Személyi szabadság megsértése Btk. szerinti tényállása:
A bűncselekmény jogi tárgya, sértettje, elkövetője
A bűncselekmény védett jogi tárgya a helyváltoztatás, a tartózkodási hely megváltoztatásának a szabadsága.
A cselekmény sértettje bárki lehet, akinek az elkövetést megelőzően cselekvési szabadsága volt. Annak, hogy ez milyen mértékben állt fenn, nincs jelentősége. Így súlyosan mozgáskorlátozott személy is lehet a bűncselekmény sértettje.
Ha az elkövetés hivatalos személyek ellen irányul, az egyéb körülmények függvényében más bűncselekmény merülhet fel (például hivatalos személy elleni erőszak).
A bűncselekmény elkövetője bárki lehet. A hivatalos személy által jogszerű eljárásában történő személyi szabadságtól megfosztás – például őrizetbe vétel – nem bűncselekmény, az eljárás során történő jogszerűtlen korlátozó intézkedés más bűncselekmény megállapíthatóságát veti fel (például a jogellenes fogvatartásét.)
A bűncselekmény elkövetési magatartása
A bűncselekmény elkövetési magatartása a személyi szabadságtól megfosztás. Ez minden olyan aktív vagy passzív magatartást felölel, mely alkalmas arra, hogy a sértettet személyi szabadságától megfossza. Ez bármilyen rövid időre és bármilyen módon – például öngyilkossággal fenyegeti – történhet, kivéve ha a jogellenesség hiányzik. Így nincs bűncselekmény a szülői fenyítőjog gyakorlása körében történő szobafogság esetén.
A bűncselekmény a személyi szabadságtól történő – bármilyen rövid idejű – tényleges megfosztással válik befejezetté, bevégzetté pedig akkor, ha a sértettet újra szabadon engedik. Ez azt jelenti, hogy az is büntethető e bűncselekmény elkövetőjeként, aki a tettes által bezárva tartott sértettet nem engedi ki, hanem annak további fogva tartásához segítséget nyújt.
A cselekmény csak szándékosan követhető el.
Súlyosabban minősülő esetek
Súlyosabban minősül a cselekmény, ha
- tizennyolcadik életévét be nem töltött személy sérelmére,
- aljas indokból vagy célból,
- a sértett sanyargatásával,
- védekezésre képtelen személy sérelmére,
- fegyveresen,
- felfegyverkezve,
- jelentős érdeksérelmet okozva, vagy
- hivatalos eljárás színlelésével követik el.
Még súlyosabban minősül a cselekmény, ha a tizennyolcadik életévét be nem töltött személy sérelmére aljas indokból vagy célból, illetve a sértett sanyargatásával követik el a személyi szabadság megsértését.
Aljas indokból vagy célból elkövetett a cselekmény, ha erkölcsileg elvetendő, elítélendő. Ilyennek minősülhet, ha más bűncselekmény elkövetése érdekében – például a szexuális erőszak előkészületeként – követik el.
A sértett sanyargatásával követi el a bűncselekményt, aki a személyi szabadság megfosztásával szükségszerűen együtt járó testi és lelki szenvedésnél nagyobb gyötrelmet okoz, és ez az általános értékítélet szerint is elítélendő.
Védekezésre képtelen, aki külső okok miatt nem képes a vele szemben megnyilvánuló támadást kivédeni vagy elhárítani, mert például – ideiglenes jelleggel – bezárták vagy fogyatékossága folytán – állandó jelleggel – mozgásában korlátozott. Ezek a személyek észlelik, felismerik a bűncselekmény elkövetését, azonban – akarati képességük hiányában – nem képesek védekezni ellene.
Fegyveresen az valósítja meg a bűncselekményt, aki lőfegyvert, robbanóanyagot, robbantószert, illetve robbanóanyag vagy robbantószer felhasználására szolgáló készüléket (pl. detonátor) – akár használat nélkül is – tart magánál vagy a bűncselekményt ezek utánzatával fenyegetve követi el.
Aki az ellenállás leküzdése vagy megakadályozása érdekében az élet kioltására alkalmas eszközt tart magánál, az felfegyverkezve valósítja meg a tényállást. Nincs szükség az eszköz tényleges használatára.
Az érdeksérelem a sértettet ért bármilyen – akár személyi, akár erkölcsi, akár anyagi jellegű – hátrányos következmény.
Hivatalos eljárás színlelésével valósul meg a cselekmény, ha az elkövető úgy tünteti fel a személyi szabadságtól való megfosztást, mintha állami vagy államigazgatási szerv szabályszerű eljárásának keretében – például rendőrként eljárva – foganatosítaná az intézkedést.
Személyi szabadság megsértésével kapcsolatos bírói gyakorlat:
BH 2020.8.227 I. Amennyiben a rablás elkövetése során a sértett megkötözésének célja kizárólag az volt, hogy az idegen dolog elvételét megkönnyítse és ezért része volt az akaratot megtörő erőszaknak, a rablás és a személyi szabadság megsértése bűncselekményének (alaki) halmazata látszólagos, az utóbbi bűncselekmény megállapításának nincs helye. II. Abban az esetben azonban, ha a rablás befejezését követően az elkövetők úgy távoznak a bűncselekmény helyszínéről, hogy az egyik sértettet összekötözve hagyják ott, a rablás és a személyi szabadság megsértésének bűntette valóságos anyagi halmazatot alkot. III. Az utóbbi bűncselekményben a bűnösség megállapítását nem zárja ki az a körülmény, hogy az elkövetők csak az egyik sértettet kötözték meg, így távozásuk után lehetősége volt az azonnali szabadulásra. A személyi szabadság megsértésének megvalósulása ugyanis nem függ a megfosztás időtartamától [Btk. 6. § (2) bek., 194. § (1) bek., 365. § (1) bek. a) pont, (3) bek. b) pont].
[1] A törvényszék a 2019. február 26. napján tartott tárgyaláson kihirdetett ítéletével az I. r. vádlottat bűnösnek mondta ki társtettesként elkövetett testi sértés bűntettének kísérletében [Btk. 164. § (1) bek., (8) bek. I. ford.], társtettesként elkövetett testi sértés bűntettének kísérletében [Btk. 164. § (1) bek., (6) bek. a) és b) pont], társtettesként elkövetett magánlaksértés bűntettében [Btk. 221. § (1) bek., (2) bek. a) és c) pont, (4) bek.] és társtettesként elkövetett rablás bűntettében [Btk. 365. § (1) bek. a) pont, (3) bek. b) pont]. Ezért halmazati büntetésül 8 év fegyházban végrehajtandó szabadságvesztésre és 8 év közügyektől eltiltásra ítélte azzal, hogy a szabadságvesztésből legkorábban a kétharmad rész kitöltése utáni napon bocsátható feltételes szabadságra.
[2] A II. r. vádlottat bűnösnek mondta ki társtettesként elkövetett testi sértés bűntettének kísérletében [Btk. 164. § (1) bek., (8) bek. I. ford.], társtettesként elkövetett testi sértés bűntettének kísérletében [Btk. 164. § (1) bek., (6) bek. a) és b) pont], társtettesként elkövetett magánlaksértés bűntettében [Btk. 221. § (1) bek., (2) bek. a) és c) pont, (4) bek.], valamint társtettesként elkövetett rablás bűntettében [Btk. 365. § (1) bek. a) pont, (3) bek. b) pont]. Ezért halmazati büntetésül mint többszörös visszaesőt 10 év fegyházban végrehajtandó szabadságvesztésre és 10 év közügyektől eltiltásra ítélte. Megállapította, hogy a II. r. vádlott a szabadságvesztésből feltételes szabadságra nem bocsátható.
[3] Rendelkezett mindkét vádlott esetében az előzetes fogvatartás szabadságvesztésbe történő beszámításáról, valamint kötelezte a vádlottakat kártérítés megfizetésére. Döntött továbbá a bűnjelekről, valamint a bűnügyi költség viseléséről.
[4] Az ítélet ellen az ügyészség mindkét vádlott terhére súlyosítás, hosszabb tartamú szabadságvesztés kiszabása végett, az I. r. és a II. r. vádlott és védőik felmentés érdekében jelentettek be fellebbezést.
[5] A másodfokon eljárt ítélőtábla a 2019. október 16. napján tartott nyilvános ülésen kihirdetett ítéletében az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, az I. r. és a II. r. vádlottat bűnösnek mondta ki a Btk. 194. § (1) bekezdésébe ütköző társtettesként elkövetett személyi szabadság megsértése bűntettében is.
[6] A testi épség elleni cselekmények tekintetében a társtettesi elkövetésre utalást, továbbá 1 rendbeli testi sértés bűntette kísérleténél a Btk. 164. § (6) bekezdés a) pontjára utalást mellőzte, egyben azokat a II. r. vádlottat érintően bűnsegédként elkövetettnek minősítette.
[7] A szabadságvesztés tartamát az I. r. vádlott vonatkozásában 7 évre, míg a II. r. vádlott tekintetében 8 évre mérsékelte.
[8] A kiszabott szabadságvesztésbe az előzetes fogvatartásban töltött időt beszámítani rendelte.
[9] A másodfokú bíróság a bűnjelekre, valamint a bűnügyi költségre vonatkozó rendelkezéseket pontosította, egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta azzal, hogy pontosította a II. r. vádlott lakcímét, valamint rendelkezett az előzetes fogvatartásban töltött idő további beszámításáról.
[10] Az ítélőtábla ítélete ellen az I. r., a II. r. vádlott, valamint védőik a bűnösség megállapítása miatt, eltérő tényállás megállapítása és felmentés érdekében jelentettek be fellebbezést.
[11] Az I. r. vádlott védője a fellebbezését írásban is indokolta; álláspontja szerint a Btk. 194. § (1) bekezdésébe ütköző személyi szabadság megsértése bűntettére vonatkozóan az I. r. vádlott bűnösségének megállapítására törvénysértően került sor. A vád tárgyává tett és az első-, illetve a másodfokú ítélet tényállásában szereplő rablással a személyi szabadság megsértése látszólagos alaki halmazatban van. Az ítéleti cselekménysor csak mesterségesen, a folyamattól elszakítva választható szét, illetve tagolható. A tényállás részletes elemzése során csak arra a következtetésre lehet jutni, hogy a személyi szabadság megsértése beolvad a vagyon elleni bűncselekménybe, külön nem értékelhető.
[12] A II. r. vádlott a felmentés végett bejelentett fellebbezésének indokolásában kifejtette, hogy az eljárt bíróságok által a terhére megállapított bűncselekményeket nem követte el, U. A. és U. Ar. az eljárás során valótlan tartalmú vallomást tettek, e hamis tanúvallomások alapján a bizonyítékok téves mérlegelésével állapították meg bűnösségét. Állítása igazolása érdekében csatolta a rongálás bűntette és más bűncselekmények miatt idősebb G. I. és társa ellen indult büntetőeljárásban a C.-i Járásbíróságon felvett jegyzőkönyvet, melyből kétségtelenül megállapítható, hogy a jelen ügyben a hivatkozott tanúk hamis vallomást tettek.
[13] A Legfőbb Ügyészség átiratában a fellebbezéseket alaptalannak tartotta. Az első fokon történt marasztaláson túl mindkét vádlottat érintően másodfokon további bűncselekményben került sor a bűnösség megállapítására, mely rendelkezés a Be. 615. § (1) bekezdése és (2) bekezdés c) pontja alapján a harmadfokú eljárást lehetővé teszi. A bejelentett fellebbezések ezt az ellentétes rendelkezést is támadják, ekként a Be. 615. § (3) bekezdés a) pontjában meghatározott feltétel is teljesül.
[14] Az első- és másodfokú bíróság nem vétett olyan - Be. 625. § (1)-(4) bekezdése szerinti - eljárási szabálysértést, amely feltétlen hatályon kívül helyezési okot képez, azaz a büntetőügy érdemi elbírálását kizárja. Törvényesen járt el a másodfokú bíróság akkor, amikor részbeni megalapozatlanságot észlelt, a megalapozatlanság kiküszöbölésére az iratok valós tartalma alapján, helyes ténybeli következtetésekkel törvényesen és helytállóan került sor, a másodfokú bíróság általi módosítások helyénvalók voltak. A megállapított tényállás irányadó a harmadfokú eljárásban is.
[15] A felmentést célzó védői fellebbezések kizárólag a bírói mérlegelést támadják. A vádlottak felmentésére csak eltérő tényállás mellett lenne lehetőség, erre azonban azért nincs alap, mert a másodfokú bíróság mindenben megalapozottá tett tényállás alapján hozta meg az ítéletét, így az iratok tartalma alapján vagy helyes ténybeli következtetés útján sincs eljárási lehetőség a harmadfokú eljárásban a tényállás érintésére. A megalapozott tényállás esetén a bizonyítékok eltérő értékelése, ezáltal eltérő tényállás megállapítása a felülbírálat során is törvényben kizárt. Miután az ügyben a Be. 619. § (3) bekezdésében írt eszközökkel ki nem küszöbölhető megalapozatlanság sem mutatkozik, így a másodfokú bíróság, illetve az elsőfokú bíróság ítéletének az ez okból való hatályon kívül helyezése sem merülhet fel. Ekként a védelmi fellebbezések a tényállás vitatásán keresztül nem vezethetnek eredményre.
[16] A másodfokú bíróság helyes jogkövetkeztetéssel hozott döntést a bűnösség körében akkor, amikor a rablással heterogén anyagi halmazatot alkotó személyi szabadság megsértésének bűncselekményében is bűnösnek mondta ki a vádlottakat. E két bűncselekmény a konkrét ügyben anyagi halmazatot képez, ezért e halmazat kapcsán meghozott eltérő döntést és nem az értékelés jogi minősítéséről szóló állásfoglalást jelent.
[17] A másodfokú bíróság helytállóan rögzítette, hogy a vádlottak nem pusztán a dolog elvétele érdekében, az ahhoz szükséges ideig fosztották meg Sz.-né G. T.-t a személyi szabadságától, hanem ezen állapotát a rablási cselekményt követően is szándékosan fenntartották. Ily módon a személyi szabadság megsértése elválik a rablási cselekménytől és azzal valóságos anyagi halmazatot képez. A rablás befejezése után és nem az elvett dolog megtartása végett a sértettel szemben alkalmazott erőszak, avagy a dolog elvétele végett fogvatartott sértettnek a dolog elvételét követő fogva hagyása már nem része a rablásnak, hanem különálló magatartás. A bűnösség körében az eljáró bíróságok által feltárt bűnösségi körülmények tükrében a halmazati büntetésként kiszabott joghátrány eltúlzottnak nem tekinthető, enyhítésére nincs alap. A fellebbezések nem alaposak, így a harmadfokú felülbírálat nem terjedhet ki a halmazatban lévő, ellentétes döntéssel nem érintett bűncselekményre.
[18] Ezért indítványozta, hogy a Kúria az ítélőtábla ítéletét a Be. 623. §-a alapján hagyja helyben.
[19] A nyilvános ülésen az I. r. vádlott védője kifejtette, hogy a személyi szabadság megsértése pusztán eszközcselekmény volt, ezért az nincs a rablással anyagi halmazatban, a másodfokú bíróság jogi érvelése téves. Hivatkozott arra, hogy a C.-i Járásbíróság előtti ügyben fény derült arra is, hogy U. Ar. és U. A. a nyomozás során valótlan tanúvallomást tettek, és anyagi ellenszolgáltatást kaptak a hamis tanúvallomás tétele érdekében. Az ügyben csak közvetett bizonyítékok álltak rendelkezésre, nincs olyan objektív bizonyíték vagy nyom, amely a vádlottak helyszínen történő jelenlétére utalt volna. A bizonyítékokat mindkét bíróság helytállóan tárta fel, azonban tévesen értékelte, következésképp nem volt bizonyított az, hogy a vádlottak a helyszínen jártak.
[20] Mindezekre tekintettel indítványozta elsődlegesen az I. r. vádlott felmentését valamennyi terhére megállapított bűncselekmény vádja alól, másodlagosan felmentését a személyi szabadság megsértésének vádja alól, egyúttal ennek következtében a büntetés enyhítését, harmadlagosan pedig megalapozatlanság miatt az első- és másodfokú határozat hatályon kívül helyezésére és a hivatkozott C.-i Járásbíróság előtt folyamatban lévő üggyel történő egyesítés elrendelésére tett indítványt.
[21] A II. r. vádlott védője a nyilvános ülésen azzal érvelt, hogy a Kúria a Be. 618. § (3) bekezdésére és a Be. 590. § (5) bekezdésére figyelemmel a vádlottakat a harmadfokú eljárásban is felmentheti; emellett úgyszintén hivatkozott arra, hogy az eljárt bíróságok tévesen értékelték a bizonyítás eredményét, mert az eljárásban csak közvetett bizonyítékok álltak rendelkezésre és a DNS-szakértői bizonyítás is nemleges volt, az elkövetők által magukkal vitt ragasztószalagon vizsgálatra alkalmas mennyiségű DNS-t nem is rögzítettek, melynek következtében a vádlottakat a terhükre rótt bűncselekmények vádja alól fel kellett volna menteni.
[22] Téves jogi következtetéssel állapította meg az ítélőtábla a vádlottak terhére a személyi szabadság megsértésének bűntettét, ugyanis álláspontja szerint a vádlottak által a sértettek személyi szabadságának megsértése a rablás érdekében történt, attól nem különült el.
[23] Mindezekre tekintettel elsődlegesen a II. r. vádlott felmentését indítványozta, másodlagosan a büntetés enyhítését, harmadlagosan pedig az első- és másodfokú határozat hatályon kívül helyezését kérte.
[24] A Legfőbb Ügyészség képviselője a nyilvános ülésen az átiratában foglaltakat maradéktalanul fenntartotta. Kifejtette, hogy a harmadfokú eljárásnak mindkét vádlottat érintően a Be. 615. § (1) bekezdés, (2) bekezdés c) pontja alapján helye van; a személyi szabadság megsértése a rablási cselekménytől térben és időben elvált, azzal valóságos anyagi halmazatot képez. A lefolytatott alapos bizonyítási eljárás során megállapított tényállás megalapozott, így a bizonyítékok felülmérlegelésére és eltérő tényállás megállapítására a harmadfokú eljárásban nincs lehetőség; a felülbírálat nem terjeszthető ki a fellebbezéssel nem érintett bűncselekményekre. Ekként a felmentést célzó védelmi fellebbezések alaptalanok, a kiszabott büntetés ugyanakkor nem eltúlzott, az enyhítésre nincs ok. Mindezekre tekintettel indítványozta az ítélőtábla ítéletének helybenhagyását.
[25] Az I. r., a II. r. vádlott az utolsó szó jogán védőikhez csatlakozva, felmentésüket kérték.
[26] A vádlottak és a védők fellebbezése nem alapos.
[27] A Be. 615. § (1) bekezdése szerint a másodfokú bíróság ítélete ellen fellebbezésnek van helye a harmadfokú bírósághoz a másodfokú bíróságnak az elsőfokú bíróságéval ellentétes döntése esetén.
[28] A Be. 615. § (2) bekezdése szerint ellentétes a döntés, ha a másodfokú bíróság
a) olyan vádlott bűnösségét állapította meg, vagy olyan vádlott kényszergyógykezelését rendelte el, akit az elsőfokú bíróság felmentett vagy vele szemben az eljárást megszüntette,
b) az első fokon elítélt vádlottat felmentette vagy vele szemben a büntetőeljárást megszüntette,
c) a vádlott bűnösségét olyan bűncselekményben állapította meg, amelyről az elsőfokú bíróság nem rendelkezett.
[29] Az adott ügyben a másodfokú bíróság az I. r. és a II. r. vádlottakat - az elsőfokú bíróság által a terhükre megállapított bűncselekményekben megállapított bűnösségüket nem érintve - bűnösnek mondta ki a Btk. 194. § (1) bekezdésébe ütköző társtettesként elkövetett személyi szabadság megsértése bűntettében is.
[30] Amennyiben a másodfokú bíróság a vádlott bűnösségét olyan bűncselekményben is megállapította, amelyről az elsőfokú bíróság nem rendelkezett, az elsőfokú bíróságéval ellentétes döntést hozott, úgy az ítélet ellen fellebbezésnek van helye.
[31] Ha a bíróság a törvényes vád alapján eljárva megállapítja, hogy a vád tárgyává tett cselekményt a terhelt elkövette, annak eldöntése, hogy a tényállás szerinti egyetlen cselekmény több törvényi tényállást is kimerített-e és így a terhelt terhére megállapítható-e az alaki halmazat, valójában nem a bűnösségről, hanem a jogi minősítéséről szóló állásfoglalást jelenti (3/2007. BJE határozat).
[32] Az adott ügyben azonban nem erről volt szó. A másodfokú bíróság mindkét vádlottat érintően a Be. 615. § (2) bekezdés c) pontja szerint hozott az elsőfokú bíróságéval ellentétes - eltérő büntetőjogi felelősséget megállapító - döntést, így a vádlottak és a védőik által bejelentett fellebbezések joghatályosak.
[33] A Be. 615. § (3) bekezdése szerint a fellebbezés az ellentétes döntést, illetve kizárólag a másodfokú bíróság ítéletének azon rendelkezését vagy részét sérelmezheti, amelyet az elsőfokú bíróság ítéletének az ellentétes döntéssel összefüggő felülbírálata eredményezett.
[34] A Be. 615. § (5) bekezdésére figyelemmel, a másodfokú ítéletnek a (3) bekezdésben meghatározottakon kívüli rendelkezése, illetve része ellen nincs helye fellebbezésnek.
