamint rendelkezett az előzetes fogvatartásban töltött idő további beszámításáról.

[10] Az ítélőtábla ítélete ellen az I. r., a II. r. vádlott, valamint védőik a bűnösség megállapítása miatt, eltérő tényállás megállapítása és felmentés érdekében jelentettek be fellebbezést.

[11] Az I. r. vádlott védője a fellebbezését írásban is indokolta; álláspontja szerint a Btk. 194. § (1) bekezdésébe ütköző személyi szabadság megsértése bűntettére vonatkozóan az I. r. vádlott bűnösségének megállapítására törvénysértően került sor. A vád tárgyává tett és az első-, illetve a másodfokú ítélet tényállásában szereplő rablással a személyi szabadság megsértése látszólagos alaki halmazatban van. Az ítéleti cselekménysor csak mesterségesen, a folyamattól elszakítva választható szét, illetve tagolható. A tényállás részletes elemzése során csak arra a következtetésre lehet jutni, hogy a személyi szabadság megsértése beolvad a vagyon elleni bűncselekménybe, külön nem értékelhető.

[12] A II. r. vádlott a felmentés végett bejelentett fellebbezésének indokolásában kifejtette, hogy az eljárt bíróságok által a terhére megállapított bűncselekményeket nem követte el, U. A. és U. Ar. az eljárás során valótlan tartalmú vallomást tettek, e hamis tanúvallomások alapján a bizonyítékok téves mérlegelésével állapították meg bűnösségét. Állítása igazolása érdekében csatolta a rongálás bűntette és más bűncselekmények miatt idősebb G. I. és társa ellen indult büntetőeljárásban a C.-i Járásbíróságon felvett jegyzőkönyvet, melyből kétségtelenül megállapítható, hogy a jelen ügyben a hivatkozott tanúk hamis vallomást tettek.

[13] A Legfőbb Ügyészség átiratában a fellebbezéseket alaptalannak tartotta. Az első fokon történt marasztaláson túl mindkét vádlottat érintően másodfokon további bűncselekményben került sor a bűnösség megállapítására, mely rendelkezés a Be. 615. § (1) bekezdése és (2) bekezdés c) pontja alapján a harmadfokú eljárást lehetővé teszi. A bejelentett fellebbezések ezt az ellentétes rendelkezést is támadják, ekként a Be. 615. § (3) bekezdés a) pontjában meghatározott feltétel is teljesül.

[14] Az első- és másodfokú bíróság nem vétett olyan - Be. 625. § (1)-(4) bekezdése szerinti - eljárási szabálysértést, amely feltétlen hatályon kívül helyezési okot képez, azaz a büntetőügy érdemi elbírálását kizárja. Törvényesen járt el a másodfokú bíróság akkor, amikor részbeni megalapozatlanságot észlelt, a megalapozatlanság kiküszöbölésére az iratok valós tartalma alapján, helyes ténybeli következtetésekkel törvényesen és helytállóan került sor, a másodfokú bíróság általi módosítások helyénvalók voltak. A megállapított tényállás irányadó a harmadfokú eljárásban is.

[15] A felmentést célzó védői fellebbezések kizárólag a bírói mérlegelést támadják. A vádlottak felmentésére csak eltérő tényállás mellett lenne lehetőség, erre azonban azért nincs alap, mert a másodfokú bíróság mindenben megalapozottá tett tényállás alapján hozta meg az ítéletét, így az iratok tartalma alapján vagy helyes ténybeli következtetés útján sincs eljárási lehetőség a harmadfokú eljárásban a tényállás érintésére. A megalapozott tényállás esetén a bizonyítékok eltérő értékelése, ezáltal eltérő tényállás megállapítása a felülbírálat során is törvényben kizárt. Miután az ügyben a Be. 619. § (3) bekezdésében írt eszközökkel ki nem küszöbölhető megalapozatlanság sem mutatkozik, így a másodfokú bíróság, illetve az elsőfokú bíróság ítéletének az ez okból való hatályon kívül helyezése sem merülhet fel. Ekként a védelmi fellebbezések a tényállás vitatásán keresztül nem vezethetnek eredményre.

[16] A másodfokú bíróság helyes jogkövetkeztetéssel hozott döntést a bűnösség körében akkor, amikor a rablással heterogén anyagi halmazatot alkotó személyi szabadság megsértésének bűncselekményében is bűnösnek mondta ki a vádlottakat. E két bűncselekmény a konkrét ügyben anyagi halmazatot képez, ezért e halmazat kapcsán meghozott eltérő döntést és nem az értékelés jogi minősítéséről szóló állásfoglalást jelent.

[17] A másodfokú bíróság helytállóan rögzítette, hogy a vádlottak nem pusztán a dolog elvétele érdekében, az ahhoz szükséges ideig fosztották meg Sz.-né G. T.-t a személyi szabadságától, hanem ezen állapotát a rablási cselekményt követően is szándékosan fenntartották. Ily módon a személyi szabadság megsértése elválik a rablási cselekménytől és azzal valóságos anyagi halmazatot képez. A rablás befejezése után és nem az elvett dolog megtartása végett a sértettel szemben alkalmazott erőszak, avagy a dolog elvétele végett fogvatartott sértettnek a dolog elvételét követő fogva hagyása már nem része a rablásnak, hanem különálló magatartás. A bűnösség körében az eljáró bíróságok által feltárt bűnösségi körülmények tükrében a halmazati büntetésként kiszabott joghátrány eltúlzottnak nem tekinthető, enyhítésére nincs alap. A fellebbezések nem alaposak, így a harmadfokú felülbírálat nem terjedhet ki a halmazatban lévő, ellentétes döntéssel nem érintett bűncselekményre.