[35] A felülbírálat terjedelmét a Be. 618. §-a határozza meg. Ennek (1) bekezdése szerint a harmadfokú bíróság
a) a másodfokú ítéletének
aa) a fellebbezéssel sérelmezett ellentétes döntését,
ab) azon rendelkezését, illetve részét, amelyet az elsőfokú bíróság ítéletének a sérelmezett ellentétes döntéssel összefüggő felülbírálata eredményezett és
b) az első- és másodfokú bírósági eljárást arra tekintet nélkül bírálja felül, hogy ki, milyen okból fellebbezett.
[36] Azaz azt, hogy az eljárt bíróságok az eljárási szabályokat megtartották-e, a harmadfokú felülbírálat során a fellebbezéstől függetlenül, mind az első-, mind a másodfokú eljárás kapcsán vizsgálni kell. Egyebekben azonban a felülbírálat csak a fellebbezéssel sérelmezett ellentétes döntésre, illetve az ezzel összefüggő rendelkezésekre terjedhet ki.
[37] A Be. 618. § (3) bekezdés a) pontja alapján akkor, ha a 615. § (3) bekezdése szerinti fellebbezést a harmadfokú bíróság alaposnak találja, az ítélet fellebbezéssel nem érintett része tekintetében is felülbírálja az 590. § (5) bekezdés a)-c) pontjában meghatározottakat, azaz
- az elsőfokú bírósági eljárást és ennek során vizsgálja azon eljárási szabályok megtartását, amelyek megsértése feltétlen hatályon kívül helyezést eredményez, így a 607. § (1) bekezdése, valamint a 608. § (1) bekezdése szerinti esetleges eljárási szabálysértéseket,
- a bűnösség megállapítására vonatkozó rendelkezést azonban csak akkor, ha a terheltet fel kell menteni vagy vele szemben az eljárást meg kell szüntetni,
- továbbá a bűncselekmény minősítésére vonatkozó rendelkezést.
[38] Nincs helye a harmadfokú felülbírálatnak a másodfokú ítéletben megállapított olyan bűncselekmény kapcsán, ami a vádlott terhére már az elsőfokú bíróság által megállapított bűncselekménnyel alaki halmazatban áll, mivel a másodfokú ítéleti változtatás nem eredményezett a bűnösség kérdésében eltérő döntést, csupán annak a cselekménynek a minősítését érintette, amelyben az elsőfokú bíróság a vádlott bűnösségét már megállapította (EBH 2018.B27.IV.).
[39] Az elsőfokú bíróság a rablás bűntette, a testi sértés bűntette, valamint a magánlaksértés bűntette alaki halmazatát állapította meg, míg a másodfokú bíróság a személyi szabadság megsértésében történő bűnösség megállapítását arra alapította, hogy a rablási cselekménytől a személyi szabadság megsértése elválik, azzal valóságos anyagi halmazatot képez.
[40] Mindezek folytán a személyi szabadság megsértése bűntette vonatkozásában a bűnösség kimondása nem a cselekmény minősítését érintette, hanem az a bűnösség kérdésében eltérő döntést eredményezett.
[41] Ebből következően a felülbírálat terjedelme az I. r. és a II. r. vádlottak tekintetében a Btk. 194. § (1) bekezdésébe ütköző társtettesként elkövetett személyi szabadság megsértése bűntettében történő bűnösség megállapítására, valamint a büntetés kiszabására és az azzal összefüggő járulékos rendelkezésre terjed ki, mivel a fellebbezések a másodfokú ítéletnek az ellentétes döntését, továbbá azon rendelkezéseit sérelmezték, amelyet az elsőfokú bíróság ítéletének a sérelmezett ellentétes döntéssel összefüggő felülbírálata eredményezett.
[42] A felülbírálat terjedelme korlátozott volt az alábbiak miatt.
[43] Az eredményes másodfellebbezés következménye, hogy a harmadfokú bíróság az ítélet fellebbezéssel nem érintett része tekintetében is felülbírálja az ítéletet, ideértve a bűnösség megállapítására vonatkozó rendelkezést - ha a terheltet fel kell menteni vagy vele szemben az eljárást meg kell szüntetni -, továbbá a bűncselekmény minősítését, a kiszabott büntetést, valamint az intézkedést [Be. 590. § (5) bek. a), b), c), d) pont, 618. § (3) bek. a), b) pont].
[44] A harmadfokú bíróság a határozatát arra a tényállásra alapítja, amely alapján a másodfokú bíróság az ítéletét meghozta, kivéve, ha a másodfokú bíróság ítélete a fellebbezéssel érintett ellentétes döntés tekintetében megalapozatlan [Be. 619. § (1) bek.]. Azaz a harmadfokú bíróság kizárólag a fellebbezhető ítéleti rendelkezés kapcsán vizsgálja a tényállás megalapozottságát, a fellebbezéssel nem érintett bűncselekmény tekintetében ezt nem vizsgálhatja (EBH 2018.B27. V., VII.).
[45] A Be. 619. § (4) bekezdése nem hagy kétséget afelől, hogy a fellebbezéssel érintett bűncselekmény tekintetében a harmadfokú bíróság nem vizsgálja a másodfokú bíróság ítéletének megalapozottságát, és határozatát a másodfokú bíróság által alapul vett tényállásra alapítja.
[46] A fellebbezésben foglalt indítványokkal kapcsolatban kell még utalni a Be. 615. § (6) bekezdésére, amely szerint a fellebbezésben bizonyítást indítványozni, új tényt állítani vagy új bizonyítékra hivatkozni nem lehet. Ebből következik, hogy a Be. 619. § (2) bekezdése egyértelművé teszi, miszerint a harmadfokú eljárásban nincs helye bizonyításnak.
[47] Ezért tehát a rablás, a testi sértés és a magánlaksértés esetében - mint fellebbezéssel nem érintett rész tekintetében - a bűnösség megállapítására vonatkozó rendelkezést, a bűncselekmény minősítését és a kiszabott büntetést, valamint intézkedést abban az esetben lehetne felülbírálni, ha a terhelteket fel kellene menteni vagy velük szemben az eljárást meg kellene szüntetni. Mindennek pedig az is a feltétele, hogy a másodfellebbezés eredményes legyen. A fentiekre figyelemmel azonban a döntést ilyenkor is a másodfokú bíróság által alapul vett tényállásra kell alapítani; vagyis a megalapozottság vizsgálata kizárt.
[48] Ilyen következtetésre azonban a Kúria nem jutott, így a rablás, a testi sértés és a magánlaksértés vonatkozásában sem a büntetőjogi főkérdésekre, sem a tényállás megalapozottságára nem terjedhetett ki a felülbírálat.
[49] A Kúria a Be. 618. § (1) bekezdés b) pontja alapján vizsgálta, hogy az első- és a másodfokú bíróság betartotta-e az eljárási szabályokat.
[50] Megállapította, hogy mind az első-, mind a másodfokú bíróság az eljárás idején részben még hatályos, a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény, valamint a 2018. július 1. napjától hatályos 2017. évi XC. törvény (Be.) rendelkezésének megfelelően járt el és nem követett el a Be. 607. § (1) bekezdése, valamint a 608. § (1) bekezdése szerinti - feltétlen hatályon kívül helyezést eredményező - eljárási szabálysértést.
[51] A Be. 619. § (1) bekezdése szerint a harmadfokú bíróság a határozatát arra a tényállásra alapítja, amely alapján a másodfokú bíróság az ítéletét meghozta, kivéve, ha a másodfokú ítélet a fellebbezéssel érintett ellentétes döntés tekintetében megalapozatlan; azaz a harmadfokú bíróság kizárólag a fellebbezhető ítéleti rendelkezés kapcsán vizsgálhatja a tényállás megalapozottságát.
[52] Következésképpen a másodfellebbezéssel érintett tényállás vizsgálata csupán a nem fellebbezett cselekményekkel anyagi halmazatban álló személyi szabadság megsértését érintette, azaz a tényállás felülbírálata kizárólag az Sz.-né G. T. sértett megkötözését és a vádlottak helyszínről távozását követően történt lakóházban hagyását követő eseményekre, tényekre terjedhetett ki.
[53] Ennek során a Kúria az alábbiakat állapította meg.
[54] A másodfokú bíróság a felülbírálat során rögzítette, hogy az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás nagyobb részt megalapozott volt, annak kisebb, a Be. 592. § (2) bekezdés a), c) és d) pontjából (tényállás hiányossága, iratellenes megállapítások és téves ténybeli következtetések) eredő megalapozatlansági hibái a másodfokú eljárásban a Be. 593. § (1) bekezdés a) pontja értelmében az iratok alapján kiküszöbölhetőek voltak, ezért azt kiegészítette, illetve helyesbítette.
[55] A másodfokú felülbírálat során az ítélőtábla egyrészt az előbbiekben hivatkozott - a harmadfokú felülbírálat által érintett - tényállásrészt megalapozottnak találta, a tényállás kiegészítése során nem érintette, másrészt a rablás, a testi sértés és a magánlaksértés ténybeli alapjainak megállapítása során értékelt bizonyítékok alapján megállapított tényállást bizonyítás felvétele nélkül, az iratok tartalma alapján helyesbítette és egészítette ki a Be. 593. § (1) bekezdés a) pontja alapján. A másodfokú bíróság tehát sem a másodfellebbezéssel érintett, sem a másodfellebbezéssel nem érintett rész tekintetében nem állapított meg eltérő tényállást.
[56] A harmadfokú bíróság értelemszerűen azt vizsgálja, hogy a másodfokú bíróság által irányadónak tartott tényállás megalapozott-e. Ez alatt értendő az elsőfokú ítélettel megállapított és a másodfokú bíróság által - módosítás nélkül is - megalapozottnak tartott tényállás, valamint a másodfokú bíróság módosításának helyénvalósága.
[57] A harmadfokú bíróság egyaránt köteles a megalapozatlanság vizsgálatára és kiküszöbölésére.
[58] A megalapozatlanság kiküszöbölésének (a reformációs jogkörnek) azonban eltérő a terjedelme a másodfokú, illetve a harmadfokú eljárásban.
[59] A másodfokú bíróság akár - a törvényi korlátok között felülmérlegeléssel - eltérő tényállást is megállapíthat [Be. 593. § (1) bek. b) pont, c) pont, (3) bek.]. A harmadfokú bíróság viszont a tényállást csupán kiegészítheti (az abból hiányzó ténymegállapításokat pótolhatja) és helyesbítheti (a meglévő tényállást, ténymegállapítást módosíthatja, mellőzheti). A két terjedelem közti különbség lényege, hogy a kiegészítés, helyesbítés csak a meglévő tényállásba illeszkedő ténymegállapítást eredményezhet, attól eltérőt nem. Ami pedig kívül esik a harmadfokú bíróság - másodfokú bíróságéhoz képest szűkebb - reformációs jogkörén, az értelemszerűen a hatályon kívül helyezési (kasszációs) jogkörbe tartozik [Be. 625. § (4) bek., EBH 2018.B13.].
[60] Főszabályként a másodfokú bíróság határozatát az elsőfokú ítélettel megállapított tényállásra alapítja [Be. 591. § (1) bek.]. További lényeges különbség, hogy a másodfokú bíróság a tényállást akár a tárgyaláson felvett bizonyítás alapján is kiegészítheti, míg a harmadfokú bíróság csupán az iratok alapján, illetve ténybeli következtetés útján egészítheti a tényállást, tehát bizonyítást nem vehet fel és ennek érdekében tárgyalást sem tarthat.
[61] Mindebből következően a harmadfokú eljárásban - a bizonyítási tilalom folytán - a bizonyítékok felülmérlegelésére, eltérő értékelésére és ezzel összefüggésben eltérő tényállás megállapítására csak a terhelt felmentése, vagy az eljárás megszüntetése érdekében kerülhet sor.
[62] Így a harmadfokú bíróság - a másodfokú bíróság számára a Be. 593. § (1) bekezdés c) pontjában biztosított lehetőséggel élve - sem a bizonyítást érintő ügyiratok tartalma, sem ténybeli következtetés útján nem mérlegelheti felül a bizonyítékokat és nem állapíthat meg a másodfokú bíróság által megállapított tényállástól eltérő tényállást.
[63] A Be. indokolása egyébként is egyértelművé teszi, hogy a felülmérlegelés tilalma alól csak a terhelt javára van kivétel; a Be. 593. § (2) bekezdése alapján a bizonyítékok eltérő értékelésére, a bűnösség megállapítása érdekében csak olyan tényekkel kapcsolatban van lehetőség, amelyekre a másodfokú bíróság bizonyítást vett fel. Erre pedig a harmadfokú eljárásban nincs törvényes lehetőség.
[64] Amennyiben a másodfokú döntés tekintetében az annak alapjául szolgáló tényállás megalapozatlansága csak a harmadfokú eljárásban tilalmazott bizonyítás lefolytatásával vagy az ügyiratok alapján eltérő tényállás megállapításával lenne kiküszöbölhető - hatályon kívül helyezésnek és a másodfokú bíróság új eljárásra utasításának van helye [Be. 625. § (4) bek., EBH 2018.B13.V.].
[65] A Kúria a tényállás megalapozottságát támadó fellebbezések kapcsán az alábbiakat emeli ki.
[66] A védők kifogásolták a C.-i Járásbíróságon id. G. I. és társa ellen rongálás bűntette és más bűncselekmények miatt indult büntetőügy egyesítésének elmaradását, mely ügynek a jelen üggyel való érdemi összefüggését U. A. és U. Ar. tanúk vallomása teremtette volna meg, mivel e tanúk mindkét ügyben a vádlottakra olyan terhelő nyilatkozatokat tettek, melyet később visszavontak; kifogásolták továbbá U. A. és U. Ar. tanúk szavahihetőségének eljárt bíróságok általi megítélését és bizonyítékként való felhasználását. Összességében az I. r. vádlott védője azt is kifogásolta, hogy az elsőfokú bíróság a bizonyítékok között nem megengedhető módon szelektált és ily módon a tényállás megalapozatlan.
[67] A Kúria e körben utal arra, hogy a bizonyítékok értékelésének megszokott módja az, hogy a bíróságok a vallomások egyes - általában más bizonyítékokkal is megerősített - részeit fogadják el irányadónak, a történeti tényállás megállapítása során, míg a vallomás olyan részeit, amelyek más bizonyítékokkal ellentétesek, figyelmen kívül hagyják; mindez nem érinti a mérlegelési tevékenység perrendszerű voltát (BH 1998.418.).
[68] A másodfokú bíróság e tekintetben egyébiránt részletesen kifejtette álláspontját, miszerint az elsőfokú bíróság a hivatkozott tanúk - U. A. és U. Ar. - szavahihetőségének megítélése szempontjából a szükséges bizonyítást lefolytatta a korábbi és más ügyben tett vallomásaikat a felvett beszélgetések hanganyagát és a becsatolt leveleket is eléjük tárva őket több határnapon ismételten kihallgatta. Az a tény, hogy a C.-i Járásbíróságon ezt követően e tanúk más vallomást tettek, a megállapított tényállást nem érinti, éppúgy nem bír jelentőséggel, mint az egyesítés elmaradása.
[69] A II. r. vádlott védője másodfellebbezésében - megismételve az elsőfokú ítélet elleni fellebbezésben előadottakat - az anyagmaradványok DNS, ujjlenyomat, nyálminta, szövetdarab, lábnyom vagy bármilyen más nyom rögzítésének hiányát emelte ki, azzal, hogy az elkövetők által magukkal vitt ragasztószalagon vizsgálatra alkalmas mennyiségű DNS-t nem rögzítettek.
[70] A védői fellebbezések alapvetően a megalapozott tényállást támadták, ugyanakkor az előbbiekben említettek szerint a harmadfokú eljárásban a bizonyítékok felülmérlegelésére, eltérő értékelésére ezzel összefüggésben eltérő tényállás megállapítására csak felmentés vagy eljárás megszüntetés érdekében kerülhetne sor.
[71] Mindezekre tekintettel a Kúria a harmadfokú felülbírálattal érintett tényállást (a személyi szabadság megsértése vonatkozásában) megalapozottnak találta; ebből következően a rablás és a testi épség elleni bűncselekmények bizonyítékai alapján megállapított és a másodfokú bíróság által pontosított tényállást a személyi szabadság megsértése vonatkozásában is megalapozottnak találta.
[72] A Legfőbb Ügyészség okszerűen hivatkozott arra, hogy a fellebbezések lényegében a bírói mérlegelést támadták - azt is főként a harmadfokú felülbírálattal nem érinthető tényállásrészek megalapozottsága vonatkozásában -; ezért eltérő tényállás mellett sincs lehetőség felmentő ítélet hozatalára. A Kúria abban is osztotta a Legfőbb Ügyészség álláspontját, hogy az előzőekben részletezettekre tekintettel a harmadfokú felülbírálat nem terjedhetett ki a halmazatban lévő, ellentétes döntéssel nem érintett bűncselekményekre.
[73] A Kúria így a harmadfokú felülbírálat során nem látott törvényes lehetőséget a bizonyítékok eltérő mérlegelése alapján eltérő tényállás megállapítására és a vádlottak felmentésére.
[74] A másodfokú bíróság által kiegészített és helyesbített tényállás - a fellebbezéssel sérelmezett ellentétes döntés tekintetében - a Be. 619. § (3) bekezdése szerinti kiegészítésre, vagy helyesbítésre szoruló hiányosságban sem szenvedett.
[75] Miután a Be. 619. § (3) bekezdésében írt eszközökkel ki nem küszöbölhető megalapozatlanság sem volt megállapítható, a másodfokú, illetve az elsőfokú bíróság ítéletének ez okból történő hatályon kívül helyezése sem merülhetett fel.
[76] A másodfokú bíróság által az iratok tartalma alapján kiegészített és helyesbített tényállás megalapozott, az a harmadfokú eljárásban is irányadó volt.
[77] A fentiekből következően a védők által bejelentett fellebbezések a tényállás vitatásán keresztül nem vezethettek eredményre.
[78] A Kúria ezt követően azt vizsgálta, hogy a vádlottakra irányadó tényállásból levont jogi következtetés milyen logikai folyamat eredményeként vezetett a fellebbezéssel érintett vádlottak felülbírálat tárgyát képező bűnösségének megállapításához.
[79] A bizonyítékok egybevetése, törvényességük vizsgálata, a bizonyítékok logika szabályainak megfelelő mérlegelése eredményeként történik a tényállás megállapítása, a jogi értékelés azonban ettől merőben eltérő: a már valónak elfogadott fizikai és tudati tények jogi normával való összevetését, a törvényi tényállásnak való megfeleltetését jelenti.
[80] Mindennek azért van jelentősége, mert az elsőfokú bíróság ténymegállapításai - mind a fizikai, mind a tudati tények tekintetében - kizárólag a Be. 593. § (1) és (2) bekezdései, tehát az elsőfokú bíróság ún. ténybírósági helyzetét, bizonyítási tevékenységét védő garanciális keretek között változtathatók meg.
[81] Az elsőfokú bíróságnak az általa megállapított tényállásból levont jogkövetkeztetései azonban ilyen védelemben nem részesülnek, azokat a másodfokú bíróság szabadon felülbírálhatja (BH 2016.167.).
[82] A Kúria e felülbírálat során megállapította, hogy a személyi szabadság megsértése [Btk. 194. § (1) bek.] vonatkozásában a vádlottak bűnösségének megállapítása okszerű, a minősítés törvényes.
[83] A Kúria minden tekintetben egyetértett az első- és a másodfokú bíróság bizonyítékértékelő tevékenységével, azt nem kívánja megismételni.
[84] A fellebbezéssel érintett tényállás szerint a vádlottak a rablási cselekményeket követően úgy távoztak a helyszínről, hogy Sz.-né G. T. sértettet kezénél és lábánál megkötözve a házában hagyták, majd Sz.-né G. T. sértett kiugrált a konyhába, magához vett egy kést, azzal a lábáról levágta a ragasztószalagot. Ezután odament a korábbiakban a vádlottak által a teraszon fekvő, általuk baseballütővel bántalmazott másik sértetthez, aki késsel segített neki a kezéről levágni a ragasztót. A sértettek ezt követően beültek Sz.-né G. T. sértett személygépkocsijába és segítségért mentek.
[85] A Btk. 194. § (1) bekezdésébe ütköző személyi szabadság megsértését az követi el, aki mást személyi szabadságától megfoszt.
[86] Az elsőfokú bíróság érvelése szerint a vádlottak magatartásukkal rablási cselekményt valósítottak meg, melynek eszközcselekménye volt Sz.-né G. T. sértett személyi szabadságának megsértése. A sértett megkötözésének célja kizárólag az volt, hogy a sértett átadja a pénzt, vagyis a személyi szabadságától megfosztás az idegen dolog elvétele érdekében kifejtett, az élet és testi épség elleni, közvetlen akaratot megtörő erőszak, fenyegetés része volt.
[87] A Kúria egyetértett az ítélőtábla azon álláspontjával, hogy az elsőfokú bíróság téves jogkövetkeztetésre jutott a tekintetben, hogy a személyi szabadság megsértése a rablással látszólagos alaki halmazatot képez; az elsőfokú ítélet egyébként az alaki halmazat - az idegen dolog elvétele érdekében kifejtett személyi szabadságtól való megfosztás - indokolását tartalmazza, és az eseti döntéseket (EBH 2012.B6., BH 1996.295., 2009.199., 2018.269) sem elemzi, ellenben olyan tényállásra hivatkozik, melyet az ítélet nem tartalmaz. Jelen ügyben az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás szerint alaki halmazat megállapítása fel sem merülhet.
[88] A Kúria maradéktalanul egyetértett az ítélőtábla érvelésével, miszerint a vádlottak nem pusztán a dolog elvétele érdekében és az ahhoz szükséges ideig fosztották meg Sz.-né G. T.-t a személyi szabadságától, hanem ezen állapotát a rablási cselekmény befejezését követően is szándékosan fenntartották. A tényekből pedig az következik, hogy a személyi szabadság megsértésének cselekménye, a sértett személyi szabadságtól megfosztott állapota a rablási cselekménytől élesen elkülönült: a rablás a vis absoluta kifejtését követően az erőszakkal elvétellel befejeződött, a sértett - nem a dolog megtartása érdekében való, menekülést könnyítő - fogva hagyása a befejezett vagyon elleni bűncselekménytől határozottan különvált. Helytálló a másodfokú bíróság bírói gyakorlatra (EBH 2012.B6., BH 2013.58.) történő hivatkozása is, melyet a Kúria csupán az alábbiakkal egészít ki.