[18] Ezért indítványozta, hogy a Kúria az ítélőtábla ítéletét a Be. 623. §-a alapján hagyja helyben.

[19] A nyilvános ülésen az I. r. vádlott védője kifejtette, hogy a személyi szabadság megsértése pusztán eszközcselekmény volt, ezért az nincs a rablással anyagi halmazatban, a másodfokú bíróság jogi érvelése téves. Hivatkozott arra, hogy a C.-i Járásbíróság előtti ügyben fény derült arra is, hogy U. Ar. és U. A. a nyomozás során valótlan tanúvallomást tettek, és anyagi ellenszolgáltatást kaptak a hamis tanúvallomás tétele érdekében. Az ügyben csak közvetett bizonyítékok álltak rendelkezésre, nincs olyan objektív bizonyíték vagy nyom, amely a vádlottak helyszínen történő jelenlétére utalt volna. A bizonyítékokat mindkét bíróság helytállóan tárta fel, azonban tévesen értékelte, következésképp nem volt bizonyított az, hogy a vádlottak a helyszínen jártak.

[20] Mindezekre tekintettel indítványozta elsődlegesen az I. r. vádlott felmentését valamennyi terhére megállapított bűncselekmény vádja alól, másodlagosan felmentését a személyi szabadság megsértésének vádja alól, egyúttal ennek következtében a büntetés enyhítését, harmadlagosan pedig megalapozatlanság miatt az első- és másodfokú határozat hatályon kívül helyezésére és a hivatkozott C.-i Járásbíróság előtt folyamatban lévő üggyel történő egyesítés elrendelésére tett indítványt.

[21] A II. r. vádlott védője a nyilvános ülésen azzal érvelt, hogy a Kúria a Be. 618. § (3) bekezdésére és a Be. 590. § (5) bekezdésére figyelemmel a vádlottakat a harmadfokú eljárásban is felmentheti; emellett úgyszintén hivatkozott arra, hogy az eljárt bíróságok tévesen értékelték a bizonyítás eredményét, mert az eljárásban csak közvetett bizonyítékok álltak rendelkezésre és a DNS-szakértői bizonyítás is nemleges volt, az elkövetők által magukkal vitt ragasztószalagon vizsgálatra alkalmas mennyiségű DNS-t nem is rögzítettek, melynek következtében a vádlottakat a terhükre rótt bűncselekmények vádja alól fel kellett volna menteni.

[22] Téves jogi következtetéssel állapította meg az ítélőtábla a vádlottak terhére a személyi szabadság megsértésének bűntettét, ugyanis álláspontja szerint a vádlottak által a sértettek személyi szabadságának megsértése a rablás érdekében történt, attól nem különült el.

[23] Mindezekre tekintettel elsődlegesen a II. r. vádlott felmentését indítványozta, másodlagosan a büntetés enyhítését, harmadlagosan pedig az első- és másodfokú határozat hatályon kívül helyezését kérte.

[24] A Legfőbb Ügyészség képviselője a nyilvános ülésen az átiratában foglaltakat maradéktalanul fenntartotta. Kifejtette, hogy a harmadfokú eljárásnak mindkét vádlottat érintően a Be. 615. § (1) bekezdés, (2) bekezdés c) pontja alapján helye van; a személyi szabadság megsértése a rablási cselekménytől térben és időben elvált, azzal valóságos anyagi halmazatot képez. A lefolytatott alapos bizonyítási eljárás során megállapított tényállás megalapozott, így a bizonyítékok felülmérlegelésére és eltérő tényállás megállapítására a harmadfokú eljárásban nincs lehetőség; a felülbírálat nem terjeszthető ki a fellebbezéssel nem érintett bűncselekményekre. Ekként a felmentést célzó védelmi fellebbezések alaptalanok, a kiszabott büntetés ugyanakkor nem eltúlzott, az enyhítésre nincs ok. Mindezekre tekintettel indítványozta az ítélőtábla ítéletének helybenhagyását.

[25] Az I. r., a II. r. vádlott az utolsó szó jogán védőikhez csatlakozva, felmentésüket kérték.

[26] A vádlottak és a védők fellebbezése nem alapos.

[27] A Be. 615. § (1) bekezdése szerint a másodfokú bíróság ítélete ellen fellebbezésnek van helye a harmadfokú bírósághoz a másodfokú bíróságnak az elsőfokú bíróságéval ellentétes döntése esetén.

[28] A Be. 615. § (2) bekezdése szerint ellentétes a döntés, ha a másodfokú bíróság

a) olyan vádlott bűnösségét állapította meg, vagy olyan vádlott kényszergyógykezelését rendelte el, akit az elsőfokú bíróság felmentett vagy vele szemben az eljárást megszüntette,

b) az első fokon elítélt vádlottat felmentette vagy vele szemben a büntetőeljárást megszüntette,

c) a vádlott bűnösségét olyan bűncselekményben állapította meg, amelyről az elsőfokú bíróság nem rendelkezett.

[29] Az adott ügyben a másodfokú bíróság az I. r. és a II. r. vádlottakat - az elsőfokú bíróság által a terhükre megállapított bűncselekményekben megállapított bűnösségüket nem érintve - bűnösnek mondta ki a Btk. 194. § (1) bekezdésébe ütköző társtettesként elkövetett személyi szabadság megsértése bűntettében is.