[89] A fenti döntések alapján töretlen a bírói gyakorlat annak megítélésében, hogy ha a rablás befejezése után az elkövetők úgy távoznak a helyszínről, hogy a sértettet összekötözve, mozgásképtelenül hagyják ott, a rablás és a személyi szabadság bűncselekménye valóságos anyagi halmazatot képez. Ebből következően különálló magatartás a dolog elvétele végett fogva tartott sértett, dolog elvételét követő fogva hagyása.
[90] A személyi szabadság megsértése bűntettének törvényi tényállása nyitott, sokféle magatartásban nyilvánulhat meg, egyaránt értendő alatta fogságba vetés, fogságban tartás és fogva hagyás. Ha fogság okozása eleve és tudottan szándékos, akkor az azt követő fogságban hagyás is az eredeti szándéknak megfelelő magatartás. A bűncselekmény megvalósulása nem függ a személyi szabadság megfosztásának időtartamától. Nem feltételezi a folyamatos őrzést sem, ekként megvalósul a személyi szabadságtól megfosztást követő otthagyással is. Ha azonban a fogságot okozó magatartás, tehát a személyi szabadság elvételének mozzanata - valamely okból - külön nem értékelhető, az egyben nem jelenti, hogy az azt követő fogságban hagyó magatartás értékelése is kizárt (EBH 2012.B6.).
[91] Következetes az ítélkezési gyakorlat, hogy azok a bűncselekmények, amelyek törvényi tényállásában erőszak alkalmazása szerepel, elnyelik az erőszak alkalmazása során okozott könnyű testi sértést, tettleges becsületsértést. Ehhez képest - az említett körben - az alaki halmazat csupán látszólagos. Ugyanez vonatkozik a Btk. 365. § (1) bekezdése szerinti rablás és a Btk. 194. § (1) bekezdése szerinti személyi szabadság megsértése egyidejűségének esetére. A sértettnek az elvételt célzó lefogása, illetve elvétel véghez vitele során való fogva tartása miatt, a rablás mellett nincs helye a személyi szabadság megsértése megállapításának, e két bűncselekmény alaki halmazata csupán látszólagos. A rablás befejezése - tehát az elvétel megtörténte - után és nem az elvett dolognak megtartása végett a sértettel szemben alkalmazott erőszak (függetlenül annak mérvétől) viszont már nem része a rablásnak, hanem különálló, külön értékelendő magatartás. Ugyanígy különálló magatartás a dolog elvétele végett fogva tartott sértett dolog elvételét követő fogva hagyása (BH 2017.82.). Ezzel azonos érvelést tartalmaz a BH 2018.269. számú eseti döntés is.
[92] Az irányadó tényállás alapján kétségtelen tény, hogy a vádlottak K. A. sértettet nem kötözték meg, így a tényállás szerint is megvolt a lehetőség Sz.-né G. T. sértett kiszabadítására; ugyanakkor távozásukat követően Sz.-né G. T. sértett ténylegesen összekötözve maradt a lakóházban, a dolog elvétele érdekében történő fogságba vetést követően a vádlottak a sértettet fogságban hagyták. A vizsgált két bűncselekmény anyagi halmazatban történő megállapítását ezért nem zárja ki az a körülmény, hogy a vádlottak a másik sértettet nem kötözték meg, így Sz.-né G. T. a vádlottak távozását követően szinte azonnal - részben a másik sértett segítségével - ki tudott szabadulni az összekötözésből. Ekként a személyi szabadság megsértésének törvényi tényállása maradéktalanul megvalósult.
[93] A bűncselekmény megvalósulása - az általa okozott alapjogi sérelem miatt - nem függ a személyi szabadság megfosztásának időtartamától. Ezért megvalósul a személyi (helyváltoztatási stb.) szabadság elvételének mozzanatával is (BH 2017.82.).
[94] Nyomatékosan szükséges hangsúlyozni, hogy a személyi szabadság korlátozottságának időtartama a bűncselekmény megvalósulásának szempontjából közömbös, az tehát bármilyen rövid időtartamú is lehet; a bűncselekmény időbelileg hosszabb tartamának a büntetés kiszabása szempontjából van jelentősége [Magyar Büntetőjog - Kommentár a gyakorlat számára (HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, Budapest), 194. §-hoz fűzött magyarázat]. Mindezekből következően az a tény, hogy az egyik sértettet a másik sértett kiszabadíthatta volna, ugyanúgy nem bír jelentőséggel, mint ahogy az sem, hogy az elkövető milyen időtartamra fosztja meg a sértettet a személyi szabadságától és az mennyi ideig áll fenn.
[95] A Kúria szükségesnek tartja azt is kiemelni, hogy a másodfokú bíróság - ugyan a határozat erre vonatkozó indokolást nem tartalmaz - helyes következtetést vont arra, hogy a bűncselekmény alapesete valósult meg.
[96] A személyi szabadság megsértése aljas indokból elkövetettként minősül, ha a rablási cselekmény befejezését követően a sértett személyi szabadságtól megfosztott állapotának fenntartása a rablás miatti felelősségre vonás elkerülését célozza [BH 2013.58.II., Btk. 194. § (2) bek. b) pont].
[97] A rablástól elkülönült személyi szabadságtól megfosztás valójában ugyanis nem a vádlottak menekülését célozta. Az irányadó tényállás szerint a vádlottak K. A.-t nem kötözték meg, ám a sértettek három mobiltelefonját a földre dobták, majd a lakóházból távoztak. E tényekből pedig az a következtetés vonható le, hogy Sz.-né G. T. sértett összekötözve hagyása nem a dolog megtartását és nem is a menekülést szolgálta.
[98] Mindezekre tekintettel a Btk. 194. § (1) bekezdése szerinti minősítés is törvényes.
[99] Mivel a Be. 615. § (6) bekezdése szerint a fellebbezésben bizonyítást indítványozni, új tényt állítani vagy új bizonyítékra hivatkozni nem lehet, ezért a Kúria a II. r. vádlottnak és a védőknek a C.-i Járásbíróság előtt folyamatban lévő eljárásban felmerült új bizonyíték értékelésére irányuló bizonyítási indítványával nem is foglalkozhatott, az legfeljebb a Be. 637. § (1) bekezdés a) pont aa) alpontja alapján perújítási indítvány benyújtására adhat alapot.
[100] A büntetés kiszabása körében irányadó tényezőket az eljárt bíróságok nagyobbrészt feltárták, az csupán azzal egészítendő ki, hogy további súlyosító körülmény mindkét vádlott terhére az, hogy a másodfokú bíróság által kiegészített tényállás szerint K. A.-nál a bal boka mozgásainak kb. 10 fokkal történő beszűkülése folytán a bántalmazással összefüggésben maradandó fogyatékosság is kialakult.
[101] A másodfokú bíróság ugyan a bűnösség körének bővülése ellenére a szabadságvesztés tartamát mindkét vádlott esetében mérsékelte, a vádlottakkal szemben alkalmazott joghátrány - ennek ellenére - maradéktalanul megfelel a Btk. 79. §-ában megfogalmazott büntetési céloknak, további enyhítésre a Kúria nem látott indokot.
[102] E helyütt csupán megjegyzi a Kúria, hogy a 6/2020. (III. 3.) AB határozatnak a Be. 870. § (3) bekezdése szövegezésének részbeni megsemmisítését kimondó döntése a harmadfokú felülbírálat alapját képező eljárási szabályokat alkotmányosnak találta, így jelen ügynek a harmadfokú elbírálására nincs kihatással.
[103] A Kúria az ellentétes döntést támadó fellebbezéseket nem találta alaposnak, ezért a Be. 620. § (1) bekezdése szerinti nyilvános ülésen eljárva, az ítélőtábla ítéletét a Be. 623. §-a alapján mindkét vádlott tekintetében helybenhagyta.
(Kúria Bhar. I. 1.489/2019.)
BH 2017.3.82 I. Ha a kilövés, elejtés az engedélyezett mértéktől eltérő fajra vagy darabszámra történt, akkor az így elejtett vad tulajdonosa a vadászatra jogosult lesz, a vadász uralmi helyzete viszont eleve jogszerűtlen lesz, és az eltulajdonítási célzat megléte esetén a lopás kísérletét valósítja meg. Ha pedig az így elejtett vad birtokával nem hagy fel, hanem a kilövéssel, elejtéssel keletkezett helyzeti előnyét megtartva, elvételi magatartásának végrehajtását befejezi, akkor ezáltal a lopást is befejezi, tehát végleg kiveti uralmából a birtokost [1996. évi LV. tv. 3. §, 6. §, 10. §; 2/2005. BJE; Btk. 370. §; 1978. évi IV. tv. 316. §]. II. A személyi szabadság megsértésének bűncselekménye nem célzatos, hanem eshetőleges szándékkal is elkövethető, tényállásszerű magatartás akkor is, ha annak célja nem kifejezetten a személyi szabadságtól való megfosztás, hanem a bűncselekmény felfedezésének késleltetése volt [Btk. 194. § (1), (2) bek.].
[1] A járásbíróság a 2014. június 23-án kihirdetett ítéletével az I. r. terheltet bűnösnek mondta ki társtettesként elkövetett lopás bűntettében [Btk. 370. § (2) bek. a) pont] és 2 rb. személyi szabadság megsértésének bűntettében [Btk. 194. § (1) bek., (3) bek. b) pont].
[2] Ezért őt halmazati büntetésül 1 év 10 hónapi - végrehajtásában 3 évi próbaidőre felfüggesztett - börtönbüntetésre ítélte azzal, hogy végrehajtása esetén a kétharmad része kitöltését követő napon bocsátható feltételes szabadságra. Kötelezte az I. r. terheltet (egyetemlegesen a II. r. terhelttel) az É. Zrt. magánfél részére kártérítés, valamint a terhelteket külön-külön illeték megfizetésére.
[3] Az elsőfokú ítélettel megállapított tényállásnak a felülvizsgálattal érintett I. r. terhelt magatartására vonatkozó lényege a következő:
[4] Az I. r. terhelt és az É. Zrt. között 2010. június 2-án átalánydíjas bérvadászati szerződés jött létre. A szerződés 1. számú melléklete szerint az I. r. terhelt bérvadászként 2 db gímszarvas bika elejtésére volt jogosult 2011. évben. Ezt 2011. szeptember 14-én, illetve 2011. október 3-án az I. r. terhelt teljesítette.
[5] 2011. november 14-ére virradóra az É. Zrt. tulajdonában lévő erdőterületen az I. r. terhelt az őt megillető kvótán felül meglőtt két gímszarvas bikát, majd azokat jogtalanul eltulajdonította. A vadakat segítséggel kizsigerelte, és elszállította a tulajdonát képező t.-i borfeldolgozó telephely hűtőkamrájába.
[6] 2011. november 14-én ismeretlen személy bejelentése alapján az S. Rendőrkapitányságról B. V. rendőr őrnagy, K. G. rendőr százados és Ny. I. rendőr százados 14.45 órakor szolgálati gépkocsival megjelentek a fenti telephelyen a bejelentés valóságtartalmának ellenőrzése céljából. Az intézkedő rendőrök azon kérdéseire, hogy van-e a telephelyen vadhús, hűtőláda vagy fagyasztóláda, az I. r. terhelt nemleges választ adott, és közölte, hogy otthonában van fagyasztóláda, de abban sincsen vadhús, és felajánlotta, hogy erről a rendőrök maguk is meggyőződhetnek a lakását megtekintve. Az intézkedő rendőrök közül ketten a szolgálati gépjárművel a szintén gépkocsival lakására közlekedő I. r. terhelt után hajtottak, míg harmadik társuk a telephelyre visszatért.
[7] A rendőrök a lakáshoz 15.06 órakor érkeztek meg, gépkocsijukkal a nyitott kapun behajtva az I. r. terhelt után az udvarba. A kaput egyébként egy automata nyitó szerkezet működtette, mely a nyitást követő 20 másodperc elteltével záródott. Miután az I. r. terhelt közölte, hogy a mobil hűtője a telephelyen található, a rendőrök felszólították, hogy térjenek vissza a telephelyre, ennek érdekében nyissa ki a nagykaput. Az I. r. terhelt a gépjárművébe visszaült, azzal megfordult, de a kaput nem nyitotta ki, hanem telefonálni kezdett. Ezt követően K. G. rendőr százados ismételten felszólította az I. r. terheltet a kapu kinyitására, amit a terhelt azzal hárított el, hogy nem tudja, mert nem találja a távirányítót. Azt is közölte, hogy a távirányítóból csak egy van, a kiskapu pedig nem működik, tehát azon sem tudnak távozni.
[8] Az I. r. terhelt és a rendőrök a távirányítót hiába keresték a lakásban. Többszöri figyelmeztetést követően az I. r. terhelt az intézkedés kezdetétől 45 perc elteltével vette elő a működőképes távirányítót a gépkocsijából, és nyitotta ki vele a kaput.
[9] Az I. r. terhelt fenti időszak alatt több alkalommal telefonált a telephelyre, és az ott tartózkodó alkalmazottak felé elhangzott az alábbi mondat is: "Tegyétek be a kocsiba, és dobjátok ki valahol!".
[10] Az I. r. terhelt nem ajánlott fel más módot a két intézkedő rendőrnek az ingatlanból való távozásra, őket személyi szabadságuktól szándékosan megfosztotta azért, hogy időt nyerjen az általa elkövetett lopási cselekmény leplezéséhez. Ezen oknál fogva az I. r. terhelt szándékosan nem adta elő a kapu távirányítóját, hanem végig úgy tett, mint aki azt keresi, de nem találja.
[11] Miután a rendőröknek sikerült az ingatlant elhagyni, házkutatás lefolytatására került sor a telephelyen, melynek eredményeképpen a hűtőházból lefoglalásra került 2 db szarvasbika fej aganccsal, továbbá a hűtőház mögötti területről 1 pár háromágú szarvasagancs tőnél lefűrészelve.
[12] Védelmi fellebbezés alapján eljárva a törvényszék mint másodfokú bíróság a 2015. március 25-én meghozott ítéletével az elsőfokú határozatot az I. r. terhelt tekintetében annyiban változtatta meg, hogy a lopás bűntetteként értékelt cselekményt a Btk. 370. § (1) bekezdés, (3) bekezdés a) pontja szerint, a 2 rb. személyi szabadság megsértésének bűntetteként értékelt cselekményt a Btk. 194. § (1), (2) bekezdés b) pontja szerint minősítette; a polgári jogi igény érvényesítését pedig egyéb törvényes útra utasította. Egyebekben az elsőfokú ítéletet az I. r. terhelt tekintetében helybenhagyta.
[13] A másodfokú bíróság az elsőfokú ítélettel megállapított tényállást a következőkkel egészítette ki, illetve pontosította:
[14] - a bérvadászati szerződésben foglalt 2 darab gímszarvas bika I. r. terhelt általi kilövését követően az É. Zrt.-hez tartozó vadászterületén már csak a belföldi bérvadászokra vonatkozó szabályok szerint külön megállapodásba foglaltak alapján, az akkor érvényes díjszabásban foglalt összeg kifizetése ellenében, kísérővel lett volna jogosult az I. r. terhelt gímszarvas bikára vadászni feltéve, hogy az É. Zrt. vadgazdálkodási tervében rögzített keret erre adott volna lehetőséget.
[15] - az I. r. terhelt nem jelezte a szerződéses kvótája kimerítése után az É. Zrt. felé azt, hogy szeretne még gímszarvas bikát lőni.
[16] - a lopás elkövetési értéke az I. r. terhelt vonatkozásában 1 200 000 forint.
[17] - a lefoglalt trófeáknak a sértett részére történő kiadásával a bűncselekménnyel okozott kár részben megtérült.
[18] - az I. r. terhelt az egyéni vadászati naplójába az É. Zrt. által kezelt területeket illetően ismeretlen időpontban 2011. november 12-re, november 13-ra, és 14-re vonatkozóan eszközölt bejegyzéseket.
[19] A másodfokú bíróság - ekként irányadó tényállás alapján - kifejtett jogi álláspontja szerint az I. r. terhelt büntetőjogi felelőssége a lopási cselekmény kapcsán azért állapítható meg, mert az őt megillető kvótán felül, tehát jogellenesen lőtte ki ezen vadakat. Mivel a vadelejtés ténye volt a jogellenes, így a jogosulatlan vadászat folytán a leterített és eltulajdonított vadak vadgazdálkodási értéke tekintendő a cselekmény jogi minősítése alapjául szolgáló elkövetési értéknek.
[20] A személyi szabadság megsértése cselekmény kapcsán a bíróság jogi értékelése szerint az I. r. terhelt házában folytatott rendőri intézkedés törvényes volt, hiszen feljelentés kiegészítése keretében jelentek meg - az I. r. terhelt kifejezett ajánlására - a Be. 178. § (1) bekezdésében meghatározottak alapján, vagyis bizonyítási eszközök felkutatása végett. Ezen cselekmény még nem nyomozati cselekmény, így arról elegendő alakszerűtlen jelentés készítése is. Az I. r. terhelt akadályozta az intézkedő rendőröket az ingatlan elhagyásában annak ellenére, hogy tudta, a rendőrök miért jelentek meg nála. Őket az ingatlanban bent tartotta azért, hogy időt nyerjen a lopási cselekmény nyomainak eltüntetéséhez.
[21] Felülvizsgálati indítványt az I. r. terhelt és védője (együttesen) terjesztett elő - a Be. 416. § (1) bekezdését megjelölve - a bűnösség megállapítása miatt, felmentés érdekében.
[22] Az indítvány szerint az I. r. terheltnek felrótt bűncselekmények egyike sem tényállásszerű.
[23] A lopás tényállási elemei azért nem állapíthatók meg, mert az I. r. terhelt cselekménye a kvóta túllépésével legfeljebb elszámolási kötelezettséggel járó szerződésszegés lenne, nem pedig jogellenes "orvvadászat".
[24] A személyi szabadság megsértése kapcsán az indítvány arra hivatkozott, hogy a gondatlan elkövetés kizárt.
[25] Az I. r. terhelt házában, illetve udvarán - a 45 perc alatt - nem csupán tétlen várakozás, hanem érdemi rendőri intézkedés történt, amit követően a terhelt és a rendőrök együtt mentek a telephelyre, ahol további rendőri intézkedés volt. A kapunyitó keresése, megtalálása, valamint a viszonylag rövid időtartam kizárja a megfosztás, mint jogellenes állapot létrehozását és fenntartását. A folyamatos, egymásra épülő rendőri intézkedések pedig szintén kizárják az akadályozás, az elterelés, és így az aljas indok meglétét is.
[26] Az indítvány sérelmezte az I. r. terhelt hozzátartozójának (testvérének) tanúkénti kihallgatását, illetve vallomásának - másodfokú bíróság általi - bizonyítékként való értékelését. Hivatkozott arra, hogy a tanú mint védő volt jelen az I. r. terhelt első gyanúsítotti kihallgatásán, így az ő tanúkénti kihallgatása a Be. 81. § (1) bekezdés b) pont értelmében kizárt. Sem a gyanúsítotti kihallgatást megelőző, sem azt követő időpontban szerzett értesüléseiről tett vallomása nem használható fel.
[27] A Legfőbb Ügyészség írásbeli nyilatkozatában a felülvizsgálati indítványt részben alaptalannak, részben kizártnak tartotta és a megtámadott határozat hatályban tartását indítványozta.
[28] Álláspontja szerint az irányadó tényállás alapján mindkét bűncselekmény tényállásszerű.
[29] A két gímszarvas bika az I. r. terhelt számára idegen dolognak minősült, azok megszerzésére nem volt jogosult. Az elvétel a kilőtt szarvasbikák elszállításával megvalósult. A jogtalan eltulajdonítási szándék szintén megállapítható, hiszen az I. r. terhelt nem jelezte a tulajdonos felé sem előre, sem utólag a vadászati szándékát.
[30] A személyi szabadság megsértésének bűncselekménye kapcsán kifejtette, hogy az I. r. terhelt szándékosan fosztotta meg a 2 sértettet a személyi szabadságától, a bűncselekmény attól függetlenül megvalósult, hogy a rendőrök a helyszínen kívántak-e adatszerző tevékenységet végezni.
[31] A sértetteknek az I. r. terhelt magatartása következtében nem volt lehetősége arra, hogy az ingatlant elhagyják.
[32] A Legfőbb Ügyészség hivatkozott arra, hogy a személyi szabadság bűntette megvalósul abban az esetben is, ha a sértettet rövid ideig fosztják meg a szabadságától, jelen ügyben pedig a mintegy 45 perc nem tekinthető rövid időnek. A minősítő körülményt az alapozza meg, hogy az I. r. terhelt ezen a módon kívánt időt szerezni az általa elkövetett vagyon elleni cselekmény nyomainak eltüntetéséhez.
[33] A Legfőbb Ügyészség szerint törvényben kizárt a felülvizsgálat az I. r. terhelt testvére általi tanúvallomás bizonyítékként való értékelésére vonatkozó kifogás esetében.
[34] A Kúria az ügyben a Be. 420. § (1) bekezdése alapján nyilvános ülést tartott, melyen a terhelt és védője a felülvizsgálati indítványt fenntartotta. A terhelt védője kiegészítette azzal, hogy álláspontja szerint a lopás elkövetési értéke az elejtett vad értéke, azaz a vad húsának értéke 216 750 forint összegben, valamint a trófea értéke 43 380 forint összegben, így a bűnösség kimondása esetén a lopás vétsége lenne megállapítható. Utalt arra, hogy a 2012. évi C. törvény 245. §-a rendeli büntetni jelenleg az orvvadászatot, mellyel a törvényhozó a jogosulatlan vadászatot kiemelte a lopási cselekmények köréből.