[30] Amennyiben a másodfokú bíróság a vádlott bűnösségét olyan bűncselekményben is megállapította, amelyről az elsőfokú bíróság nem rendelkezett, az elsőfokú bíróságéval ellentétes döntést hozott, úgy az ítélet ellen fellebbezésnek van helye.

[31] Ha a bíróság a törvényes vád alapján eljárva megállapítja, hogy a vád tárgyává tett cselekményt a terhelt elkövette, annak eldöntése, hogy a tényállás szerinti egyetlen cselekmény több törvényi tényállást is kimerített-e és így a terhelt terhére megállapítható-e az alaki halmazat, valójában nem a bűnösségről, hanem a jogi minősítéséről szóló állásfoglalást jelenti (3/2007. BJE határozat).

[32] Az adott ügyben azonban nem erről volt szó. A másodfokú bíróság mindkét vádlottat érintően a Be. 615. § (2) bekezdés c) pontja szerint hozott az elsőfokú bíróságéval ellentétes - eltérő büntetőjogi felelősséget megállapító - döntést, így a vádlottak és a védőik által bejelentett fellebbezések joghatályosak.

[33] A Be. 615. § (3) bekezdése szerint a fellebbezés az ellentétes döntést, illetve kizárólag a másodfokú bíróság ítéletének azon rendelkezését vagy részét sérelmezheti, amelyet az elsőfokú bíróság ítéletének az ellentétes döntéssel összefüggő felülbírálata eredményezett.

[34] A Be. 615. § (5) bekezdésére figyelemmel, a másodfokú ítéletnek a (3) bekezdésben meghatározottakon kívüli rendelkezése, illetve része ellen nincs helye fellebbezésnek.

[35] A felülbírálat terjedelmét a Be. 618. §-a határozza meg. Ennek (1) bekezdése szerint a harmadfokú bíróság

a) a másodfokú ítéletének

aa) a fellebbezéssel sérelmezett ellentétes döntését,

ab) azon rendelkezését, illetve részét, amelyet az elsőfokú bíróság ítéletének a sérelmezett ellentétes döntéssel összefüggő felülbírálata eredményezett és

b) az első- és másodfokú bírósági eljárást arra tekintet nélkül bírálja felül, hogy ki, milyen okból fellebbezett.

[36] Azaz azt, hogy az eljárt bíróságok az eljárási szabályokat megtartották-e, a harmadfokú felülbírálat során a fellebbezéstől függetlenül, mind az első-, mind a másodfokú eljárás kapcsán vizsgálni kell. Egyebekben azonban a felülbírálat csak a fellebbezéssel sérelmezett ellentétes döntésre, illetve az ezzel összefüggő rendelkezésekre terjedhet ki.

[37] A Be. 618. § (3) bekezdés a) pontja alapján akkor, ha a 615. § (3) bekezdése szerinti fellebbezést a harmadfokú bíróság alaposnak találja, az ítélet fellebbezéssel nem érintett része tekintetében is felülbírálja az 590. § (5) bekezdés a)-c) pontjában meghatározottakat, azaz

- az elsőfokú bírósági eljárást és ennek során vizsgálja azon eljárási szabályok megtartását, amelyek megsértése feltétlen hatályon kívül helyezést eredményez, így a 607. § (1) bekezdése, valamint a 608. § (1) bekezdése szerinti esetleges eljárási szabálysértéseket,

- a bűnösség megállapítására vonatkozó rendelkezést azonban csak akkor, ha a terheltet fel kell menteni vagy vele szemben az eljárást meg kell szüntetni,

- továbbá a bűncselekmény minősítésére vonatkozó rendelkezést.

[38] Nincs helye a harmadfokú felülbírálatnak a másodfokú ítéletben megállapított olyan bűncselekmény kapcsán, ami a vádlott terhére már az elsőfokú bíróság által megállapított bűncselekménnyel alaki halmazatban áll, mivel a másodfokú ítéleti változtatás nem eredményezett a bűnösség kérdésében eltérő döntést, csupán annak a cselekménynek a minősítését érintette, amelyben az elsőfokú bíróság a vádlott bűnösségét már megállapította (EBH 2018.B27.IV.).

[39] Az elsőfokú bíróság a rablás bűntette, a testi sértés bűntette, valamint a magánlaksértés bűntette alaki halmazatát állapította meg, míg a másodfokú bíróság a személyi szabadság megsértésében történő bűnösség megállapítását arra alapította, hogy a rablási cselekménytől a személyi szabadság megsértése elválik, azzal valóságos anyagi halmazatot képez.

[40] Mindezek folytán a személyi szabadság megsértése bűntette vonatkozásában a bűnösség kimondása nem a cselekmény minősítését érintette, hanem az a bűnösség kérdésében eltérő döntést eredményezett.

[41] Ebből következően a felülbírálat terjedelme az I. r. és a II. r. vádlottak tekintetében a Btk. 194. § (1) bekezdésébe ütköző társtettesként elkövetett személyi szabadság megsértése bűntettében történő bűnösség megállapítására, valamint a büntetés kiszabására és az azzal összefüggő járulékos rendelkezésre terjed ki, mivel a fellebbezések a másodfokú ítéletnek az ellentétes döntését, továbbá azon rendelkezéseit sérelmezték, amelyet az elsőfokú bíróság ítéletének a sérelmezett ellentétes döntéssel összefüggő felülbírálata eredményezett.