[35] Álláspontja szerint az I. r. terhelt jogszerűen ejtette el a kvótán felüli két gímszarvas bikát a sértett és a terhelt között létrejött szerződés alapján. A lopás védett jogi tárgya a vagyoni viszonyok rendje, így a tulajdonjog és a birtokjog. Kiemelte, hogy a kvótán felüli kilövés nem ütközik a büntetőjogba, annak jogkövetkezménye a bírság, amely azonban közigazgatási szankció. Tehát a jogellenesség közigazgatási értelemben jelentkezik, nem pedig büntetőjogi értelemben. A kvótán felüli két vad nem minősül idegen dolognak az I. r. terhelt vonatkozásában, hiszen több vadászterületen is volt vadászati jogosultsága. Tehát jogellenesség, célzat és elkövetési tárgy hiányában nem állapítható meg bűncselekmény elkövetése.
[36] A személyi szabadság megsértése bűntette körében előadta, hogy életszerű, hogy az I. r. terhelt nem találta a kis méretű kapunyitót, nem állt szándékában személyi szabadságuktól megfosztani a rendőröket, akik közül az egyikük még helyismerettel is rendelkezett. Utalt rá, hogy a terhelt azért állt meg a gépjárművel a kapuban, hogy a házba bemenve átadja a feleségének a kapunyitót, s nem azért, hogy akadályozza a rendőröket az intézkedésben. Hivatkozott arra, hogy három okirati bizonyíték - rendőri jelentés - állt rendelkezésre a nyomozati iratok között, melyek egymásnak ellentmondóak az intézkedés időtartamát tekintve. Az I. r. terhelt lakásában töltött idő nem tehető többre, mint 20-25 perc, mely érdemi rendőri intézkedéssel telt.
[37] Az indítvány eljárási okaként megjelölt tanúvallomás figyelembevétele kapcsán kifejtette, hogy nem ért egyet a kialakult gyakorlattal, miszerint a védőként eljárt személy tanúvallomásának bizonyítékkénti értékelése csupán relatív eljárási szabálysértés lenne.
[38] Az I. r. terhelt egyetértett a védő által előadottakkal. Hivatkozott arra, hogy csupán 10 percig voltak a lakásán a rendőrök, a többszöri telefonálásra pedig a napi munkavégzés keretében került sor.
[39] A Legfőbb Ügyészség képviselője a nyilvános ülésen az indítványt részben alaptalannak, részben kizártnak tartotta, az írásbeli nyilatkozattal egyező tartalommal szólalt fel. Álláspontja szerint lényegtelen, hogy közigazgatási értelemben jogellenes-e a cselekmény vagy sem. Rámutatott arra, hogy az orvvadászat alkalmazására nincs törvényes lehetőség, hiszen az elkövetés időpontjában nem volt bűncselekmény, egyébként a Be. 416. § (1) bekezdés b) pont alapján sem vezethetne eredményre az indítvány, hiszen nem került sor törvénysértő büntetés kiszabására.
[40] A felülvizsgálati indítvány nem alapos.
[41] A felülvizsgálat rendkívüli jogorvoslat, kizárólag a Be. 416. § (1) bekezdésében megjelölt anyagi és eljárásjogi okokra hivatkozással vehető igénybe, a felülvizsgálati okok törvényi köre nem bővíthető.
[42] Felülvizsgálatban a felülbírálat az indítványhoz [Be. 423. § (4) bek.], a jogerős határozatban megállapított tényálláshoz [Be. 423. § (1) bek.] és főszabályként a megtámadott határozat meghozatala idején hatályos jogszabályokhoz [Be. 423. § (2) bek.] kötött.
[43] Felülvizsgálati eljárásban bizonyításnak nincs helye [Be. 419. § (1) bek., 388. § (2) bek.]. A jogkövetkeztetések helyessége kizárólag az irányadó tényállás alapulvételével vizsgálható.
[44] Valóban felülvizsgálati ok a Be. 416. § (1) bekezdés a) pontja alapján, ha a terhelt bűnösségének megállapítására a büntető anyagi jog szabályának megsértése miatt került sor.
[45] Jelen ügyben azonban erről nincs szó.
[46] Az eljárt bíróság nem sértett törvényt, amikor az I. r. terhelt bűnösségét a felrótt bűncselekmények miatt megállapította, és egyébként azok minősítése is törvényes.
[47] A lopási cselekmény kapcsán előrebocsátja a Kúria a következőket:
[48] Kétségtelen, hogy a vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamit a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény elkövetéskor (és egyébként azóta, így jelenleg is változatlan szöveggel) hatályos 9. § (1) bekezdése szerint a vad az állam tulajdonában van [ami egyező az 1959. évi IV. törvény 128. § (1) és a Ptk. 5:53. § (1) bekezdésével].
[49] A 2/2005. BJE határozat pedig elvi összefoglalását adta a vadászat, illetve a vad kapcsán felmerülő birtokosi és tulajdoni helyzetnek. Eszerint
- az 1996. évi LV. törvény szerinti rendelkezések "nem hagynak kétséget afelől, hogy a vadászatra jogosult a vadgazdálkodási feladataiból fakadóan a vadászterületen élő vadak - az összes vad - birtokosa";
- "a vad elejtésének, elfogásának az aktusa eredményezi a tulajdonjog átszállását az államról a vadászatra jogosult javára";
- "a törvény a vad elejtésének jogszerű vagy jogszerűtlen voltától nem teszi függővé a tulajdon átszállását", "ezért a tulajdon átszállása a vadászatra jogosultra a jogtalan kilövéssel még az elvétel befejeződése előtt megtörténik"; "az elvétel befejeztével viszont a vadászatra jogosult tulajdonosi és birtokosi minősége azonosul";
- "a vad elejtése rendszerint szükséges a jogtalan eltulajdonítást célzó elvételhez, azzal természetszerűen egybeolvad"; "az elejtés tulajdonképpen csak kísérleti cselekmény, mert a lopás elkövetési magatartásának a befejezett végrehajtása a kilövést követő további aktivitást is megkíván"[2/2005. BJE határozat indokolás II. pont].
[50] Kétségtelen továbbá, hogy
- a vadászati jog a vadászterület tulajdonosát illeti meg [1996. évi LV. tv. 3. § (1) bek.];
- a vadászatra jogosultnak a vadászterület tulajdonosát, a vadászati jog haszonbérbe adása esetén pedig a haszonbérlőt kell tekinteni (1996. évi LV. tv. 6. §);
- a vadászati jog gyakorlásának minősül, ha a jogosult a vadászterületén saját maga vadászik, vagy meghívott vadász számára biztosítja a vadászatot, vagy pedig megállapodás alapján biztosítja más vadász számára meghatározott fajú és számú vad vadászatát - ez utóbbi a bérvadászat [1996. évi LV. tv. 10. § (1) bek.].
[51] Az 1996. évi LV. törvény 10. § (1) bekezdés c) pontja alapján tehát a bérvadászat az, amikor a vadászterület tulajdonosa, mint a vadászatra jogosult, megállapodás alapján más vadász számára biztosítja a vadászterületén meghatározott fajú és számú vad vadászatát.
[52] Kétségtelen továbbá az is (amint azt a Legfelsőbb Bíróság polgári ügyben elvi szinten leszögezte), hogy a bérvadászat nem azonos a vadászati jog haszonbérbe adásával, aminek egyébként nincs törvényi akadálya. Ugyanakkor a haszonbérlő a törvény által biztosított teljes körű vadgazdálkodási tevékenységet folytathat, míg a bérvadászati szerződés csupán meghatározott fajtájú és számú vad elejtésére biztosít jogot (EBH 2001.528).
[53] Az irányadó tényállás alapján
- a vadászterület - az adott erdőterület - tulajdonosa az É. Zrt. volt;
- az É. Zrt. és az I. r. terhelt bérvadászati szerződést kötött;
- a szerződés szerint az I. r. terhelt, mint bérvadász 2011. évben 2 db gímszarvas bika elejtésére vált jogosulttá.
[54] Ez az 1996. évi LV. törvény 10. § (1) bekezdés c) pontja alapján azt jelenti, hogy a vadászatra jogosult az É. Zrt. volt, és e jogosult az őt megillető vadászati jog gyakorlását az I. r. terhelt számára a törvényben megszabott - faj és szám szerinti - mértékben biztosította.
[55] E mérték két összetevője törvényileg kötött, a faj és a számbeliség konkretizálása a szerződéstől függő. Ehhez képest kétségtelen, hogy fajlagos, darabszám szerinti meghatározásról van szó. Ezt lehet más szóval kvótának nevezni, tekinteni.
[56] Jogilag annak van jelentősége, hogy a már kifejtettek szerint a szabadon élő vad az állam tulajdona, a vadászterületen élő vad birtokosa pedig a vadászterület tulajdonosa. Jelen ügyben ez az É. Zrt. Az É. Zrt. pedig a szerződéssel arra adott engedélyt, hogy az őt megillető vadászati jogot a terhelt gyakorolhassa, és ezáltal a gímszarvas bikák közül 2 darabot elejthessen, kilőhessen.
[57] Az irányadó tényállás szerint a terhelt ezt a mértéket 2011. szeptember és október hónapban kimerítette; majd 2011 novemberében az É. Zrt. tulajdonában lévő vadászterületen újabb 2 gímszarvas bikát lőtt meg; amit kizsigerelt, és elszállított és egy hűtőkamrában elhelyezett.
[58] A már kifejtettek szerint "a vad elejtésének aktusa eredményezi a tulajdonjog átszállását az államról a vadászatra jogosult javára", tehát az É. Zrt. javára. Szintén a már kifejtettek szerint "a törvény a vad elejtésének jogszerű vagy jogszerűtlen voltától nem teszi függővé a tulajdon átszállását"; "ezért a tulajdon átszállása a vadászatra jogosultra a jogtalan kilövéssel még az elvétel befejeződése előtt megtörténik" (2/2005. BJE határozat indokolása). Következésképpen a kilövéssel, elejtéssel egyidejűleg a vadászatra jogosult, tehát az É. Zrt. lesz a tulajdonosa a kilőtt, elejtett vadnak.
[59] Lopás követ el, aki idegen dolgot mástól azért vesz el, hogy azt jogtalanul eltulajdonítsa.
[60] A lopás elkövetési magatartása az elvétel, aminek következtében a dolog addigi birtokosa többé nincs abban a helyzetben, hogy a dolog felett hatalmat gyakoroljon, a dologról rendelkezhessen.
[61] Következetes - alapvetően Angyal Pál meghatározásán alapuló - ítélkezési gyakorlat szerint az elvétel a dologra gyakorolt kétmozzanatú fizikai behatás,
- aminek első szakasza az eddigi tényleges uralom (birtokállapot) megszüntetése,
- második szakasza az új tényleges uralom megszerzése az elkövető vagy harmadik személy részére.
[62] Az eltulajdonítási célzatnak pedig 3 jelentősége van:
- egyrészt egyértelműsíti, hogy lopás kizárólag egyenes szándékkal követhető el,
- másrészt ezáltal határolható el a többi birtokból kivető magatartás (a jogellenes használat, a megsemmisítés stb.),
- végül az eltulajdonítási célzatból okszerűen következik, hogy a véghezvitelhez (befejezettséghez) nem elég a dolog feletti addigi birtok megszüntetése, hanem szükséges, hogy az elkövető a dolgot tényleges hatalmába vegye; mivel az eltulajdonítási célzat értelemszerűen a dolog kizárólagos hatalma iránti törekvés.
[63] Következésképpen a befejezett elvétel nem azonos önmagában a dolog megragadásával, összeszedésével, becsomagolásával, elmozdításával, más helyre tételével, elrejtésével, elvitelével. Ezek a tevékenységek az elvétel egyes mozzanatai, kezdő vagy befejező részei lehetnek. Ellenkező esetben tehát, ha ezek a tevékenységek eleve, helyből az elvétel bevégzését jelentenék, akkor
- egyrészt a lopásnak fogalmilag nem lenne kísérlete,
- másrészt a rá következő magatartást szándékegységben kifejtő, tehát aki az elvételt valójában befejezi, nem társtettes, hanem legfeljebb bűnsegéd, vagy bűnpártoló lenne, ami nyilvánvalóan téves.
[64] Ezek a cselekvőségek további cselekvés nélkül - és eltulajdonítási szándék mellett - önmagukban előkészületek vagy kísérletek.
[65] Az elvétel jogi fogalma - ekként a birtokból kivetés és birtokba kerülés - tehát értelemszerűen feltételezi a dolog eredeti birtokostól elkerülését, viszont nem merül ki a dolog új birtokoshoz kerülésében. Az elvétel lényege ugyanis a birtoklás, mint uralmi, hatalmi helyzet megváltoztatása, ami akkor befejezett, ha az eredeti birtokosnak nincs reális lehetősége, hogy a dolgot újra birtokba vegye, annak birtokába kerüljön.
[66] Ekként a dolog jogtalan eltulajdonítását célzó magatartás konkrét mozzanata nem haladja meg a lopás kísérleti stádiumát, amíg a birtokos jelenlétében, szeme előtt, "élőben" történik; a birtokos azt folyamatosan észleli, figyelemmel kíséri, és lehetősége is van közbeavatkozni. Ugyanígy kísérlet, ha a dolog bár elmozdított, ám továbbra is könnyen feltalálható helyen marad; valamint, ha elrejtése, illetve rejtekhelye nem kizárólagosan az elkövető által ismert, hanem a birtokos rutinellenőrzése alá eshet.
[67] Jelen ügyben mindez azt jelenti, hogy a kilövéssel, elejtéssel, amennyiben az engedélyezett mérték szerinti, az elejtett vad tulajdonosa a vadászatra jogosult lesz, birtokosa pedig a bérvadász, akinek ezt követően eleget kell tennie az elszámolási kötelezettségének. Ekként a dolog addigi birtokosa nincs kizárva korábbi uralmi helyzetéből.
[68] Ha a kilövés, elejtés az engedélyezett mértéktől eltérő fajra, vagy darabszámra történt, akkor az így elejtett vad tulajdonosa szintén a vadászatra jogosult lesz, a bérvadász uralmi helyzete viszont eleve jogszerűtlen lesz, és az eltulajdonítási célzat megléte ezután pedig a lopás kísérletét valósítja meg, aminek befejezését azonban elháríthatja önkéntes elállással, mivel az elvételi magatartásának befejezésétől elállhat.
[69] Ha azonban nem ezt teszi, és az így elejtett vad birtokával nem hagy fel, hanem a kilövéssel, elejtéssel keletkezett helyzeti előnyét megtartva, elvételi magatartásának végrehajtását befejezi, akkor ezáltal a lopást is befejezi, tehát végleg kiveti uralmából a birtokost.
[70] Jelen ügyben - az irányadó tényállás szerint - ez történt.
[71] A minősítést megalapozó elkövetési érték meghatározásakor lopásnál az az irányadó, hogy a dolog birtokosa hogyan tudja az eltulajdonított dolgot újból beszerezni. Jelen esetben az élő vad jogosulatlan elejtését követően az a kérdés, hogy egy azonos fajta- és egyéb jellemzőkkel bíró vadnak, mekkora az "újrabeszerzési értéke". Ez pedig az élővad értékével, másképpen - az 1996. évi LV. törvény szerint - a vadgazdálkodási értékkel azonos, mely jelen esetben 600 000 forint, azaz az elejtett két gímszarvas bika vonatkozásában összesen 1 200 000 forint.
[72] Ami pedig az orvvadászat-lopás viszonyát érinti az valójában a korábbi és a jelenlegi Btk. alkalmazásának a kérdése:
[73] A cselekmény elkövetésekor - azaz 2011. november 14-én - az 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: korábbi Btk.) volt hatályban. Kétségtelen, hogy a korábbi Btk.-ban orvvadászat nem volt, ezért az ilyen magatartás a korábbi anyagi jog alapján kizárólag lopásként értékelendő. Ha azonban a bíróság, mint jelen esetben, az új Btk. alkalmazása mellett foglal - egyébként helyesen - állást, akkor pedig valójában az a helyzet, hogy a lopás mellett, vagy ellenében azért nem állapítható meg az orvvadászat, mert az csak 2013. július 1-jétől hatályos büntetőtörvényi tényállás, a cselekmény pedig korábbi, 2011-es. Megjegyzi a Kúria, hogy egyébként a jelenlegi Btk. 245. §-a szerinti orvvadászat bűntettének, valamint a 370. § (1) és (3) bekezdés a) pont szerinti lopás bűntettének a büntetési tétele egyaránt 3 év. Ekként nincs szó törvénysértő minősítés miatti törvénysértő büntetés kiszabásáról.
[74] A Btk. 194. § (1) bekezdése szerinti személyi szabadság megsértésének bűntettét követi el, aki mást személyi szabadságától megfoszt, ami 1 évtől 5 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő, ha aljas indokból vagy célból követik el.
[75] A bűncselekmény törvényi tényállása nyitott, az elkövetési magatartást közelebbről nem határozza meg, ekként a bűncselekmény valójában eredmény-bűncselekmény.
[76] Eredmény mindig valamely, külvilágban bekövetkező változás, ami e bűncselekmény esetében értelemszerűen a szabadság ellentéte, vagyis a fogság, illetve annak okozása. Gyakorlatilag a szabadság a választás lehetőségét, a fogság pedig e lehetőség elkövető általi kizárását jelenti. Utóbbi eredménye, hogy a sértett cselekvése, mozgása, tartózkodási helye nem saját döntésétől, hanem kizárólag az elkövetőtől függ.
[77] A törvényi tényállás a "megfosztás" kifejezés használatával a fogságnak, mint változásnak bekövetkezésére utal (ugyanúgy, mint a szintén nyitott törvényi tényállású emberölés esetében az ölés kifejezés, ami halál bekövetkezésére utal).
[78] Következésképpen a személyi szabadságtól megfosztás sokféle magatartásban nyilvánulhat meg, egyaránt értendő alatta fogságba vetés, fogságban tartás és fogva hagyás. Utóbbi passzív magatartás, azonban nem a mulasztással elkövetés, mivel arról akkor van szó, ha a fogságba vetés vétlen, vagy gondatlan volt. Ha azonban a fogság okozása eleve és tudottan szándékos, akkor azt követő fogságban hagyás - értelemszerűen - nem valaminek a nemtevése, nem kötelesség teljesítésének elmulasztása, hanem az eredeti szándéknak megfelelő magatartás.
[79] A bűncselekmény megvalósulása - az általa okozott alapjogi sérelem miatt - nem függ a személyi szabadság megfosztásának időtartamától. Ezért megvalósul a személyi (helyváltoztatási stb.) szabadság elvételének mozzanatával is. Nem csupán helyben maradásra, hanem helyváltoztatásra kötelezésben is megnyilvánulhat. Nem feltételezi a folyamatos őrzést sem, ekként megvalósul a személyi szabadságtól megfosztást követő otthagyással, fogságban hagyással is.
[80] Utóbbi nyilvánvalóan annak esete, amikor a személyi szabadság elvételének mozzanata - valamely okból - nem értékelhető. A fogságban hagyás ugyanis - értelemszerűen - feltételezi a fogságba vetést. A fogságban hagyás akkor kap jelentőséget, ha a fogságba vető, fogságot okozó magatartás, tehát a személyi szabadság elvételének mozzanata - valamely okból - külön nem értékelhető. Utóbbi ugyanis nem jelenti, hogy azt követő fogságban hagyó magatartás értékelése is kizárt.
[81] Jelen ügyben - az irányadó tényállás szerint - kétségtelen, hogy
[82] - a telephelyen történt rendőri intézkedés után a terhelt a rendőrök előtt hazaért, kocsijával - értelemszerűen nyitott kerítéskapun áthaladva - beállt lakóháza udvarára;
[83] - rövid idő múlva a 2 rendőr gépkocsival szintén megérkezett és a kocsival mögé álltak az udvarra,
[84] - ezt követően lecsukódott a kerítéskapu, és a kiskapu is bezárult;
[85] - a rendőrök felszólították a terheltet, hogy a kaput nyissa ki, aki közölte, hogy nem találja a távirányítót, amiből egy van;
[86] - a rendőrök távbeszélőn mindezt közölték a telephelyen maradt társukkal;
[87] - mintegy 45 perc múlva a terhelt a gépkocsijából elővette a távirányítót, azzal kinyitotta a nagykaput;
[88] - a rendőrök a terheltet a gépkocsijával előre engedték, aki kocsijával megállt a kapuban, ezáltal a rendőrök előtt elzárta a kijáratot, és bement a házába, miközben telefonált;
[89] - a terhelt azért, hogy időt nyerjen a vadlopási cselekményének fedezéséhez, szándékosan nem adta elő a kapu távirányítóját, szándékosan megfosztott 2 rendőrt személyi szabadságától, és akadályozott abban, hogy háza udvaráról bármi módon eltávozhasson.
[90] A terhelt e magatartásai alapján a terhére rótt bűncselekmény tényállásszerű.
[91] Társadalomra veszélyesség hiányának kérdése fel sem merül, abban való tévedésre, illetve téves feltevésre ténybeli (irányadó tényállás szerinti) alap nincs; az indítványnak a terhelt szándéktartalmára, illetve szándékhiányára vonatkozó kifogása pedig közömbös. Egyrészt az irányadó tényállástól eltérő, abban nem szereplő körülményekre hivatkozott, ami a folyamatos rendőri intézkedést illeti. Másrészt figyelmen kívül hagyta, hogy az (1) bekezdés szerinti bűncselekmény nem célzatos.
[92] Az irányadó tényállás alapján kétségtelen, hogy a terhelt magatartásával kifejezetten kizárta annak lehetőségét, hogy a 2 sértett maga válassza meg tartózkodási helyét. Később pedig, amikor gépkocsijával újból elállta az utat, és abból kiszállva ismét telefonálni kezdett, szintén azt jelzi, hogy egyenes szándékkal cselekedett.
[93] Személyi szabadság megsértése esetében az elkövető tudattartalma szempontjából annak lenne jelentősége, ha a fogságba vetés vétlen, vagy gondatlan magatartás általi, vagy más személy általi.
[94] Jelen esetben azonban egyikről sincs szó.
[95] Kétségtelen, hogy az I. r. terhelt ezzel a magatartással a sértetteket a mozgási, helyváltoztatási szabadságuktól megfosztotta. Ez - tekintve, hogy a személyi szabadság megsértésének bűncselekménye nem célzatos, hanem eshetőleges szándékkal is elkövethető - tényállásszerű magatartás akkor is, ha annak célja nem kifejezetten a személyi szabadságtól való megfosztás, hanem a bűncselekmény felfedezésének késleltetése volt. Az ugyanis kétségtelen, a terhelt felismerte, miszerint azzal az ürüggyel, hogy a távirányító elveszett, a kapu nyitását - felszólítás ellenére - nem tette meg, a 2 sértettet mozgásszabadságuktól megfosztotta.
[96] Azok az érvek tehát, amelyek a személyi szabadság megsértésének bűncselekményét illetően az I. r. terhelt bűnösségét (szándékosságát) vitatták vagy kétségbe vonták, ténybeli alapot nélkülöznek.
[97] A személyi szabadság megsértésének aljas indokból elkövetettként minősítése egyébiránt szintén helyes, hiszen ez a magatartás a lopási bűncselekmény leplezését célozta.
[98] Ami az indítvány eljárási indokát illeti, a felülvizsgálat törvényi kereteibe nem tartozó kifogásról van szó. Kétségtelen ugyanis, hogy a bizonyítékok értékelésére vonatkozik és egy olyan szabály megsértésére hivatkozik, ami a Be. 416. § (1) bekezdés c) pontjában kimerítően meghatározott eljárási szabályok körébe nem vonható. A nyomozati eljárásban elkövetett esetleges szabálysértések pedig nem képeznek felülvizsgálati okot.
[99] Ekként a Kúria - miután nem észlelt olyan eljárási szabálysértést sem, amelynek vizsgálatára a Be. 423. § (5) bekezdése alapján hivatalból köteles - a felülvizsgálati indítványnak nem adott helyt, s a megtámadott határozatokat a Be. 426. §-a alapján az I. r. terhelt tekintetében hatályában fenntartotta.
(Kúria Bfv. III. 978/2016.)
BH+ 2009.12.522 Közlekedési veszélyhelyzet előidézésének hiányában nem közlekedés biztonsága elleni bűncselekménynek, hanem személyi szabadság megsértése bűntettének minősül a terhelt cselekménye, ha a gépkocsijával a járműve elé kanyarodással akadályozza meg a sértettet a helyszínről eltávozásban, a járműjéből való kilépését pedig azzal hiúsítja meg, hogy a gépkocsija ajtaját a sértett lábára nyomja [Btk. 175. § (1) bek., 184. § (1) bek.].
Az elsőfokú bíróság a 2003. év január hó 29. napján meghozott ítéletében a terheltet közlekedés biztonsága elleni bűntett miatt 1 év börtönbüntetésre és 2 év közügyektől eltiltásra ítélte, egyben elrendelte a terhelttel szemben egy korábbi ítélettel kiszabott 1 év börtönbüntetés végrehajtását.
Az ítéleti tényállás lényege szerint 2001. év január hó 14. napján a sértett a gépkocsijával egy söröző előtt állt meg, amelynek a hátsó ülésén négy lány, többek között B. T. és Cs. M. foglalt helyet. A terhelt gépkocsijával a sértett járművével szemben állt le. A terhelt volt barátnőjét, Cs. M. M.-át kereste, akiről tudta, hogy a másik gépkocsiban van. A járműből kiszálló B. T-át kérdezte, hogy hol van a barátnője, aki erre azt felelte, hogy nem tudja. B. T. beült a sértett gépkocsijába. A terhelt az autójával ekkor úgy fordult sértett gépkocsija elé, hogy az nem tudta őt kikerülni, és a helyszínt elhagyni. A terhelt kiszállt a gépkocsiból, a másik autóhoz ment, és annak bal hátsó ajtó ablakát betörte. A szétrepülő üvegszilánkok B. T. bal fülén és orrán 8 napon belül gyógyuló metszett sérüléseket okoztak. A gépkocsiban tartózkodók megijedtek, hangosan sikítottak. A terhelt közben a bal első ajtóhoz lépett, hogy a sértett távozását megakadályozza, ezért az ajtót a távozni akaró sértett lábára nyomta. Végül a terhelt a helyszínről elment, mert a sértett mobiltelefonján a rendőrséget hívta.
A terhelt a gépkocsi ablakának betörésével okozott 6 250 forint kárt megtérítette.
A másodfokon eljáró bíróság a 2003. év május hó 21. napján jogerős végzésével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A tényállást kiegészítette azzal, hogy a terhelt a sértett mozgásban levő járművének ablakát törte be.
A terhelt meghatalmazott védője a fenti ítéletek ellen perújítási indítványt terjesztett elő, melynek alapján a megyei bíróság 2007. év március hó 6. napján kelt végzésével a perújítást elrendelte.
A városi bíróság a 2007. év november hó 26. napján meghozott végzésével a perújítást érdemben elutasította. Az elsőfokú bíróság végzését a megyei bíróság helybenhagyta.
Az alapügyben hozott jogerős ügydöntő határozat ellen a terhelt védője nyújtott be felülvizsgálati indítványt, amelyben a bűncselekmény törvénysértő minősítését, ennek kapcsán pedig a kiszabott büntetés súlyosságát is kifogásolta. Érvelése szerint a terhelt nem a sértett mozgásban levő járművét akadályozta a közlekedésben, amikor az ablaküveget betörte. Az állandó bírói gyakorlat csak a mozgásban levő járművet veszélyeztető magatartásokat sorolja a közlekedés biztonsága elleni bűntett megvalósításának körébe, a terhelt közlekedés biztonsága elleni bűntettként értékelt cselekményének helyes minősítése garázdaság vétsége. A bűncselekmény téves minősítése törvénysértő büntetés kiszabását eredményezte. A védő elsődlegesen a megtámadott határozatok hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárás lefolytatására utasítását, másodlagosan a minősítés megváltoztatását, és a büntetés enyhítését indítványozta.
A Legfőbb Ügyészség a felülvizsgálati indítvány elutasítását indítványozta.
A Legfelsőbb Bíróság a védő anyagi jogi érvelését figyelembe véve vizsgálta az alapítéletben leírt cselekmény jogi minősítésének helyességét.
Az alapítélet a terhelt magatartását a Btk. 184. §-ának (1) bekezdésébe ütköző közlekedés biztonsága elleni bűntettként minősítette. E bűncselekményt - többek közt - az követi el, aki valamely közlekedő jármű vezetője ellen erőszak vagy fenyegetés alkalmazásával a közúti közlekedés biztonságát veszélyezteti. A törvényi tényállás tehát csak akkor valósul meg, ha az elkövető magatartásának eredményeként közlekedési veszélyhelyzet jön létre.
A felülvizsgált ítélet tényállása szerint a terhelt a jármű vezetője ellen erőszakosan lépett fel, a sértett elhaladását is akadályozta, ám a tényállás közlekedési veszélyhelyzetre nem is utal. A terhelt a gépkocsijával a sértett autója elé állt, aki így nem tudta őt kikerülni. Ez az akadályoztatás azonban nem járt veszélyhelyzettel, a sértett az akadályt észlelve járművével megállt.
A terhelt ezt követően kiszállt a gépkocsiból, betörte a sértett járművének hátsó ajtóüvegét, és az autóból kiszállni próbáló sértett lábára nyomta az ajtót. Mindez a magatartás a közlekedést nem érintette, veszélyhelyzetet még közvetetten sem idézett elő.
A Legfelsőbb Bíróság mindezeket figyelembe véve megállapította, hogy közlekedési veszélyhelyzetre utaló tények hiányában a terhelt cselekményének közlekedés biztonsága elleni bűntettként történt minősítése törvénysértő.
Vizsgálni kellett azonban, hogy a terhelt magatartása milyen más bűncselekmény megállapítására alkalmas.
Az irányadó tényállás szerint a terhelt egy söröző előtt a sértett gépkocsijának ablakát betörte, és durván erőszakos magatartást tanúsított, amikor a gépkocsiból kiszállni akaró sértett lábára rányomta az ajtót. A jelenlévők megijedtek, félelmükben sikoltoztak. E cselekmény ekként erőszakos és kihívóan közösségellenes volt, másokban megbotránkozást, riadalmat keltett. E cselekmény a Btk. 271. § (1) bekezdésébe ütköző garázdaság vétségének megállapítására alkalmas, amelyet a törvény két évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel rendel büntetni.
A két évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett garázdaság - szubszidiárius jellegéből adódóan - a Btk. 271. § (1) bekezdésében megfogalmazott szabály szerint akkor állapítható meg, ha más, súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg.
A Btk. 175. § (1) bekezdésében meghatározott személyi szabadság megsértésének bűntette három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. A terhelt a sértettet a gépkocsija elé kanyarodással megakadályozta abban, hogy a helyszínről eltávozzék, majd a járműből történő kilépését is meggátolta úgy, hogy az ajtót a sértett lábára nyomta. E magatartással a sértettet személyi szabadságától egy időre megfosztotta. Magatartásával csak akkor hagyott fel, amikor a sértett mobiltelefonján a rendőrséget hívta.
A személyi szabadság megsértésének megvalósulása szempontjából a szabadságkorlátozás időtartama közömbös, bármely rövid ideig tartó helyzet létrehozása esetén e bűncselekmény megvalósul (BH 1998.258.). Minderre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a terhelt elbírált cselekménye a Btk. 175. § (1) bekezdésébe ütköző személyi szabadság megsértése bűntetteként minősül.
A bűncselekmény törvénysértő minősítése azonban nem eredményezhette az alapítélet felülvizsgálati eljárásban történő megváltoztatását.
A Be. 416. § (1) bekezdése b) pontjának I. fordulata szerint felülvizsgálatnak akkor van helye a bűncselekmény törvénysértő minősítése, a büntetőjog más szabályának megsértése miatt, ha ennek folytán törvénysértő büntetést szabnak ki, vagy törvénysértő intézkedés alkalmaztak. Jelen esetben a jogerős ügydöntő határozatban megállapított törvénysértő minősítés nem eredményezte törvénysértő büntetés kiszabását. Az alkalmazott szabadságvesztés büntetés a cselekmény a személyi szabadság megsértésének történő törvényes minősítése mellett is kiszabható lett volna. Az ítélet felülvizsgálati eljárásban történő megváltoztatásának törvényi feltételei tehát nem álltak fenn. A Legfelsőbb Bíróság ezért a megtámadott határozatot a Be. 426. §-a alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Bfv.II.675/2008.)
BH+ 2009.9.393 A sértett ütlegelésével, megrúgásával és hajának meghúzásával elkövetett bántalmazása közben kezeinek hátra kötözése a könnyű testi sértést okozó bántalmazás részeként nem, hanem mint a mozgási szabadság elleni támadás személyi szabadság megsértése bűntettének minősül [Btk. 170. § (1) bek., Btk. 175. § (1), (3) bek. a) pont].
A P. Városi Bíróság a 2007. szeptember hó 18. napján tartott tárgyaláson a ítéletében B. Z. I. terheltet bűnösnek mondta ki 1 rb. személyi szabadság megsértésének bűntettében, 1 rb. a sértett sanyargatásával elkövetett személyi szabadság megsértésének bűntettében és 2 rb. könnyű testi sértés vétségében. Ezért őt halmazati büntetésül 8 hónapi - 2 évi próbaidőre felfüggesztett - börtönbüntetésre ítélte, egyben a terheltet előzetes mentesítésben részesítette.
A terhelt és védője által bejelentett fellebbezés kapcsán a megyei bíróság, mint másodfokú bíróság a 2008. évi március hó 13. napján kihirdetett ítéletével az elsőfokú határozatot megváltoztatta és az 1 rb. könnyű testi sértés vétségével kapcsolatos részében hatályon kívül helyezte, és az emiatt indított büntetőeljárást megszüntette. Ezen túlmenően az elsőfokú bíróság által az 1 rb., a sértett sanyargatásával elkövetett személyi szabadság megsértése bűntettének, valamint az 1 rb. könnyű testi sértés vétségének értékelt cselekményeit egységesen testi sértés bűntettének minősítette. Erre figyelemmel a másodfokú bíróság a terhelttel szemben kiszabott büntetést 300 napi tétel pénzbüntetésre enyhítette. A napi tételek összegét 250 Ft-ban állapította meg, így a kiszabott pénzbüntetés 75 000 Ft volt, amelyet meg nem fizetés esetén napi tételenként 1 napi fogházban végrehajtandó szabadságvesztésre kell átváltoztatni.
Az irányadó tényállás szerint a terhelt 2004. február hó 13. napján J. D.-át akarata ellenére beültette a gépkocsijába, majd annak központi zárjával azt lezárta, és a sértett akarata ellenére a közös lakásukba vitte. Itt a terhelt a sértettet több alkalommal megütötte, tettlegesen bántalmazta.
Ezt követően 2005. március 4-én a vele továbbra is élettársi kapcsolatban élő J. D.-át felszólította, hogy üljön be a gépkocsijába, majd azzal a közös albérletükbe hajtottak. A lakásba érve a terhelt a sértettet szidalmazta, miközben egy ugrókötéllel tettlegesen bántalmazta, majd azt követően a kötéllel a kezeit hátrakötözte, és a sértettet a földre rúgta, közben többször megütötte és a hajánál fogva a parkettán húzta. Egy alkalommal egy sportcipővel a sértett fejére ütött és kézzel is többször megütötte, majd kb. 30 perc elteltével kioldotta a sértett köteleit és szabadon engedte.
Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint "a sértett megkötözése és fenti megalázó módon történő megveretése testi szenvedést és lelki gyötrelmet is okozott és a terhelt szándéka erre irányult."
Ezzel szemben a másodfokú bíróság a tényállás 2. pontjában rögzített 2005. március 4. napján elkövetett bűncselekménnyel kapcsolatosan arra a jogi álláspontra helyezkedett, hogy a bűncselekmény kapcsán a terheltnek a sértett megkötözésével nem az volt a célja, hogy őt a tartózkodási hely megválasztásának a szabadságában korlátozza, hiszen adat sem merült fel arra vonatkozóan, hogy a sértett egyáltalán el kívánta volna hagyni a közös albérletet. A sértett kezének megkötözése a bántalmazás része volt, mivel adat merült fel arra vonatkozóan is, hogy a bántalmazás a megkötözést követően is tovább folyt.
Ebből következően a másodfokú bíróság álláspontja szerint "a megkötözés a bántalmazási folyamatnak csupán egy momentuma volt és nem arra irányult, hogy a sértettet adott helyen való tartózkodásra kényszerítse."
Az ítélet ellen a B. Megyei Főügyészség 2008. május 27-én terjesztett elő felülvizsgálati indítványt a Be. 416. § (1) bekezdés b) pontjában írt okokra hivatkozással.
A felülvizsgálati indítvány szerint a másodfokú bíróság tévedett akkor, amikor a személyi szabadság megsértésének bűntettét nem látta megvalósultnak, ugyanis a Btk. 175. § (1) bekezdése szerint aki mást személyi szabadságától megfoszt, bűntettet követ el. Az ügyészi álláspont értelmében ebből az is következik, hogy a tényállás megvalósulása szempontjából a cselekmény nem igényel célzatot, elegendő, ha az elkövető tudata átfogja a cselekmény eredményét és ebbe belenyugszik. Jelen ügyben is ez történt, ráadásul a tényállásból az is megállapítható, hogy a bántalmazás befejezését követően a sértett legalább 20 percen át hátrakötözött kézzel ült a szobában és csak utána oldotta ki a terhelt a kötelet.
Az ügyészi vélemény szerint a testi sértés kapcsán különbséget kell tenni a tekintetben, hogy a védekezésre képtelen állapotot az elkövető kihasználja, vagy pedig ő maga idézi elő. Jelen ügyben ugyanis jelentősége van annak, hogy a terhelt a testi sértés minősített esete szempontjából a védekezésre képtelen állapotot nem csupán kihasználta, hanem a kezek hátrakötözésével ő maga idézte elő. Ez önmagában olyan többlettevékenység volt, amellyel a testi sértés minősített esete mellett halmazatban a személyi szabadság megsértésének alapesete is megállapítható. Ennek megfelelően az ügyész álláspontja szerint indokolt a büntetés szigorítása és a végrehajtásában próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés büntetés kiszabása.
A Legfőbb Ügyészség 2008. június 23-án kelt a B. Z. I. terhére bejelentett felülvizsgálati indítványt változatlan tartalommal fenntartotta.
B. Z. I. a felülvizsgálati indítványra tett észrevételében a megtámadott ítéletek hatályban tartását indítványozta annak hangsúlyozása mellett, hogy a terhére rótt bűncselekményeket nem követte el és a bűnössége megállapítására azért került sor, mert a tényállás nincs felderítve, iratellenes, téves és a bizonyítás hamis bizonyítékokra épült.
A terhelt védője írásban és szóban is rendkívül részletesen megindokolt észrevételt tett az ügyész felülvizsgálati indítványára.
A felülvizsgálati indítvány az alábbiak szerint alapos.
A testi sértés védett jogi tárgya az emberi test épsége, egészsége, így az elkövetési magatartás körében kell értékelni minden ez ellen irányuló támadást.
A személyi szabadság megsértésének védett jogi tárgya az ember szabadsága, amely a mozgás, a helyváltoztatás, illetve a tartózkodási hely megválasztásának szabadságában nyilvánul meg. Ebbe a körbe tartozik az elkövető minden olyan magatartása, amely a mozgási szabadságtól, illetve a tartózkodási hely megválasztásának szabadságától megfosztja a sértettet. Az elkövetési magatartások körébe tartozik a sértett megkötözése és ezáltal a mozgási szabadságában való korlátozása is.
Kétségtelen, hogy bizonyos bűncselekmények elkövetése, így többek között a testi sértés is szükségszerűen eredményezheti a sértett mozgási szabadságának az elkövetési magatartás kifejtésének idejére történő átmeneti és rövid ideig tartó korlátozását vagy kizárását, ám ez esetben e magatartás mint büntetlen eszköz cselekmény kerül értékelésre.
A konkrét esetben azonban nem erről van szó, ugyanis a sértett bántalmazása már a kéz hátrakötözése előtt megkezdődött és folytatásának nem volt fizikai vagy egyéb akadálya, de feltétele sem a sértett kezének megkötözése.
Az, hogy a terhelt a sértett kezeit hátrakötözte, nem értékelhető az ugyanazon sértett sérelmére elkövetett testi sértés körében és nem lehetett a bántalmazás folytatásának eszköz cselekménye sem. Ebből következően nem fogadható el a másodfokú bíróság azon jogi okfejtése sem, amely szerint "a megkötözés a bántalmazási folyamatnak csupán egy momentuma volt és nem arra irányult, hogy a sértettet adott helyen való tartózkodásra kényszerítse", valamint az sem, hogy "a sértett kezének megkötözése a bántalmazás része volt".
A bántalmazás a sértett ütlegelésében, megrúgásában, hajának meghúzásában nyilvánult meg, amelyek következtében a terhelt szándékosan nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket okozott.
Ebbe a körbe nem illeszthető és nem is értékelhető a sértett kezének hátrakötözése, amely a Btk. 170. § (1) bekezdése szerint nem tényállásszerű magatartás.
A kéz megkötözése önmagában nem minősíthető bántalmazásnak és abból testi sérülés okozására irányuló szándékra sem lehet következtetni, annak ellenére, hogy a mozgási szabadságtól történő megfosztás az elkövetés módjából következően, bizonyos esetekben testi sérülés okozásával is járhat.
A sértett kezének hátrakötözése egyértelműen a mozgási szabadság elleni támadásként értékelhető még akkor is, ha arra kitartó bántalmazás közben kerül sor.
Nem fogadható el a másodfokú bíróság azon jogi okfejtése sem, hogy a személyi szabadság megsértésével elkövetett bántalmazás a Btk. 170. § (3) bekezdés I. fordulata szerint kerülhet értékelésre.
A Btk. 170. § (3) bekezdés I. fordulata szerint a könnyű testi sértést bűntetté minősíti, ha azt védekezésre képtelen személlyel szemben követik el.
Ezen minősített testi sértés akkor állapítható meg, ha a sértett életkoránál, helyzeténél vagy állapotánál fogva - az elkövető magatartásától független okból - védekezésre képtelen állapotban van és az elkövető ezt kihasználva bántalmazza a sértettet.
Abban az esetben, ha az elkövető maga idézi elő a sértett védekezésre képtelen állapotát - a konkrét esetben a mozgási szabadságától történő megfosztásával - annak érdekében, hogy a testi sértést akadályozás nélkül végre tudja hajtani, úgy nem a Btk. 170. § (3) bekezdés I. fordulatának, hanem a Btk. 175. § (1) bekezdésébe ütköző és a (3) bekezdés a) pontja szerinti aljas célból elkövetett személyi szabadság megsértésének megállapítására kerülhet sor.
Jelen esetben azonban az irányadó tényállás alapján ez fel sem merülhetett, hiszen a sértett folyamatos bántalmazása nem volt függvénye a mozgási szabadságtól történő megfosztásának.