[42] A felülbírálat terjedelme korlátozott volt az alábbiak miatt.

[43] Az eredményes másodfellebbezés következménye, hogy a harmadfokú bíróság az ítélet fellebbezéssel nem érintett része tekintetében is felülbírálja az ítéletet, ideértve a bűnösség megállapítására vonatkozó rendelkezést - ha a terheltet fel kell menteni vagy vele szemben az eljárást meg kell szüntetni -, továbbá a bűncselekmény minősítését, a kiszabott büntetést, valamint az intézkedést [Be. 590. § (5) bek. a), b), c), d) pont, 618. § (3) bek. a), b) pont].

[44] A harmadfokú bíróság a határozatát arra a tényállásra alapítja, amely alapján a másodfokú bíróság az ítéletét meghozta, kivéve, ha a másodfokú bíróság ítélete a fellebbezéssel érintett ellentétes döntés tekintetében megalapozatlan [Be. 619. § (1) bek.]. Azaz a harmadfokú bíróság kizárólag a fellebbezhető ítéleti rendelkezés kapcsán vizsgálja a tényállás megalapozottságát, a fellebbezéssel nem érintett bűncselekmény tekintetében ezt nem vizsgálhatja (EBH 2018.B27. V., VII.).

[45] A Be. 619. § (4) bekezdése nem hagy kétséget afelől, hogy a fellebbezéssel érintett bűncselekmény tekintetében a harmadfokú bíróság nem vizsgálja a másodfokú bíróság ítéletének megalapozottságát, és határozatát a másodfokú bíróság által alapul vett tényállásra alapítja.

[46] A fellebbezésben foglalt indítványokkal kapcsolatban kell még utalni a Be. 615. § (6) bekezdésére, amely szerint a fellebbezésben bizonyítást indítványozni, új tényt állítani vagy új bizonyítékra hivatkozni nem lehet. Ebből következik, hogy a Be. 619. § (2) bekezdése egyértelművé teszi, miszerint a harmadfokú eljárásban nincs helye bizonyításnak.

[47] Ezért tehát a rablás, a testi sértés és a magánlaksértés esetében - mint fellebbezéssel nem érintett rész tekintetében - a bűnösség megállapítására vonatkozó rendelkezést, a bűncselekmény minősítését és a kiszabott büntetést, valamint intézkedést abban az esetben lehetne felülbírálni, ha a terhelteket fel kellene menteni vagy velük szemben az eljárást meg kellene szüntetni. Mindennek pedig az is a feltétele, hogy a másodfellebbezés eredményes legyen. A fentiekre figyelemmel azonban a döntést ilyenkor is a másodfokú bíróság által alapul vett tényállásra kell alapítani; vagyis a megalapozottság vizsgálata kizárt.

[48] Ilyen következtetésre azonban a Kúria nem jutott, így a rablás, a testi sértés és a magánlaksértés vonatkozásában sem a büntetőjogi főkérdésekre, sem a tényállás megalapozottságára nem terjedhetett ki a felülbírálat.

[49] A Kúria a Be. 618. § (1) bekezdés b) pontja alapján vizsgálta, hogy az első- és a másodfokú bíróság betartotta-e az eljárási szabályokat.

[50] Megállapította, hogy mind az első-, mind a másodfokú bíróság az eljárás idején részben még hatályos, a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény, valamint a 2018. július 1. napjától hatályos 2017. évi XC. törvény (Be.) rendelkezésének megfelelően járt el és nem követett el a Be. 607. § (1) bekezdése, valamint a 608. § (1) bekezdése szerinti - feltétlen hatályon kívül helyezést eredményező - eljárási szabálysértést.

[51] A Be. 619. § (1) bekezdése szerint a harmadfokú bíróság a határozatát arra a tényállásra alapítja, amely alapján a másodfokú bíróság az ítéletét meghozta, kivéve, ha a másodfokú ítélet a fellebbezéssel érintett ellentétes döntés tekintetében megalapozatlan; azaz a harmadfokú bíróság kizárólag a fellebbezhető ítéleti rendelkezés kapcsán vizsgálhatja a tényállás megalapozottságát.

[52] Következésképpen a másodfellebbezéssel érintett tényállás vizsgálata csupán a nem fellebbezett cselekményekkel anyagi halmazatban álló személyi szabadság megsértését érintette, azaz a tényállás felülbírálata kizárólag az Sz.-né G. T. sértett megkötözését és a vádlottak helyszínről távozását követően történt lakóházban hagyását követő eseményekre, tényekre terjedhetett ki.

[53] Ennek során a Kúria az alábbiakat állapította meg.

[54] A másodfokú bíróság a felülbírálat során rögzítette, hogy az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás nagyobb részt megalapozott volt, annak kisebb, a Be. 592. § (2) bekezdés a), c) és d) pontjából (tényállás hiányossága, iratellenes megállapítások és téves ténybeli következtetések) eredő megalapozatlansági hibái a másodfokú eljárásban a Be. 593. § (1) bekezdés a) pontja értelmében az iratok alapján kiküszöbölhetőek voltak, ezért azt kiegészítette, illetve helyesbítette.

[55] A másodfokú felülbírálat során az ítélőtábla egyrészt az előbbiekben hivatkozott - a harmadfokú felülbírálat által érintett - tényállásrészt megalapozottnak találta, a tényállás kiegészítése során nem érintette, másrészt a rablás, a testi sértés és a magánlaksértés ténybeli alapjainak megállapítása során értékelt bizonyítékok alapján megállapított tényállást bizonyítás felvétele nélkül, az iratok tartalma alapján helyesbítette és egészítette ki a Be. 593. § (1) bekezdés a) pontja alapján. A másodfokú bíróság tehát sem a másodfellebbezéssel érintett, sem a másodfellebbezéssel nem érintett rész tekintetében nem állapított meg eltérő tényállást.

[56] A harmadfokú bíróság értelemszerűen azt vizsgálja, hogy a másodfokú bíróság által irányadónak tartott tényállás megalapozott-e. Ez alatt értendő az elsőfokú ítélettel megállapított és a másodfokú bíróság által - módosítás nélkül is - megalapozottnak tartott tényállás, valamint a másodfokú bíróság módosításának helyénvalósága.

[57] A harmadfokú bíróság egyaránt köteles a megalapozatlanság vizsgálatára és kiküszöbölésére.

[58] A megalapozatlanság kiküszöbölésének (a reformációs jogkörnek) azonban eltérő a terjedelme a másodfokú, illetve a harmadfokú eljárásban.

[59] A másodfokú bíróság akár - a törvényi korlátok között felülmérlegeléssel - eltérő tényállást is megállapíthat [Be. 593. § (1) bek. b) pont, c) pont, (3) bek.]. A harmadfokú bíróság viszont a tényállást csupán kiegészítheti (az abból hiányzó ténymegállapításokat pótolhatja) és helyesbítheti (a meglévő tényállást, ténymegállapítást módosíthatja, mellőzheti). A két terjedelem közti különbség lényege, hogy a kiegészítés, helyesbítés csak a meglévő tényállásba illeszkedő ténymegállapítást eredményezhet, attól eltérőt nem. Ami pedig kívül esik a harmadfokú bíróság - másodfokú bíróságéhoz képest szűkebb - reformációs jogkörén, az értelemszerűen a hatályon kívül helyezési (kasszációs) jogkörbe tartozik [Be. 625. § (4) bek., EBH 2018.B13.].

[60] Főszabályként a másodfokú bíróság határozatát az elsőfokú ítélettel megállapított tényállásra alapítja [Be. 591. § (1) bek.]. További lényeges különbség, hogy a másodfokú bíróság a tényállást akár a tárgyaláson felvett bizonyítás alapján is kiegészítheti, míg a harmadfokú bíróság csupán az iratok alapján, illetve ténybeli következtetés útján egészítheti a tényállást, tehát bizonyítást nem vehet fel és ennek érdekében tárgyalást sem tarthat.

[61] Mindebből következően a harmadfokú eljárásban - a bizonyítási tilalom folytán - a bizonyítékok felülmérlegelésére, eltérő értékelésére és ezzel összefüggésben eltérő tényállás megállapítására csak a terhelt felmentése, vagy az eljárás megszüntetése érdekében kerülhet sor.

[62] Így a harmadfokú bíróság - a másodfokú bíróság számára a Be. 593. § (1) bekezdés c) pontjában biztosított lehetőséggel élve - sem a bizonyítást érintő ügyiratok tartalma, sem ténybeli következtetés útján nem mérlegelheti felül a bizonyítékokat és nem állapíthat meg a másodfokú bíróság által megállapított tényállástól eltérő tényállást.

[63] A Be. indokolása egyébként is egyértelművé teszi, hogy a felülmérlegelés tilalma alól csak a terhelt javára van kivétel; a Be. 593. § (2) bekezdése alapján a bizonyítékok eltérő értékelésére, a bűnösség megállapítása érdekében csak olyan tényekkel kapcsolatban van lehetőség, amelyekre a másodfokú bíróság bizonyítást vett fel. Erre pedig a harmadfokú eljárásban nincs törvényes lehetőség.

[64] Amennyiben a másodfokú döntés tekintetében az annak alapjául szolgáló tényállás megalapozatlansága csak a harmadfokú eljárásban tilalmazott bizonyítás lefolytatásával vagy az ügyiratok alapján eltérő tényállás megállapításával lenne kiküszöbölhető - hatályon kívül helyezésnek és a másodfokú bíróság új eljárásra utasításának van helye [Be. 625. § (4) bek., EBH 2018.B13.V.].

[65] A Kúria a tényállás megalapozottságát támadó fellebbezések kapcsán az alábbiakat emeli ki.

[66] A védők kifogásolták a C.-i Járásbíróságon id. G. I. és társa ellen rongálás bűntette és más bűncselekmények miatt indult büntetőügy egyesítésének elmaradását, mely ügynek a jelen üggyel való érdemi összefüggését U. A. és U. Ar. tanúk vallomása teremtette volna meg, mivel e tanúk mindkét ügyben a vádlottakra olyan terhelő nyilatkozatokat tettek, melyet később visszavontak; kifogásolták továbbá U. A. és U. Ar. tanúk szavahihetőségének eljárt bíróságok általi megítélését és bizonyítékként való felhasználását. Összességében az I. r. vádlott védője azt is kifogásolta, hogy az elsőfokú bíróság a bizonyítékok között nem megengedhető módon szelektált és ily módon a tényállás megalapozatlan.

[67] A Kúria e körben utal arra, hogy a bizonyítékok értékelésének megszokott módja az, hogy a bíróságok a vallomások egyes - általában más bizonyítékokkal is megerősített - részeit fogadják el irányadónak, a történeti tényállás megállapítása során, míg a vallomás olyan részeit, amelyek más bizonyítékokkal ellentétesek, figyelmen kívül hagyják; mindez nem érinti a mérlegelési tevékenység perrendszerű voltát (BH 1998.418.).