Ugyanakkor nem volt elfogadható az elsőfokú bíróság azon megállapítása, amely szerint "a sértett megkötözése és megalázó megveretése testi szenvedést és lelki gyötrelmet is okozott".
A bíróság ezen megállapításának ténybeli alapja nem volt, mivel sem a megkötözés puszta ténye, sem az ezt megelőző, majd követő bántalmazása jellegében és módjában nem volt alkalmas a súlyosabb minősítést megalapozó hatás kiváltására.
Sem a bántalmazás, sem a személyi szabadság korlátozásának módja nem lépte túl azt a határt, amely a súlyosabb minősítés megállapításához feltétlenül szükséges lenne.
Kétségtelen, hogy a B. Megyei Főügyészség felülvizsgálata tartalmazott erre irányuló tényállási elemeket, miszerint a terhelt "a sértett arcát az üvegszilánkokkal borított földhöz nyomta", azonban ilyen tényt sem az első-, sem a másodfokú bíróság nem állapított meg. Ugyancsak téves a felülvizsgálati indítvány azon hivatkozása, amely szerint a terhelt "mintegy 30 perc elteltével oldotta ki a sértett kezein a kötelet. Ugyanis ezt a másodfokú bíróság mellőzte az elsőfokú bíróság által megállapított tényállásból.
Ilyen körülmények között viszont a sértett sanyargatásával elkövetett személyi szabadság megsértése bűntettének megállapítására már csak azért sem kerülhet sor, mert a fennmaradó elkövetési magatartások, a sértett eszközzel és kézzel történő bántalmazása, a könnyű testi sértés vétsége körében nyert büntetőjogi értékelést.
A terhelt és védője észrevételeivel és indítványaikkal kapcsolatosan felhívja a Legfelsőbb Bíróság a figyelmet arra, hogy a Be. 423. § (1) bekezdése szerint a jogerős határozatban megállapított tényállás sem közvetlenül, sem közvetve a bizonyítékok téves értékelésére hivatkozással nem támadható, az a felülvizsgálati eljárásban is irányadó.
Az előzőekben kifejtett indokok alapján tehát megállapítható, hogy a terheltnek a tényállás 2. pontjában rögzített cselekménye a Btk. 170. § (1) bekezdésébe ütköző könnyű testi sértés vétsége mellett a Btk. 175. § (1) bekezdésébe ütköző és aszerint minősülő személyi szabadság megsértésének bűntettét is megvalósította.
A jogi minősítés téves volta ellenére sem hozhatott azonban a Legfelsőbb Bíróságnak megváltoztató határozatot, ugyanis a Be. 416. §-a (1) bekezdése b) pontjának első fordulata szerinti felülvizsgálati ok alaposságához az is szükséges, hogy a helytelen minősítés törvénysértő büntetés alkalmazásához vezessen. A másodfokú bíróság által kiszabott pénzfőbüntetés viszont a Btk. 87. § (2) bekezdés e) pontjára figyelemmel nem tekinthető törvénysértő büntetésnek, ezért a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálattal megtámadott határozatokat a Be. 426. §-a alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Bfv.III.592/2008.)
BH+ 2009.4.152 Emberrablás kísérletétől való önkéntes elállás esetén személyi szabadság megsértése bűntettének megállapítása [Btk. 17. § (3) bek, 175. §, 175/A. § (1) bek.].
A F. Bíróság a 2005. február 28. napján kihirdetett ítéletével bűnösnek mondta ki M. Z. terheltet emberrablás bűntettében, maradandó fogyatékosságot eredményező testi sértés bűntettében, és közokirat-hamisítás bűntettében. Ezért őt halmazati büntetésül 2 évi - végrehajtásában 4 évi próbaidőre felfüggesztett - börtönbüntetésre ítélte.
Kétirányú fellebbezés alapján eljárva a F. Ítélőtábla, mint másodfokú bíróság a 2006. január 17. napján meghozott ítéletével az elsőfokú határozatot megváltoztatta, az emberrablás bűntettét, emberrablás bűntette kísérletének minősítette, a kiszabott börtönbüntetés tartamát 4 évre súlyosította, végrehajtásának próbaidőre történő felfüggesztését mellőzte, s a terheltet a közügyektől 4 évi eltiltásra ítélte. Egyebekben az elsőfokú ítéletet helybenhagyta.
Az elsőfokú ítélettel megállapított - és a másodfokú bíróság által kiegészített - tényállás felülvizsgálati indítvánnyal érintett 1. pont alatti részének lényege a következő.
A terhelt és családja valamint a sértett és családja egymással baráti kapcsolatban volt. 2002. év októberében a terhelt a sértettet keresve annak lakására ment, de csak a sértett férjét, M. K.-t találta otthon, aki előtt egy üzleti ajánlat sürgősségére hivatkozott.
2002. év novemberében a terhelt elhatározta, hogy - többmilliós tartozásának fedezése érdekében - úgy szerez pénzt, hogy a sértettet fogva tartja, s a szabadon bocsátásért a sértett férjétől, M. K.-tól 10 millió forintot fog követelni. Erre tudatosan, hosszabb időn át készült, felmérte a lehetőségeket, a sértett szokásait. 2002. november elején a terhelt a sértett munkahelyén érdeklődött a sértett után.
2002. november 11. napján előzetes megbeszélés nélkül a terhelt megvárta a sértettet annak háza előtt álló autójánál, akit - arra a valótlanságra hivatkozva, hogy a saját gépkocsija szervizben van - megkért, hogy vigye el a N. tó környékére, mert telket akar nézni. Mindketten beültek a sértett gépkocsijába. A tó közelébe érve a terhelt kérte a sértettet, hogy lassítson, mivel a telkek ott vannak, azonban a sértett nem lassított. Útközben a sértettet a férje telefonon felhívta, akinek a sértett elmondta, hogy mellette ül a terhelt, aki arra kérte, hogy vigye be a városba.
A terhelt szándéka valójában már ekkor is az volt, hogy elhatározott cselekményét véghezvigye, amiben részint az akadályozta meg, hogy a terhelt nem lassított, nem állt meg, részint pedig az, hogy a sértett telefonon közölte a férjével, hogy vele van a terhelt.
Ugyanakkor a terhelt az elhatározott szándékával nem hagyott fel, rákérdezett a sértettre, hogy meddig dolgozik és hazafelé menet visszavinné-e a lakóhelyére. A sértett azt válaszolta, hogy erről telefonon egyeztessenek.
Munkája végeztével a sértett felhívta a terheltet, aki a hívást tudatosan nem fogadta, viszont amikor aznap délután a sértett a munkahelyéről távozott, akkor a saját gépkocsijával mellé kanyarodott, és egy gépkocsi vásárlás ürügyével a sértettet a gépkocsijába csalta. Amikor a sértett beült, a gépkocsi ajtajait bezárta, elindult, majd egy mellékutcában megállt.
Ezt követően a terhelt - a sértett védekezésre képtelen állapotba helyezése céljából - egy bekapcsolt elektromos sokkolót folyamatosan több alkalommal a sértett nyakához, arcához, felső testéhez és mellkasához nyomott.
A sértett védekezett, megpróbálta a terhelt kezét lefogni, a terhelt azonban a szabad kezével a sértett vállait lefogta, testét a gépkocsi ülésébe, arcát az ablakhoz nyomta. A dulakodás közben a sértett a sokkoló egyik szárát eltörte. Mivel a sértett - sokkoló általi - védekezésre képtelen állapotba helyezése elmaradt a terhelttől elhangzott, hogy "nem értem", majd a történtek hatása alatt álló, megfélemlített sértettel a terhelt emelt hangon közölte, hogy azért fogta el, hogy elengedéséért a sértett férjétől 10 millió forintot kapjon.
Erre a sértett közölte, hogy nincs ennyi pénzük, majd a még mindig agresszívan fellépő terhelttől való menekülése érdekében, félelmében ígéretet tett arra, hogy kapcsolatai révén segítséget nyújt a terheltnek hitelszerzéshez. A terhelt elbizonytalanodott, a sértett ajánlatát elfogadta és hitelügylet későbbi lebonyolításának reményében a sértettet szabadon engedte. Ez idő alatt a sértett a megfélemlített állapota miatt helyzetét kilátástalannak tartotta és nem próbált a gépkocsiból kiszállni. Szabadon engedését követően a sértett nyomban bejelentést tett a kerületi rendőrkapitányságon.
A sértett a bántalmazás során az arc bal oldalán, valamint a mellkason elől a jobb mell belső szélénél a sokkoló okozta égéses jellegű bőrsérüléseket, és a jobb kéz hüvelykujj alappercének zúzódását szenvedte el, melyek 8 napon túl gyógyuló sérülések.
A kézsérülés kapcsán posttraumás degeneratív jellegű - jelenleg is panaszokat eredményező - folyamat alakult ki; a bőrsérülések kapcsán a sértett arcán és mellkasán - esztétikai szempontból - maradandó fogyatékosságként értékelendő bőrhegek jöttek létre. Mindez - a gyógykezelések ellenére - jelenleg is fennáll, észlelhető és valószínűsíthető, hogy a beállt állapotban objektíve értékelhető javulás nem várható.
A terhelt sem a cselekmény idején, sem pedig később nem szenvedett elmebetegségben, szellemi leépülésben, gyengeelméjűségben, tudatzavarban. Nála aszociális, antiszociális, és érzelmi labilitással jellemzett személyiségzavar áll fenn, mely a cselekmény idején sem korlátozó, sem kizáró mértékkel nem bír. A terhelt 2003. március 21. napjától kevert, szorongásos és depressziós zavar miatt gondozás, gyógykezelés alatt áll.
A másodfokú bíróság - a kiegészített tényállás alapján - megállapította, hogy a terhelt emberrablásként értékelt magatartása (szemben az elsőfokú bíróság álláspontjával) nem befejezett, hanem kísérletnek minősül.
Kifejtette, hogy - a Btk. 175/A. § (1) bekezdése értelmében - valaminek a követelése nem azonosítható valami ígéretének az elfogadásával; s részleteiben kell vizsgálni, hogy a terhelt kivel szemben lépett, illetve szándékozott fellépni az igénye érvényesítésének kikényszerítése céljából, illetve a hitel a terhelt és a sértett között milyen formában került szóba.
Ehhez képest a terhelt eredeti szándéka arra irányult, hogy a sértettet védekezésre képtelen állapotba helyezi, majd a sértett szabadon bocsátása érdekében a sértett férjétől váltságdíjat követel.
A terhelt eredeti szándéka szerinti cselekmény kísérleti szakba jutott, amikor a sértettet a gépkocsiba bezárta, ezáltal személyi szabadságától megfosztotta. A terhelt az eredeti szándéka szerinti cselekményt azonban nem fejezte be, mert követelését a sértett férje irányába nem nyilvánította ki, ebbéli szándékát csupán a sértettel közölte. A táblabíróság szerint akkor lett volna befejezett az emberrablás, ha a terhelt ezt követően a sértettel szemben lépett volna fel a követelésével.
Ugyanakkor miután a sokkoló alkalmazásával a terheltnek nem sikerült a sértettet akaratnyilvánításra képtelenné tennie, a történések irányítását a sértett vette át, aki - anélkül, hogy tőle ezt a terhelt követelte volna - találékonyan maga ajánlotta fel a hitelszerzés lehetőségét.
A terheltnek tehát nem volt szándéka, hogy a sértettel szemben követelést szegezzen, és erre nem is került sor. A sértett által kezdeményezett hitellehetőség ígéretének tudomásul vétele, elfogadása pedig követelés teljesítésétől függővé tételként nem értékelhető.
Az eljárt bíróság szerint a terhelt az emberrablási cselekményével halmazatban - az egyértelmű orvosszakértői véleményben foglaltakra is figyelemmel - megvalósította a Btk. 170. § (1) bekezdésébe ütköző és a (4) bekezdés szerint minősülő maradandó fogyatékosságot okozó testi sértés bűntettét.
A bíróság jogerős ügydöntő határozata ellen a terhelt védője terjesztett elő - a Be. 416. § (1) bekezdésének b) pontját megjelölve - felülvizsgálati indítványt a másodfokú ítélet hatályon kívül helyezése érdekében.
Az indítvány szerint a terhelt magatartása nem valósította meg az emberrablás törvényi tényállását, nem történt meg a törvényben előírt erőszak és fenyegetés. Az alkalmazott eszköz - szakértői vélemény alapján is - alkalmatlan volt arra, hogy a sértettet védekezésre képtelen állapotba helyezze, vagy akaratát megtörje; s alkalmazása még akaratot hajlító sem volt, mivel a sértett maga mondta, hogy a fájdalmat csupán akkor érzett, amikor arcához érintette a terhelt a sokkolót.
Következésképpen a sértett nem vált védekezésre képtelenné, s így a terhelt az ilyen állapotát sem használhatta ki. Élet vagy testi épség elleni közvetlen fenyegetés pedig el sem hangzott.
Mindemellett - az indítvány szerint - a terhelt önkéntes elállása miatt a Btk. 17. § (3) bekezdése szerinti büntethetőséget megszüntető ok megállapításának van helye. A terhelt cselekménye ugyanis csupán egy befejezetlen kísérlet, mivel a sértett szabadon bocsátását nem kötötte feltételhez.
A terhelt a bűncselekmény véghezviteléről véglegesen lemondott, amit döntően belső indokból tett; s a sértett általi ezt követő felajánlás nem tekinthető a terhelt követelésének. A terhelt - a sértett elmondására hivatkozó indítvány szerint - csupán az önkéntes elállása után közölte a sértettel az eszköz alkalmazásának, valamint támadásának okát, indítékát.
Ezért a terhelt nem az emberrablás kísérlete miatt, hanem legfeljebb a maradékcselekmény miatt vonható felelősségre.
Utóbbi tekintetében viszont téves az eljárt bíróság általi minősítés, mert a csupán esztétikai jellegű, jelentéktelen elváltozás a sértett mindennapi életvitelét, társadalmi életben való részvételét nem befolyásolja. Az eljárt bíróság azt sem kellő súllyal vette figyelembe, hogy a maradandó fogyatékosság bekövetkeztére, mint eredményre az elkövetőnek csupán a gondatlansága terjedt ki, mivel a sokkoló alkalmazása alapvetően nem szabad, hogy ilyen sérüléseket okozzon.
A Legfőbb Ügyészség írásbeli nyilatkozatában a felülvizsgálati indítványt részben törvényben kizártnak, részben alaptalannak tartotta, s a megtámadott határozat hatályban tartását indítványozta.
A Legfőbb Ügyészség szerint, az emberrablás nem tényállásszerű, hanem csupán előkészület lehet, amíg a terhelt a törvényben megkívánt erőszak, fenyegetés, védekezésre képtelenné tétel nélkül a sértettet tévedésbe ejtve személyi szabadságától megfosztotta. Abból azonban, hogy ezt követően a mit sem sejtő, ellenállást nem tanúsító sértettel szemben, követelés közlése nélkül a terhelt a sokkolót alkalmazta, az következik, hogy a terhelt a cselekménye véghezvitele érdekében a sértettet védekezésre képtelen állapotba kívánta helyezni.
Ha pedig az elkövető erőszakkal juttatja a sértettet védekezésre, vagy akaratnyilvánításra képtelen állapotba, akkor a tényállás első fordulata valósul meg; s kétségtelen, hogy az ilyen állapot elektromos sokkolóval történő előidézése erőszak - akaratot lenyűgöző erőszak - alkalmazásának minősül. Ehhez képest a terhelt cselekménye a bűncselekmény első fordulata kísérletének minősül.
Az önkéntes elállás pedig csak akkor lenne megállapítható, ha a terhelt túlnyomórészt a saját elhatározásából hagyta volna abba az elkövetési magatartást. Az irányadó tényállásból azonban az következik, hogy a terhelt erre az elhatározásra alapvetően a külső körülmények miatt jutott.
Miután az alkalmazott eszköz nem érte el a hatást, majd pedig használhatatlanná vált, a terhelt még nem hagyott fel a cselekmény elkövetésével. Ezt csak akkor tette meg, s a sértettet csak akkor engedte szabadon, mikor kiderült, hogy a sértett férje nem tudna fizetni, s a sértett pedig a hitel eléréséhez a segítségét felajánlotta.
Következésképpen - a Legfőbb Ügyészség szerint - mindezen külső, a cselekmény folytatását gátló körülmények együttes eredményeként vált lehetetlenné és értelmetlenné a további elkövetés; s a terhelt mindennek hatása alatt - s nem pedig saját elhatározásából döntött - a cselekmény felhagyásáról és a sértett szabadon bocsátásáról.
Az indítványnak a testi épség elleni cselekmény minősítésére vonatkozó kifogása kapcsán a Legfőbb Ügyészség kifejtette, hogy az elektromos sokkoló bőrfelülettel történő huzamosabb érintkezése köztudottan égési sérüléseket okozhat. Ehhez képest szándéka legalább eshetőlegesen kiterjedt az eredmény okozására.
A Legfőbb Ügyészség szerint - mindezeken túl - kizárt a felülvizsgálat az indítvány azon részét illetően, amely az alkalmazott eszköz alkalmatlan mivoltára, ennélfogva tényállásban nem szereplő, valamint a sérülések okozta eredmény vitatása kapcsán eltérő tényekre hivatkozik.
A Legfelsőbb Bíróság az ügyben a Be. 420. §-ának (1) bekezdése alapján nyilvános ülést tartott; melyen a terhelt és védője a felülvizsgálati indítványt fenntartva, az abban foglaltakkal (s egyben a büntetés enyhítését is indítványozva), az ügyész pedig az írásbeli nyilatkozatával egyező tartalommal szólalt fel.
A felülvizsgálati indítvány - az alábbiak szerint - alapos.
A felülvizsgálat rendkívüli jogorvoslat, kizárólag a Be. 416. §-ának (1) bekezdésében megjelölt anyagi és eljárásjogi okokra hivatkozással vehető igénybe, a felülvizsgálati okok törvényi köre nem bővíthető. A Be. 423. §-a (1) bekezdése alapján felülvizsgálati eljárásban a jogerős határozatban megállapított tényállás az irányadó, ami a felülvizsgálati indítvánnyal nem támadható.
A Be. 416. § (1) bekezdésének b) pontja alapján felülvizsgálatnak van helye, ha a bűncselekmény törvénysértő minősítése, a büntetőjog más szabályának megsértése miatt törvénysértő büntetést szabtak ki, vagy törvénysértő intézkedést alkalmaztak.
A Btk. 175/A. § (1) bekezdése alapján az emberrablás bűntettét az követi el, aki mást személyi szabadságától erőszakkal, vagy az élet vagy testi épség ellen irányuló közvetlen fenyegetéssel, illetve védekezésre vagy akaratnyilvánításra képtelen állapotát kihasználva megfoszt és szabadon bocsátását követelés teljesítésétől teszi függővé.
Az irányadó tényállás egyértelműen rögzíti, hogy a terhelt eredeti szándéka az volt, hogy a sértettet fogva tartja, s szabadon bocsátását a sértett férjével szembeni pénzkövetelés teljesítésétől teszi függővé, ami kétségtelenül emberrablási szándék.
Kétségtelen az is, hogy a terhelt az emberrablás bűncselekményét megkezdte azáltal, hogy e szándéktól vezérelve a gépkocsijába mit sem sejtve beülő sértettet, bezárva a gépkocsi ajtaját, elvitte és vele szemben - védekezésre képtelen állapotba helyezése céljából - elektromos sokkolót alkalmazott.
Az elektromos sokkoló szándékoltan testközeli alkalmazása, és különösen annak az emberi testtel - ezen túlmenően pedig az adott testtájékokkal való - közvetlen érintkezése kétség kívül alkalmas az akaratot lenyűgöző erőszak megállapítására.
Mindezek együtteséből az következik, hogy a terhelt a sértett személyi szabadságát erőszak alkalmazásával, s ezáltal védekezésre képtelenné tétellel akarta megfosztani. A sértett ugyan nem vált védekezésre képtelenné (hiszen ezt követően védekezett, s a terhelttel való dulakodás közben a sokkolót is alkalmatlanná tette), azonban a személyi szabadságának megfosztása bekövetkezett, a gépkocsi elhagyására a terhelt magatartása miatt nem volt lehetősége.
Ezáltal a terhelt emberrablási cselekménye - az előkészületet nyilvánvalóan meghaladva - kísérleti szakba jutott, viszont később sem fejeződött be, mivel a sértett szabadon bocsátásának függővé tétele végett a terhelt, bár szándékában állt, de azzal felhagyva, végül senki felé nem nyilvánította ki a követelését.
Következésképpen a terhelt felhagyott azzal, hogy az emberrablás bűncselekményét befejezze.
Itt megjegyzi a Legfelsőbb Bíróság, hogy jelen ügyben a Btk. 175/A. § (6) bekezdése szerinti büntetéskiszabási lehetőség, avagy a Btk. 17. § (3) bekezdése szerinti büntethetőséget kizáró ok tekintetében annak van jelentősége, hogy amíg az előbbi rendelkezés a már befejezett bűncselekmény, addig a Btk. 17. § (3) bekezdése a még kísérleti szakban maradt bűncselekmény esetében alkalmazható.
Következésképpen a Btk. 175/A. § (6) bekezdése szerinti "mielőtt abból súlyos következmény származott volna" kitétel nem értelmezhető akként, hogy a súlyos következmény az emberrablás befejezése lenne; s az "emberrablás abbahagyása" kitétel sem azt jelenti, hogy az emberrablás még nem befejezett. Az "emberrablás abbahagyása" alatt azt kell érteni, amikor az elkövető magatartása a tényállást (a követelés kinyilvánításával bezárólag) maradéktalanul megvalósította, viszont ezt követően önként jobb belátásra tér, s lemond a követelés teljesítéséről, vagy visszavonja a követelését és egyben a személyi szabadságától megfosztott személyt szabadon bocsátja.