[68] A másodfokú bíróság e tekintetben egyébiránt részletesen kifejtette álláspontját, miszerint az elsőfokú bíróság a hivatkozott tanúk - U. A. és U. Ar. - szavahihetőségének megítélése szempontjából a szükséges bizonyítást lefolytatta a korábbi és más ügyben tett vallomásaikat a felvett beszélgetések hanganyagát és a becsatolt leveleket is eléjük tárva őket több határnapon ismételten kihallgatta. Az a tény, hogy a C.-i Járásbíróságon ezt követően e tanúk más vallomást tettek, a megállapított tényállást nem érinti, éppúgy nem bír jelentőséggel, mint az egyesítés elmaradása.

[69] A II. r. vádlott védője másodfellebbezésében - megismételve az elsőfokú ítélet elleni fellebbezésben előadottakat - az anyagmaradványok DNS, ujjlenyomat, nyálminta, szövetdarab, lábnyom vagy bármilyen más nyom rögzítésének hiányát emelte ki, azzal, hogy az elkövetők által magukkal vitt ragasztószalagon vizsgálatra alkalmas mennyiségű DNS-t nem rögzítettek.

[70] A védői fellebbezések alapvetően a megalapozott tényállást támadták, ugyanakkor az előbbiekben említettek szerint a harmadfokú eljárásban a bizonyítékok felülmérlegelésére, eltérő értékelésére ezzel összefüggésben eltérő tényállás megállapítására csak felmentés vagy eljárás megszüntetés érdekében kerülhetne sor.

[71] Mindezekre tekintettel a Kúria a harmadfokú felülbírálattal érintett tényállást (a személyi szabadság megsértése vonatkozásában) megalapozottnak találta; ebből következően a rablás és a testi épség elleni bűncselekmények bizonyítékai alapján megállapított és a másodfokú bíróság által pontosított tényállást a személyi szabadság megsértése vonatkozásában is megalapozottnak találta.

[72] A Legfőbb Ügyészség okszerűen hivatkozott arra, hogy a fellebbezések lényegében a bírói mérlegelést támadták - azt is főként a harmadfokú felülbírálattal nem érinthető tényállásrészek megalapozottsága vonatkozásában -; ezért eltérő tényállás mellett sincs lehetőség felmentő ítélet hozatalára. A Kúria abban is osztotta a Legfőbb Ügyészség álláspontját, hogy az előzőekben részletezettekre tekintettel a harmadfokú felülbírálat nem terjedhetett ki a halmazatban lévő, ellentétes döntéssel nem érintett bűncselekményekre.

[73] A Kúria így a harmadfokú felülbírálat során nem látott törvényes lehetőséget a bizonyítékok eltérő mérlegelése alapján eltérő tényállás megállapítására és a vádlottak felmentésére.

[74] A másodfokú bíróság által kiegészített és helyesbített tényállás - a fellebbezéssel sérelmezett ellentétes döntés tekintetében - a Be. 619. § (3) bekezdése szerinti kiegészítésre, vagy helyesbítésre szoruló hiányosságban sem szenvedett.

[75] Miután a Be. 619. § (3) bekezdésében írt eszközökkel ki nem küszöbölhető megalapozatlanság sem volt megállapítható, a másodfokú, illetve az elsőfokú bíróság ítéletének ez okból történő hatályon kívül helyezése sem merülhetett fel.

[76] A másodfokú bíróság által az iratok tartalma alapján kiegészített és helyesbített tényállás megalapozott, az a harmadfokú eljárásban is irányadó volt.

[77] A fentiekből következően a védők által bejelentett fellebbezések a tényállás vitatásán keresztül nem vezethettek eredményre.

[78] A Kúria ezt követően azt vizsgálta, hogy a vádlottakra irányadó tényállásból levont jogi következtetés milyen logikai folyamat eredményeként vezetett a fellebbezéssel érintett vádlottak felülbírálat tárgyát képező bűnösségének megállapításához.

[79] A bizonyítékok egybevetése, törvényességük vizsgálata, a bizonyítékok logika szabályainak megfelelő mérlegelése eredményeként történik a tényállás megállapítása, a jogi értékelés azonban ettől merőben eltérő: a már valónak elfogadott fizikai és tudati tények jogi normával való összevetését, a törvényi tényállásnak való megfeleltetését jelenti.

[80] Mindennek azért van jelentősége, mert az elsőfokú bíróság ténymegállapításai - mind a fizikai, mind a tudati tények tekintetében - kizárólag a Be. 593. § (1) és (2) bekezdései, tehát az elsőfokú bíróság ún. ténybírósági helyzetét, bizonyítási tevékenységét védő garanciális keretek között változtathatók meg.

[81] Az elsőfokú bíróságnak az általa megállapított tényállásból levont jogkövetkeztetései azonban ilyen védelemben nem részesülnek, azokat a másodfokú bíróság szabadon felülbírálhatja (BH 2016.167.).

[82] A Kúria e felülbírálat során megállapította, hogy a személyi szabadság megsértése [Btk. 194. § (1) bek.] vonatkozásában a vádlottak bűnösségének megállapítása okszerű, a minősítés törvényes.

[83] A Kúria minden tekintetben egyetértett az első- és a másodfokú bíróság bizonyítékértékelő tevékenységével, azt nem kívánja megismételni.

[84] A fellebbezéssel érintett tényállás szerint a vádlottak a rablási cselekményeket követően úgy távoztak a helyszínről, hogy Sz.-né G. T. sértettet kezénél és lábánál megkötözve a házában hagyták, majd Sz.-né G. T. sértett kiugrált a konyhába, magához vett egy kést, azzal a lábáról levágta a ragasztószalagot. Ezután odament a korábbiakban a vádlottak által a teraszon fekvő, általuk baseballütővel bántalmazott másik sértetthez, aki késsel segített neki a kezéről levágni a ragasztót. A sértettek ezt követően beültek Sz.-né G. T. sértett személygépkocsijába és segítségért mentek.

[85] A Btk. 194. § (1) bekezdésébe ütköző személyi szabadság megsértését az követi el, aki mást személyi szabadságától megfoszt.

[86] Az elsőfokú bíróság érvelése szerint a vádlottak magatartásukkal rablási cselekményt valósítottak meg, melynek eszközcselekménye volt Sz.-né G. T. sértett személyi szabadságának megsértése. A sértett megkötözésének célja kizárólag az volt, hogy a sértett átadja a pénzt, vagyis a személyi szabadságától megfosztás az idegen dolog elvétele érdekében kifejtett, az élet és testi épség elleni, közvetlen akaratot megtörő erőszak, fenyegetés része volt.

[87] A Kúria egyetértett az ítélőtábla azon álláspontjával, hogy az elsőfokú bíróság téves jogkövetkeztetésre jutott a tekintetben, hogy a személyi szabadság megsértése a rablással látszólagos alaki halmazatot képez; az elsőfokú ítélet egyébként az alaki halmazat - az idegen dolog elvétele érdekében kifejtett személyi szabadságtól való megfosztás - indokolását tartalmazza, és az eseti döntéseket (EBH 2012.B6., BH 1996.295., 2009.199., 2018.269) sem elemzi, ellenben olyan tényállásra hivatkozik, melyet az ítélet nem tartalmaz. Jelen ügyben az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás szerint alaki halmazat megállapítása fel sem merülhet.

[88] A Kúria maradéktalanul egyetértett az ítélőtábla érvelésével, miszerint a vádlottak nem pusztán a dolog elvétele érdekében és az ahhoz szükséges ideig fosztották meg Sz.-né G. T.-t a személyi szabadságától, hanem ezen állapotát a rablási cselekmény befejezését követően is szándékosan fenntartották. A tényekből pedig az következik, hogy a személyi szabadság megsértésének cselekménye, a sértett személyi szabadságtól megfosztott állapota a rablási cselekménytől élesen elkülönült: a rablás a vis absoluta kifejtését követően az erőszakkal elvétellel befejeződött, a sértett - nem a dolog megtartása érdekében való, menekülést könnyítő - fogva hagyása a befejezett vagyon elleni bűncselekménytől határozottan különvált. Helytálló a másodfokú bíróság bírói gyakorlatra (EBH 2012.B6., BH 2013.58.) történő hivatkozása is, melyet a Kúria csupán az alábbiakkal egészít ki.

[89] A fenti döntések alapján töretlen a bírói gyakorlat annak megítélésében, hogy ha a rablás befejezése után az elkövetők úgy távoznak a helyszínről, hogy a sértettet összekötözve, mozgásképtelenül hagyják ott, a rablás és a személyi szabadság bűncselekménye valóságos anyagi halmazatot képez. Ebből következően különálló magatartás a dolog elvétele végett fogva tartott sértett, dolog elvételét követő fogva hagyása.

[90] A személyi szabadság megsértése bűntettének törvényi tényállása nyitott, sokféle magatartásban nyilvánulhat meg, egyaránt értendő alatta fogságba vetés, fogságban tartás és fogva hagyás. Ha fogság okozása eleve és tudottan szándékos, akkor az azt követő fogságban hagyás is az eredeti szándéknak megfelelő magatartás. A bűncselekmény megvalósulása nem függ a személyi szabadság megfosztásának időtartamától. Nem feltételezi a folyamatos őrzést sem, ekként megvalósul a személyi szabadságtól megfosztást követő otthagyással is. Ha azonban a fogságot okozó magatartás, tehát a személyi szabadság elvételének mozzanata - valamely okból - külön nem értékelhető, az egyben nem jelenti, hogy az azt követő fogságban hagyó magatartás értékelése is kizárt (EBH 2012.B6.).

[91] Következetes az ítélkezési gyakorlat, hogy azok a bűncselekmények, amelyek törvényi tényállásában erőszak alkalmazása szerepel, elnyelik az erőszak alkalmazása során okozott könnyű testi sértést, tettleges becsületsértést. Ehhez képest - az említett körben - az alaki halmazat csupán látszólagos. Ugyanez vonatkozik a Btk. 365. § (1) bekezdése szerinti rablás és a Btk. 194. § (1) bekezdése szerinti személyi szabadság megsértése egyidejűségének esetére. A sértettnek az elvételt célzó lefogása, illetve elvétel véghez vitele során való fogva tartása miatt, a rablás mellett nincs helye a személyi szabadság megsértése megállapításának, e két bűncselekmény alaki halmazata csupán látszólagos. A rablás befejezése - tehát az elvétel megtörténte - után és nem az elvett dolognak megtartása végett a sértettel szemben alkalmazott erőszak (függetlenül annak mérvétől) viszont már nem része a rablásnak, hanem különálló, külön értékelendő magatartás. Ugyanígy különálló magatartás a dolog elvétele végett fogva tartott sértett dolog elvételét követő fogva hagyása (BH 2017.82.). Ezzel azonos érvelést tartalmaz a BH 2018.269. számú eseti döntés is.