Mindezekre tekintettel jelen ügyben - amint arra a védő is hivatkozott - a Btk. 17. § (3) bekezdésének van jelentősége.
A már kifejtettek alapján a terhelt - irányadó tényállás szerinti - magatartása (cselekvőségét és szándéktartalmát tekintve egyaránt) kétségtelenül megvalósította az emberrablás kísérletét.
Kétségtelen az is, hogy az irányadó tényállás szerinti külső körülmények (a sértett védekezésre képtelenné tételének meghiúsulása, a sokkoló alkalmatlanná, a szándékolt követelés kilátástalanná válása) hatással lehetett arra, hogy a terhelt elbizonytalanodott és a bűncselekmény végbevitelétől eltekintett.
Ugyanakkor az irányadó tényállás egyértelműen rögzíti azt is, hogy a terhelt a sértett kezdeményezését - akivel szemben még nyilvánvalóan továbbfolytathatta volna eredeti szándéka szerinti magatartását - elfogadta, s a sértettet, elállva az eredeti szándéka szerinti követelés további fenntartásától, szabadon bocsátotta.
E tekintetben jelentősége van annak is, hogy a sértett kezdeményezésének, illetve ígéretének tartalma hitelszerzéshez nyújtandó segítség volt, ami nyilvánvalóan nem jelenthetett biztos pénzszerzést. Következésképpen a terheltnek döntenie kellett abban, hogy ennek elfogadásával az eredeti szándéka szerinti eltökéltségét felváltja-e.
A terhelt a sértetti ígéret elfogadása mellett döntött, ebből pedig az következik, hogy túlnyomórészt az ő döntése miatt maradt el az emberrablási bűncselekmény befejezése, irányadó tényállás szerinti magatartása az attól való elállás önkéntességének megállapítására alkalmas.
A táblabíróság egyébként helyesen mutatott rá az emberrablás bűncselekménye kapcsán arra, hogy valaminek a követelése nem azonosítható valami ígéretének az elfogadásával.
Mindezek alapján nem állapítható meg a terhelt bűnössége az emberrablás bűntette kísérletében, mert azt a Btk. 17. § (3) bekezdése kizárja.
Ugyanakkor - figyelemmel a Btk. 17. § (4) bekezdésére - a terhelt irányadó tényállás szerinti, s a megtámadott határozatban emberrablás bűntette kísérleteként értékelt magatartása kétség kívül, és maradéktalanul megvalósította a Btk. 175. § (1) bekezdése szerinti személyi szabadság megsértésének bűntettét.
Megjegyzi a Legfelsőbb Bíróság, hogy ehhez képest a terhelt által alkalmazott erőszak (ideértve a sokkoló alkalmazását és hatását is) nyilvánvalóan a maradandó fogyatékosságot eredményező testi sértést megvalósító magatartás értékelésével nyert elbírálást.
Az indítvány - amint arra a Legfőbb Ügyészség is utalt - a testi épség elleni bűncselekmény vonatkozásában részben az irányadó tényállástól eltérő körülményekre hivatkozva (ami törvényben kizárt), részben pedig alaptalanul kifogásolta a bűnösséget, illetve a megállapított minősítést.
Figyelmen kívül hagyta ugyanis, hogy a megállapított minősítés egyrészt nem csupán a sértettnek az elektromos sokkolóval okozott és bőrelváltozással járó esztétikai jellegű sérülésein, hanem a terhelttel szembeni védekezése során elszenvedett ujjsérülésén is alapul, ami kétség kívül degeneratív elváltozással járt. Másrészt a sértett irányadó tényállás szerinti feltűnően látható kozmetikai károsodása nem csupán jelentéktelen esztétikai jellegű sérülés, hanem - az ítélkezési gyakorlat szerint és összhangban az Országos Igazságügyi Orvostani Intézet 16. számú módszertani levelében foglaltakkal - maradandó fogyatékosságként értékelendő.
Ami pedig e bűncselekmény esetében az eredményre kiható szándékosságot vitató kifogást illeti, a Legfelsőbb Bíróság rámutat arra, hogy az irányadó tényállás egyértelműen rögzíti, miszerint a terhelt a bekapcsolt elektromos sokkolót több alkalommal a sértett nyakához, felső testéhez és mellkasához nyomta. Ebből pedig kétség kívül következtetés vonható arra, hogy a terhelt nemcsak a magatartása kifejtésével, hanem annak következményeivel is tisztában volt, cselekményét abba belenyugodva, - az eredményre is kiterjedő - eshetőleges szándékkal követte el.
Tekintettel arra, hogy a felülvizsgálat eredményeként a halmazatban álló bűncselekmények egyike esetében a jogerős határozathoz képest enyhébb tárgyi súlyú bűncselekmény miatt került sor a bűnösség megállapítására, így ehhez igazodóan a kiszabott fő- és mellékbüntetés a tartam szempontjából törvénysértővé vált.
Ekként a Legfelsőbb Bíróság a Be. 427. § (1) bekezdésének b) pontja alapján a megtámadott határozatot megváltoztatta, a terhelt bűnösségét az emberrablás bűntettének kísérlete helyett személyi szabadság megsértése büntettében állapította meg, s a terhelt másik két bűncselekményben való bűnösségének megállapítását nem érintve, a terheltet halmazati büntetésül enyhébb tartamú fő- és mellékbüntetésre ítélte. Egyebekben a megtámadott határozat rendelkezéseit hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Bfv.III.105/2007.)
BH+ 2008.7.300 Nem személyi szabadság megsértése, hanem zsarolás bűntettét valósítja meg, aki "álrendőri intézkedés" során a sértettől pénze átadását követeli, ennek megtagadása esetére megbilincseléssel és a rendőrségre kísérésével fenyegeti [Btk. 175. §, 323. § (1) bek, (2) bek. c) pont].
Az elsőfokú bíróság a 2005. október 5. napján kihirdetett ítéletével a terheltet rablás bűntettében, 2 rendbeli lopás bűntettében, 2 rendbeli - részben folytatólagosan - elkövetett csalás bűntettében, csalás bűntettében és sikkasztás vétségében mondta ki bűnösnek. Ezért őt halmazati büntetésül, - mint többszörös visszaesőt - 4 év 10 hónap fegyházbüntetésre és 4 év közügyektől eltiltásra ítélte.
A másodfokú bíróság a 2006. január 24. napján kihirdetett ítéletével az elsőfokú ítéletet megváltoztatta és a tényállás 4. pontjában írt S. A. sérelmére elkövetett cselekményt rablás bűntette helyett hivatalos minőség színlelésével elkövetett zsarolás bűntettének minősítette. Csalás bűntettében való bűnösség kimondását mellőzte. Egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A jogerős határozatok 4. pontjában megállapított tényállás szerint 2005. február 18-án a terhelt magát K. A. rendőrnek kiadva igazoltatta a sértettet, akitől az iratait és pénzét követelte. A sértett megfélemlítése és rendőri mivoltának igazolása érdekében elővett egy bilincset. A sértett először elment, azonban az őt követő terhelt megragadta, erősen megszorította a vállát és a kerítésnek nekitolva, emelt hangon felszólította, hogy mindent pakoljon ki a zsebeiből, továbbá bilincseléssel fenyegette. Az engedelmeskedő sértettől elvette 108 000 ezer forint készpénzét és 4000 forint értékű mobiltelefonját, míg iratait visszaadta. A telefont később értékesítette, amely az eljárás során lefoglalásra került, így a kárból 4000 forint megtérült.
A jogerős ügydöntő határozat ellen a terhelt nyújtott be felülvizsgálati indítványt. Az indítvány az eljárás valamennyi szakaszában a hatóságok által elkövetett eljárási szabálysértésekre is hivatkozott; így a városi rendőrkapitányság törvénysértően járt el, amikor távollétében házkutatást tartott, őrizetbe vételéről nem értesítette az általa megjelölt személyt, olyan kulcsokat is kiadott a házkutatást szenvedő személynek, amelyek nem az ő kulcsai voltak, továbbá kérése ellenére nem egyesítette a folyamatban lévő büntetőügyeit. A városi ügyészség annak ellenére emelt vádat ellene, hogy ő ügyészi meghallgatás és szabadlábra helyezés iránti kérelmet is előterjesztett, valamint tévesen jelölte meg a sértett sérelmére elkövetett bűncselekmény elkövetési helyét. Cselekménye hivatalos minőség színlelésével elkövetett zsarolás bűntettének minősítését. A felülvizsgálati indítvány szerint e cselekmény helyes minősítése hivatalos eljárás színlelésével elkövetett személyi szabadság megsértésének bűntette. E törvénysértő minősítés miatt törvénysértően súlyos büntetést szabtak ki vele szemben. Indítványozta ezért a megtámadott határozatok hatályon kívül helyezését és az eljárt bíróságok új eljárásra utasítását.
A nyilvános ülésen a kirendelt védő a felülvizsgálati indítványt fenntartotta, a terhelt az írásbeli indítvánnyal egyezően szólalt fel.
A Legfőbb Ügyészség átiratában - és képviselője a nyilvános ülésen - a felülvizsgálati indítványt az eljárási szabálysértéseket kifogásoló részében törvényben kizártnak, egyebekben alaptalannak ítélte. Ezért a megtámadott határozatok hatályában fenntartását indítványozta.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati indítványt nem találta alaposnak.
A felülvizsgálat olyan rendkívüli jogorvoslat, amely kizárólag a Be. 416. § (1) bekezdésében felsorolt (részben anyagi, részben eljárásjogi) okokra alapozottan vehető igénybe. Eljárásjogi okból akkor van helye felülvizsgálatnak, ha a bíróság határozatának meghozatalára a Be. 373. § (1) bekezdés I. b), (4) a II-IV. pontjában meghatározott eljárási szabálysértéssel került sor. A terhelt által a felülvizsgálati indítványban kifogásolt relatív eljárási szabálysértések (meglétük esetén) sem adnak lehetőséget a felülvizsgálatra.
A Legfelsőbb Bíróság a terhelt felülvizsgálati indítványát a terhére megállapított bűncselekmények törvénysértő minősítését kifogásoló részében alaptalannak találta.
A Btk. 323. § (1) bekezdése szerint a zsarolást az követi el, aki jogtalan haszonszerzés végett mást erőszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy valamit tegyen, ne tegyen, vagy eltűrjön, és ezzel kárt okoz.
Az irányadó tényállás szerint a terhelt S. A. előtt rendőrnek adta ki magát, követelte, hogy ürítse ki a zsebeit, ellenkező esetben megbilincseli, illetve a rendőrségre kíséri. Az "álrendőri" intézkedés során kilátásba helyezett súlyos hátrány a sértettben olyan komoly félelmet váltott ki, amelynek hatására értékeit a terheltnek átadta, aki ezzel neki kárt okozott. A terhelt magatartása nem arra irányult, hogy a sértett cselekvési szabadságát, mint a mozgás, a helyváltoztatás, a tartózkodási hely megválasztásának szabadságát sértse, hanem a sértett pénzét, illetve mobiltelefonját akarta megszerezni. A terheltnek a Btk. 138. §-a szerinti fenyegetéssel megvalósított cselekménye a zsarolás bűntettének törvényi tényállásába illeszthető, ezért a másodfokú bíróság által alkalmazott minősítés törvényes.
A terhelt cselekményeinek törvényes minősítéséhez képest a kiszabott büntetés sem tekinthető törvénysértőnek. (Legf. Bír. Bfv.II.735/2006.)
BH+ 2007.10.435 Az étteremből fizetés nélkül, észrevétlenül távozó személyek utólagos felkutatása és elfogása nem tekinthető bűncselekmény elkövetésén "tetten ért" személy elfogásának, ezért bűncselekményt - személyi szabadság megsértését - valósít meg [Be. 127. § (3) bek., Btk. 175. §].
A városi bíróság 2005. január 19-én hozott ítéletével F. T. I. r., Cs. P. II. r. és K. K. III. r. terhelteket az ellenük emelt 2 rb. önbíráskodás bűntettének kísérlete miatt emelt vád alól, -mert bűncselekményt nem követtek el - a Be. 127. § (3) bekezdésére hivatkozással, jogellenesség hiányában felmentette.
A megállapított tényállás lényege a következő:
2001. év nyarán az I. r. és a II. r. terhelt felszolgálóként, míg a III. r. terhelt konyhai kisegítőként dolgozott egy Balaton melletti helységben lévő étteremben.
K. S. és J. I. -barátjuk G. I. társaságában -2001. július 23-án az említett helységre utaztak. Elhatározták, hogy beülnek ebédelni egy étterembe, ahonnan majd fizetés nélkül távoznak. 14.00 óra körüli időben betértek a helyi étterembe, ahol háromfogásos ebédet fogyasztottak összesen 6740 Ft értékben. Majd kihasználva azt, hogy a pincérek közül éppen senki sem tartózkodik a közelükben, az étteremből 16.00 óra körül fizetés nélkül távoztak.
Eltávozásukat hamarosan észlelték az étteremben dolgozó pincérek. Főnökük felhívta az I. r. és a II. r. terhelteket, hogy próbálják megkeresni a három férfit a közelben. I. és II. r. terheltek megkérték kollegájukat, a III. r. terheltet, hogy segítsen nekik a keresésben. A terheltek kerékpárra ültek és a keresést megkezdték és elindultak a sétányon. Hamarosan megpillantották K. S.-t, J. I.-t és G. I.-t, akik a terhelteket meglátva futásnak eredtek. G. I. a helyszínről elmenekült, a II. r. terheltnek J. I.-t, míg az I. r. és a III. r. terhelteknek K. S.-t sikerült megfogniuk. Az I. r. terhelt K. S. karját fogta meg, aki azonban a fogásból ki akart szabadulni, karjával csapkodó mozdulatokat tett, majd térdre rogyott. K. S. ekkor karjánál fogva az I. és a III. r. terheltek felemelték és az étterem irányába kezdték vezetni azzal a céllal, hogy onnan értesítik a rendőrséget, akiknek a fizetés nélkül távozó fiatalembereket átadják. Ezzel egyidőben a II. r. terhelt ugyancsak a karjánál fogva tartóztatta fel J. I.-t, aki a fogásából próbált szabadulni, és a helyszínről elszaladni. A II. r. terhelt azonban ezt megakadályozta és J. I.-t az étterem irányába húzta.
Miközben a terheltek a két férfit az étterem felé vezették, a helyszínre érkeztek a rendőrök és a terheltekkel, illetve J. I.-nal és K. S.-ral szemben intézkedtek.
A dulakodás során K. S. sértett és J. I. sértett enyhe zúzódásokban megnyilvánuló, 8 napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedett.
Az elsőfokú bíróság indokai szerint a terheltek cselekményüket jogszabálysértést elkövető személyek elfogása érdekében fejtették ki. Annak nincs jelentősége, hogy a jogszabálysértés az elkövetési értékre figyelemmel szabálysértésnek vagy bűncselekménynek minősül. Az elfogás magába foglalja a tetten ért személy mozgási, cselekvési szabadságának korlátozását, az ellenállásának leküzdéséhez szükséges és elégséges erőszak alkalmazását.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az ügyész jelentett be fellebbezést a terheltek terhére a felmentésük miatt büntetés kiszabása végett.
A megyei főügyészség az ügyészi fellebbezést módosított formában fenntartva indítványozta, hogy a megyei bíróság a terheltek bűnösségét a mérlegeléssel megállapított, a vádirati tényállástól részben eltérő ítéleti tényállás alapján 2 rb. társtettesként elkövetett, személyi szabadság megsértésének bűntettében állapítsa meg.
A megyei bíróság a 2005. október 18. napján hozott ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és a terhelteket bűnösnek mondta ki 2 rb. társtettesként elkövetett, személyi szabadság megsértésének bűntettében, ezért az I. r. és a III. r. terheltet halmazati büntetésül 6-6 hónapi börtönre, míg a II. r. terheltet halmazati büntetésül 8 hónapi börtönre ítélte, a szabadságvesztés büntetés végrehajtását mindhárom terhelt esetében 2 évi próbaidőre felfüggesztette.
A másodfokú bíróság jogi érvei szerint a Be. 127. § (3) bekezdés alkalmazásának törvényi feltételei nem állnak fent, jelen esetben nem tetten ért személyek elfogásáról van szó, téves az elsőfokú bíróságnak az a megállapítása is, hogy a Be. 127. § (3) bekezdése bármely jogszabálysértő magatartása, akár szabálysértés, akár bűncselekmény esetén alkalmazható.
A másodfokú ügydöntő határozat ellen I., II. és III. r. terheltek meghatalmazott védője nyújtott be felülvizsgálati indítványt. A védő a felülvizsgálati indítványban arra hivatkozott, hogy a másodfokú bíróság súlyosítási tilalom megsértésével állapította meg a terheltek büntetőjogi felelősségét. Kifogásolta, hogy a megyei főügyészség az elsőfokú határozat meghozatala után megváltoztatta a vádat, azonban erre a másodfokú eljárásban nincs lehetőség. A terheltek bűnösségének megállapítása anyagi jogszabályt is sért, a Be. 127. § (3) bekezdése jogellenesség hiányában a bűncselekmény megvalósulását kizárja. A sértettek 2001. évben irányadó értékhatárok figyelembevételével tényállásszerű bűncselekményt követtek el.
A Legfőbb Ügyészség átiratában és az ügyész a nyilvános ülésen is a megtámadott határozat hatályában fenntartását indítványozta.
Az iratok 2006. május 23-án érkeztek a Legfelsőbb Bírósághoz, ezért a Legfelsőbb Bíróság a Be. 603. § (6) bekezdése értelmében a korábbi Be. rendelkezései szerint járt el.
A felülvizsgálati indítvány nem alapos.
A másodfokú bíróság a súlyosítási tilalom sérelme nélkül hozott bűnösséget megállapító határozatot.
Az iratokból kitűnően az elsőfokú bíróság ítélete ellen az ügyész mindhárom terhelt terhére felmentésük miatt, bűnösségük megállapítása, és büntetés kiszabása végett fellebbezést jelentett be. Így a felülbírálat során a bűnösség kimondásának nem volt eljárásjogi akadálya.
A megyei főügyész nyilatkozata nem tekinthető vádmódosításnak. A megyei főügyész az elsőfokú bíróság által a bizonyítékok értékelésével megállapított, a vádirati tényálláshoz képest részben változó tényállás alapján a vád keretein belül maradva a cselekmény eltérő minősítésére tett indítványt.
Az irányadó tényállás alapján nem sértett anyagi jogszabályt sem a másodfokú bíróság, amikor a terheltek bűnösségét személyi szabadság megsértésének bűntettében megállapította.
A Be. 127. § (3) bekezdése akként rendelkezik, hogy a bűncselekmény elkövetésén tetten ért személyt bárki elfoghatja, köteles azonban őt a nyomozóhatóságnak haladéktalanul átadni, ha erre nincs módja, a rendőrséget értesíteni.
A másodfokú bíróság a bírói gyakorlatra hivatkozva helyesen utalt arra, hogy tettenérésnek az az eset minősül, ha az elkövető részben vagy egészben szemtanú jelenlétében viszi véghez a cselekményt, és eközben vagy közvetlenül a végrehajtás után a szemtanú vagy az ő felhívására más személy a helyszínen vagy nyomon üldözés, menekülés során fogja el az elkövetőt anélkül, hogy szem elől tévesztette volna.
A cselekmény elkövetése után a helyszínről észrevétlenül eltávozó elkövető utólagos felkutatása és elfogása tettenérésként nem értékelhető. Jelen esetben a terheltek később, amikor a fizetés nélkül távozó vendégek már nem tartózkodtak a közelben, indultak keresésükre. Így tettenérésről, üldözés során történő elfogásukról nem lehet szó. Ezért a Be. 127. § (3) bekezdés alkalmazására nem kerülhetett sor. A terheltek cselekménye tehát nem volt jogszerű, bűnösségük megállapítása törvényes.
Téves azonban a másodfokú bíróságnak az a megállapítása, hogy a Be. 127. § (3) bekezdés alkalmazásának csak bűncselekmény elkövetésén tettenérés esetén van helye, kiterjesztő jogszabály-értelmezés tilalma folytán e rendelkezés alkalmazását szabálysértés nem alapozza meg.
A Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság ezen érvelésével nem értett egyet.
A Be. 127. § (3) bekezdése alkalmazhatósága szempontjából bűncselekményen minden olyan magatartás értendő, amely a Btk. Különös részében rögzített valamely törvényi tényállásba beilleszthető, annak pedig nincs jelentősége, hogy az ilyen cselekménynek van-e szabálysértési alakzata.
Jelen esetben az étteremből fizetés nélkül távozó vendégek azon cselekménye, hogy a megrendelt ételek fizetése nélkül eltávoztak, csalás megállapítására lenne alkalmas, amely a Btk. 318. §-át kimerítő magatartás. Az pedig, hogy a csalás bűntetti vagy szabálysértési alakzata valósult meg, az idézett eljárásjogi szabály szempontjából közömbös.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati indítványnak nem adott helyt, a megtámadott határozatokat a Be.427.§-a alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Bfv.III.511/2006.)
BH 2005.4.128 I. A rablás bűntettét társtettesként valósítja meg, aki a társa jogtalan eltulajdonítási céljáról tudva, annak megvalósítása érdekében a társa által alkalmazott súlyos élet és testi épség elleni folyamatos és közvetlen fenyegetés, illetve erőszak hatását a betömött szájú, megkötözött sértett őrzésével fenntartja [Btk. 20. § (2) bek., 321. § (1) bek.]. II. A rablás és a személyi szabadság megsértésének bűntette halmazatban akkor állapítható meg, ha a terhelt a rablás befejezése után a személyi szabadságtól megfosztott állapot fenntartásában részt vesz [Btk. 175. § (1) bek., 321. § (1) bek.].