[92] Az irányadó tényállás alapján kétségtelen tény, hogy a vádlottak K. A. sértettet nem kötözték meg, így a tényállás szerint is megvolt a lehetőség Sz.-né G. T. sértett kiszabadítására; ugyanakkor távozásukat követően Sz.-né G. T. sértett ténylegesen összekötözve maradt a lakóházban, a dolog elvétele érdekében történő fogságba vetést követően a vádlottak a sértettet fogságban hagyták. A vizsgált két bűncselekmény anyagi halmazatban történő megállapítását ezért nem zárja ki az a körülmény, hogy a vádlottak a másik sértettet nem kötözték meg, így Sz.-né G. T. a vádlottak távozását követően szinte azonnal - részben a másik sértett segítségével - ki tudott szabadulni az összekötözésből. Ekként a személyi szabadság megsértésének törvényi tényállása maradéktalanul megvalósult.

[93] A bűncselekmény megvalósulása - az általa okozott alapjogi sérelem miatt - nem függ a személyi szabadság megfosztásának időtartamától. Ezért megvalósul a személyi (helyváltoztatási stb.) szabadság elvételének mozzanatával is (BH 2017.82.).

[94] Nyomatékosan szükséges hangsúlyozni, hogy a személyi szabadság korlátozottságának időtartama a bűncselekmény megvalósulásának szempontjából közömbös, az tehát bármilyen rövid időtartamú is lehet; a bűncselekmény időbelileg hosszabb tartamának a büntetés kiszabása szempontjából van jelentősége [Magyar Büntetőjog - Kommentár a gyakorlat számára (HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, Budapest), 194. §-hoz fűzött magyarázat]. Mindezekből következően az a tény, hogy az egyik sértettet a másik sértett kiszabadíthatta volna, ugyanúgy nem bír jelentőséggel, mint ahogy az sem, hogy az elkövető milyen időtartamra fosztja meg a sértettet a személyi szabadságától és az mennyi ideig áll fenn.

[95] A Kúria szükségesnek tartja azt is kiemelni, hogy a másodfokú bíróság - ugyan a határozat erre vonatkozó indokolást nem tartalmaz - helyes következtetést vont arra, hogy a bűncselekmény alapesete valósult meg.

[96] A személyi szabadság megsértése aljas indokból elkövetettként minősül, ha a rablási cselekmény befejezését követően a sértett személyi szabadságtól megfosztott állapotának fenntartása a rablás miatti felelősségre vonás elkerülését célozza [BH 2013.58.II., Btk. 194. § (2) bek. b) pont].

[97] A rablástól elkülönült személyi szabadságtól megfosztás valójában ugyanis nem a vádlottak menekülését célozta. Az irányadó tényállás szerint a vádlottak K. A.-t nem kötözték meg, ám a sértettek három mobiltelefonját a földre dobták, majd a lakóházból távoztak. E tényekből pedig az a következtetés vonható le, hogy Sz.-né G. T. sértett összekötözve hagyása nem a dolog megtartását és nem is a menekülést szolgálta.

[98] Mindezekre tekintettel a Btk. 194. § (1) bekezdése szerinti minősítés is törvényes.

[99] Mivel a Be. 615. § (6) bekezdése szerint a fellebbezésben bizonyítást indítványozni, új tényt állítani vagy új bizonyítékra hivatkozni nem lehet, ezért a Kúria a II. r. vádlottnak és a védőknek a C.-i Járásbíróság előtt folyamatban lévő eljárásban felmerült új bizonyíték értékelésére irányuló bizonyítási indítványával nem is foglalkozhatott, az legfeljebb a Be. 637. § (1) bekezdés a) pont aa) alpontja alapján perújítási indítvány benyújtására adhat alapot.

[100] A büntetés kiszabása körében irányadó tényezőket az eljárt bíróságok nagyobbrészt feltárták, az csupán azzal egészítendő ki, hogy további súlyosító körülmény mindkét vádlott terhére az, hogy a másodfokú bíróság által kiegészített tényállás szerint K. A.-nál a bal boka mozgásainak kb. 10 fokkal történő beszűkülése folytán a bántalmazással összefüggésben maradandó fogyatékosság is kialakult.

[101] A másodfokú bíróság ugyan a bűnösség körének bővülése ellenére a szabadságvesztés tartamát mindkét vádlott esetében mérsékelte, a vádlottakkal szemben alkalmazott joghátrány - ennek ellenére - maradéktalanul megfelel a Btk. 79. §-ában megfogalmazott büntetési céloknak, további enyhítésre a Kúria nem látott indokot.

[102] E helyütt csupán megjegyzi a Kúria, hogy a 6/2020. (III. 3.) AB határozatnak a Be. 870. § (3) bekezdése szövegezésének részbeni megsemmisítését kimondó döntése a harmadfokú felülbírálat alapját képező eljárási szabályokat alkotmányosnak találta, így jelen ügynek a harmadfokú elbírálására nincs kihatással.

[103] A Kúria az ellentétes döntést támadó fellebbezéseket nem találta alaposnak, ezért a Be. 620. § (1) bekezdése szerinti nyilvános ülésen eljárva, az ítélőtábla ítéletét a Be. 623. §-a alapján mindkét vádlott tekintetében helybenhagyta.

(Kúria Bhar. I. 1.489/2019.)