I. Az elsőfokú bíróság 2003. február 10-én kelt ítéletében a II. r. terhelt bűnösségét 1 rb. bűnsegédként, jelentős értékre elkövetett rablás bűntettében és 1 rb. bűnsegédként elkövetett személyi szabadság megsértésének bűntettében állapította meg, ezért őt halmazati büntetésül 2 évi börtönbüntetésre ítélte, melynek végrehajtását 5 évi próbaidőre felfüggesztette.
Az ügyben másodfokon eljáró bíróság 2003. június 17-én kelt és jogerős ítéletében az elsőfokú határozatot megváltoztatta, a II. r. terhelt cselekményeit társtettesként, jelentős értékre elkövetett rablás bűntettének, továbbá társtettesként elkövetett személyi szabadság megsértése bűntettének minősítette. Nevezett büntetését 3 év börtönre felemelte, s a szabadságvesztés próbaidőre történt felfüggesztését mellőzte. Mellékbüntetésül 3 év közügyektől eltiltást szabott ki vele szemben.
Az ítéleti tényállás szerint K. I. I. r. és B. Gy. II. r. terheltek egymással baráti kapcsolatban volt.
K. I. I. r. terhelt és dr. S. J. sértett - mindketten férfiak - között előbb munkatársi - baráti, majd ennél jóval szorosabb érzelmi kapcsolat alakult ki.
Dr. S. J. sértett K. I. I. r. terheltet több ízben anyagilag is támogatta, illetve kisegítette. Élettársi viszony, illetve vagyonközösség azonban nem jött létre közöttük.
K. I. I. r. terhelt 2002. február és március hónapokban nagyobb összegű tartozása rendezésére ismeretlen személyektől uzsorafeltételek mellett vett fel kölcsönt, amelyet tőle visszaköveteltek. K. I. I. r. terhelt a követelésnek nem tudott eleget tenni, ezért dr. S. J. sértettet kérte, hogy a tartozása rendezéséhez szükséges összeget biztosítsa számára. Dr. S. J. sértett erre nem volt hajlandó. Javasolta, hogy K. I. I. r. terhelt forduljon a rendőrséghez.
K. I. I. r. terhelt ennek ellenére úgy határozott, hogy a szükséges pénzt a sértettől szerzi meg, ezért 2002. március 26-án a délutáni órákban a sértettet a lakásba hívta, aki a közöttük fennálló érzelmi kapcsolatra is figyelemmel elment az I. r. terhelthez. Az I. r. terhelt a lakásban a sértett nyaka köré kötelet tekert és közölte vele, hogy megfojtja, ha nem engedelmeskedik. A sértett szíve szúrni kezdett, ezért az ágyra feküdt. Az I. r. terhelt a sebész foglalkozású sértettet késsel azzal is fenyegette, hogy a kezeit összedarabolja. A sértett megijedt, ezért nem ellenkezett, amikor az I. r. terhelt a kezeit az ágy két szélére kötözte, és lábait összekötötte. Az I. r. terhelt azzal is fenyegette a sértettet, hogy áramot vezet bele, a sértett szájába sálat tett, majd a fejére sapkát húzott. Ezt követően jelent meg a lakásban B. Gy. II. r. terhelt, aki azért jött, hogy vigyázzon a sértettre, amíg az I. r. terhelt a sértett lakásából elhozza az "elvenni" szándékozott tárgyakat. A II. r. terhelt az előzetes megbeszélésre figyelemmel tudott az I. r. terhelt tervéről, a közreműködésért az I. r. terhelt 900 000 forintot ígért a II. r. terheltnek.
Az I. r. terhelt a sértett ruházatát átkutatta, abból a lakása kulcsát magához vette és elment a sértett lakására. Az I. r. terhelt távollétében a II. r. terhelt vigyázott a sértettre, és többször felszólította, hogy ne mozogjon, bírja ki azt a kis időt, amíg az I. r. terhelt a lakásba visszatér. A sértett többször kérte a II. r. terheltet hogy szabadítsa ki, illetve lazítsa meg a kötelékeit, a II. r. terhelt e kérések teljesítését azonban megtagadta.
Az I. r. terhelt a sértett lakásából 70 000 forint készpénzt, Nokia 3310 típusú mobiltelefont, összesen 388 500 forint értékű arany ékszert, valamint 2 300 000 forint értékű bemutatásra szóló kincstárjegyet tulajdonított el. Az I. r. terhelt a kincstárjegyeket a saját nevén beváltotta, majd visszatért a lakásába, ahol a sértettet az ágyról elengedte, de a kezét hátratéve ismét megkötözte, majd a lifthez vezette, ahol a kezét elengedte és a sértett fejéről levette a sapkát. A liftben az I. r. terhelt felhívta a sértett figyelmét, hogy vigyázzon a távozásnál, mivel pisztolyos férfiak vigyázzák a házát. A sértettnek ezt követően sikerült eltávoznia, majd az utcán ismeretlen személy segítségével értesítette a rendőrséget.
A sértett a mobiltelefont visszakapta és 900 000 forint kára részben lefoglalással, részben a terheltek által történt önkéntes megfizetéssel megtérült.
A sértett az eset kapcsán az álltájék jobb oldalának zúzódását, a felső ajak bal oldalának zúzódását, valamint mindkét csukló és bokatájék körkörös zúzódását szenvedte el. A sérülések gyógytartama 4-6 nap volt, súlyosabb sérülés kialakulásának lehetősége nem állt fenn.
II. A jogerős ítélet ellen a II. r. terhelt meghatalmazott védője útján terjesztett elő felülvizsgálati indítványt. Ebben vitatta mindkét terhére rótt bűncselekményben megállapított bűnösségét és kifejtette, hogy büntetőjogi felelősségének megállapítására anyagi jogszabálysértéssel került sor.
A terhére rótt, társtettességben elkövetett rablás bűntettével összefüggésben saját vallomásaira hivatkozva - a megállapított ítéleti tényállással azonban ellentétesen - állította, hogy a sértettre lekötözött állapotában csupán azért "vigyázott", hogy az kárt ne tegyen magában. Nem vett tehát részt a sértett öntudatlan, védekezésre képtelen állapotának előidézésében, ez pedig kizárja az I. r. terhelttel fennálló szándékegység megállapíthatóságát is. A II. r. terhelt terhére így a rablás bűntette - tényállás elem hiányában - nem állapítható meg.
A személyi szabadság megsértésének bűntette tekintetében a védő - egyéb érvek mellett - utalt arra, hogy az ítélet jogi indokolása ellentétes a tényállást rögzítő megállapításokkal, ez utóbbiak ugyanis nem tartalmaznak olyan tényeket, amelyek a II. r. terhelt magatartását a sértett lakásából való eltávozásával összefüggésben tükröznék. A tényállás e részében csupán az I. r. terhelt magatartásáról van szó, ő volt az, aki az ágyról leszálló sértettet újra megkötözte, a lifthez kísérte, megfenyegette és megkötözött állapotban útjára bocsátotta. A II. r. terheltet - elkövetési magatartás hiányában - minderre figyelemmel a terhére rótt személyi szabadság megsértésének bűntette alól fel kell menteni.
A Legfőbb Ügyészség az átiratában a sérelmezett jogerős határozat hatályban tartására tett indítványt. A felülvizsgálati eljárás során megtartott nyilvános ülésen részt vevő ügyész felszólalásában megerősített legfőbb ügyészi álláspont szerint a védő a rablás bűntettét vitató érveivel az ítélet tényállását támadta, ekként - a Be. 420. § (1) bekezdésében foglaltakra figyelemmel - ezek az ítélet érdemi felülvizsgálatát nem eredményezhetik. A terhelt cselekménykori szándékát nem saját - egyébként a perbeli bizonyítékok mérlegelése során elvetett - vallomása, hanem a jogerős ítéletben megállapított tényállás alapján kell megítélni, ebből következően pedig nem kétséges a terhelttárssal fennálló szándékegység ténye.
A személyi szabadság megsértésének bűntettét érintően a nyilvános ülésen részt vevő ügyész rámutatott arra, hogy a másodfokú ítélet jogi indokolásában rögzített körülmények egyértelművé teszik, hogy a II. r. terhelt is részt vett a sértett személyi szabadsága megsértésében, hiszen abban az áll, hogy az ismételten megkötözött sértettet a terheltek "közösen kísérték" a lifthez. E tények - amelyek az ügyészi érvelés szerint csupán helytelen ítéletszerkesztési módszerből adódóan kerültek a jogi indokolás keretei közé - a II. r. terhelt e bűncselekményben való bűnösségének megállapítását is megalapozzák.
III. A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a felülvizsgálati indítvány a terheltnek felrótt rablás bűntette tekintetében téves érveket tartalmaz: a jogerős ítéletben rögzített tényállás a felülvizsgálati eljárásban nem vitatható [lásd Be. 420. § (1) bek.]. A védő a szándékegység hiányára alapított hivatkozásait a terhelt elvetett vallomásaira alapította, ám az ítéleti tényállás ezzel ellentétes. A II. r. terhelt ismerte társa pénzszerzéssel kapcsolatos célját, tudott a bűncselekmény kiterveléséről, megvalósítása módjáról és a társa által alkalmazott erőszak hatása alatt álló, ekként ellenállásra képtelen sértett felügyeletét az erőszak hatásának folyamatos fenntartása érdekében, tehát azért látta el, hogy a sértett semmiképpen ne kerüljön olyan helyzetbe, amelyben az I. r. terhelt tettét megnehezítheti vagy megakadályozhatja.
Itt utal a Legfelsőbb Bíróság arra, hogy a terheltek cselekménye a Btk. 321. § (1) bekezdés I. fordulatába ütköző rablás bűntette (a jogi megjelölés tekintetében a felülvizsgált jogerős ítélet hiányos): az I. r. terhelt súlyos, élet és testi épség elleni folyamatos fenyegetése, majd az általa alkalmazott és a II. r. terhelt által hosszabb időn át fenntartott erőszak (a betömött szájú, lekötözött sértett őrzése) e törvényi tényállás keretébe illeszkedik.
Elfogadta azonban a Legfelsőbb Bíróság a II. r. terheltnek felrótt személyi szabadság megsértése bűntettével összefüggő védői érvelést: az ítéleti tényállás nem tartalmaz olyan tényeket, amelyekből arra lehetne következtetni, hogy e cselekményben a II. r. terhelt részt vett. Az az ügyészi álláspont, amely szerint megállapított tényeknek a jogi indokolásban történő elhelyezése csupán ítéletszerkesztési hiba, s ez nem érinti az ítéletben (bárhol) rögzítettek figyelembevételének kötelezettségét, - jelen esetben nem foghat helyt. Az elsőfokú ítélet tényállásából ugyanis az állapítható meg, hogy az ágyról elengedett sértettet az I. r. terhelt egyedül kötözte meg, ő vezette őt a lifthez, itt engedte el a kezét és vette le fejéről a sapkát. Ő volt az, aki újólag megfenyegette a sértettet azzal, hogy a házra pisztolyos férfiak vigyáznak. Mindebben - az elsőfokú ítélet ténymegállapítása szerint - a II. r. terheltnek semmiféle szerepe nem volt. Amikor tehát a másodfokú bíróság határozatának jogi indokolásában a II. r. terhelt cselekvőségére is utalt, meg nem állapított tényekre épített jogi érvelést alkalmazott. Ellentétes ténymegállapítások esetén természetesen nem ítéletszerkesztési hibáról van szó, ekként nincs lehetőség a jogi indokolás körében elhelyezett - valójában a téves jogkövetkeztetést alátámasztó tények - ítéleti értékelésére.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a Be. 426. § (1) bekezdés a) pontja alapján hatályon kívül helyezte az első- és másodfokú ítéletnek a II. r. terhelt személyi szabadság megsértése bűntette tekintetében a megállapított bűnösségére vonatkozó rendelkezését és őt e vád alól bűncselekmény hiányában felmentette.
Minthogy a felmentéssel érintett bűntett tárgyi súlya a II. r. terheltnek felrótt rablás bűntette mellett komoly súllyal nem bírt, a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletben kiszabott büntetés mérséklésére alapot nem talált, ezért a felülvizsgált ítéleteknek a II. r. terhelttel összefüggő egyéb rendelkezéseit hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Bfv. II. 44/2004. sz.)
EH 2005.1290 Személyi szabadság megsértésének bűntette helyett kényszerítés bűntettének megállapítása [Btk. 174. §, 175. § (1) bek.].
Az elsőfokú bíróság a 2003. december 4. napján hozott ítéletével a terheltet a sértett sanyargatásával elkövetett személyi szabadság megsértésének bűntette, súlyos testi sértés bűntettének kísérlete, garázdaság vétsége és lopás vétsége miatt halmazati büntetésül, mint különös visszaesőt 2 év és 6 hónapi börtönre, 4 évi közügyektől eltiltásra és 1 millió forint pénzmellékbüntetésre ítélte.
A terheltet az ellene 1 rb. súlyos fenyegetéssel elkövetett zsarolás bűntettének kísérlete, 1 rb. bűnsegédként elkövetett maradandó fogyatékosságot okozó testi sértés bűntette és 1 rb. garázdaság bűntette miatt emelt vád alól felmentette.
A másodfokú bíróság a 2004. március 24. napján hozott ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét akként változtatta meg, hogy a terhelt vagyon elleni cselekményét sikkasztás vétségének minősítette, a terhelttel szemben kiszabott szabadságvesztés-büntetést 3 év és 2 hónapi börtönre felemelte, a pénzmellékbüntetés mértékét 600 000 forintra leszállította.
A felülvizsgálattal érintett cselekmények tekintetében megállapított tényállás lényege a következő:
a) A terhelt 2002 májusában ismerkedett meg N. T. sértettel és barátjával, M. G.-val. A terheltnek megtetszett a sértett, aki ugyancsak szimpatizált a terhelttel. Ebben az időszakban a N. T. sértett és M. G. kapcsolatában feszültségek voltak.
Néhány hét elteltével a terhelt felajánlotta N. T. sértettnek, hogy hagyja ott M. G.-t és költözzön hozzá, aki a terhelt ajánlatát elfogadta. Ezt követően a terhelt és a sértett közel 2 hónapon keresztül éltek együtt. Ezalatt a terhelt biztosította a sértett létfenntartását, fedezte kiadásait, ruhákat vásárolt neki. Négy-öt nap elteltével a terhelt megverte a sértettet, mert szerinte a sértett minden fiút megnézett, majd a terhelt a sértettet rendszeresen bántalmazta, hetente egy-két alkalommal megverte, ütlegelte, rugdosta. A sértettben a terhelttel szemben fokozatosan félelem alakult ki. Amikor a bántalmazások miatt a sértett kilátásba helyezte, hogy a terheltet elhagyja, a terhelt azzal fenyegetőzött, hogy "ez esetben megöli".
Július első napjaiban a terhelt a sértettel az Alföldre utaztak, huzamosabb ideig K.-n egy panzióban laktak. Ebben az időszakban a sértettben már kialakult a szándék, hogy a terheltet elhagyja, cselekedni azonban a terhelt bosszújától való félelmében nem mert.
Július 26. és augusztus 9. közötti időben a terhelt és a sértett B.-n a D. Panzióba laktak. Erre az időszakra a sértettben tovább fokozódott a menekülési vágy, rettegett a terhelttől, ezt azonban igyekezett palástolni. A terhelt a panzióban is bántalmazta a sértettet, előfordult, hogy ököllel arcul ütötte, egy esetben égő cigarettát nyomott el a lábán. A terhelt közölte a sértettel; "ha menekülni akar tőle, jobban jár, ha megöli magát". Kilátásba helyezte, hogy arra fogja kényszeríteni, hogy neki gyermeket szüljön, azután eladja kurvának. Rendszeresen cafkának, bunkónak nevezte.
A sértett a terhelttől elszenvedett ökölütés következtében nem tudta kinyitni a száját, ezért a terhelt vizsgálatra a S.-i Kórházba küldte. A terhelt a sértettet ismerősére, N. R.-re bízta azzal, hogy figyeljen rá. A kórházba érkezve csatlakozott hozzájuk N. R. élettársa is. A kórházban a sértett tudott beszélni az ott dolgozó édesanyjával, akitől segítséget kért. A különböző vizsgálatok során N. R. és élettársa a sértettet kísérték. A vizsgálatok közben a sértett telefonon beszélt korábbi barátjával, aki rövidesen megjelent a kórházban, majd az orvos értesítése alapján a kiérkező rendőrök N. R.-tet és élettársát előállították.
A különböző vizsgálatok során N. T. sértett bal végtagi zsibbadásról, szorongásról, fogyásról, alvászavarról panaszkodott, a bal arcfelén elszíneződött kékes duzzanat volt.
b) V. Cs. sértett gépkocsijával 2002. június 22-én este G. G.-vel együtt S.-on a H. tóhoz ment horgászni. V. Cs. sértett észrevette, hogy a terhelt gépkocsijával ugyancsak a tóhoz érkezett. A sértett tartva attól, hogy a terhelttel kapcsolatos korábbi nézeteltéréseik miatt újabb konfliktus támadhat, horgászfelszerelését hátrahagyva, és azt G. G.-ra bízva a sértett gépkocsijával eltávozott. Hazafelé menet szólt G. G. testvérének, hogy menjen ki a tóhoz a horgászfelszerelésükért. G. B. rövidesen meg is érkezett, G. G. a saját felszerelését összecsomagolta és elindult a gépkocsi felé. Ekkor összetalálkozott a terhelttel, aki érdeklődött, hogy a sértettel együtt voltak-e. Miután G. G. a saját felszerelését betette a testvére gépkocsijába, visszament a sértett horgászfelszereléséért. A terhelt szólt neki, hogy tegye le V. Cs. sértett felszerelését, mert úgyis beszélnie kell vele és akkor majd visszaadja neki. G. G. a sértett holmiját letette és a helyszínről eltávozott.
A terhelt a sértett mintegy 48 800 forint értékű horgászfelszerelésével ismeretlen módon rendelkezett, pontosan nem tisztázható körülmények között a sértett horgászfelszerelése a tónál a gát oldalába, a gazba került, amelyet kaszálás közben L. Z. talált meg. Ezzel a sértettnek okozott kár megtérült.
A jogerős ügydöntő határozat ellen a terhelt védője nyújtott be felülvizsgálati indítványt, amelyben a személyi szabadság megsértésének bűntette és a sikkasztás vétsége tekintetében a terhelt bűnösségének megállapítását sérelmezte. Álláspontja szerint a tényállásból nem vonható le olyan következtetés, hogy a terhelt a sértettet mozgási, helyváltoztatási szabadságától vagy akár tartózkodási hely szabad megválasztásának lehetőségétől megfosztotta volna. Arra is hivatkozott, hogy a lefolytatott büntetőeljárás során kétséget kizáró módon nem nyert bizonyítást a sértett rendszeres bántalmazása és fenyegetése. Az ezzel kapcsolatos ténymegállapítások kizárólag a sértett vallomásán alapszanak, az eljárt bíróságok azonban nem vizsgálták kellőképpen a sértett szavahihetőségét.
A sikkasztás vétsége a jogtalan eltulajdonítás, illetve a sajátjaként rendelkezés tényállási elemek hiányában nem állapítható meg.
A Legfőbb Ügyészség az átiratában - és az ügyész a nyilvános ülésen is - a megtámadott határozatok hatályában fenntartását indítványozta.
A felülvizsgálati indítvány a következők szerint alapos:
A Be. 420. §-a értelmében a felülvizsgálat során a megállapított tényállás az irányadó, annak megalapozottsága nem vizsgálható. Ezért a felülvizsgálati indítvány a tényállást támadó és a bizonyítékok értékelését vitató részében a törvényben kizárt.
Az adott esetben azt lehetett vizsgálni, hogy a tényállás jogi értékelése megfelel-e a büntető anyagi jog szabályainak.
Az irányadó tényállás alapján anyagi jogszabályt sértettek az eljárt bíróságok, amikor N. T. sértett sérelmére elkövetett cselekményt a személyi szabadság megsértése bűntetteként értékelték.
A személyi szabadság megsértésének tárgya: a cselekvési szabadság. A Btk. 175. §-a cselekvési szabadság meghatározott szűkebb körét: a mozgás, a helyváltoztatás, a tartózkodási hely megváltoztatásának szabadságát védelmezi. A cselekvési szabadság ellen e körön kívül eső támadások a Btk. 174. §-a szerinti kényszerítés törvényi tényállásába illeszkednek.
A személyi szabadság megsértése elkövetési magatartásának - az elkövetési módok különbözősége ellenére - objektíve alkalmasnak kell lenni arra, hogy mást a mozgási, helyváltoztatási, tartózkodási hely megválasztásának lehetőségétől megfosszon, abban akadályozzon vagy gátoljon.
Az irányadó tényállás szerint a sértettre féltékeny terhelt őt rendszeresen bántalmazta, elhagyása esetére öngyilkosságra bíztatta, megöléssel fenyegette, durván megalázta.
A tényállás alapján azonban nem állapítható meg, hogy a terhelt a sértettet mozgási, helyváltoztatási, tartózkodási hely megválasztásának lehetőségétől ténylegesen - akár időlegesen is - megfosztotta vagy abban gátolta volna. A sértett saját elhatározásából önként költözött a terhelthez, különböző szállodákba őt követte, ahol szabadon mozoghatott; két hónapig együtt élt vele. Az eljáró bíróság megállapítása szerint is a sértettnek objektív lehetősége lett volna, hogy segítséget vegyen igénybe, ezt félelmében nem tette.
Mindezekre tekintettel a terhelt cselekvési szabadságot sértő cselekménye a személyi szabadság megsértésének bűntettét nem valósítja meg. Maradéktalanul kimeríti azonban a Btk. 174. §-ába ütköző kényszerítés törvényi tényállását.
A kényszerítést az követi el, aki mást erőszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy eltűrjön, és ezzel jelentős érdeksérelmet okoz.
A kényszerítés és a személyi szabadság megsértésének jogi tárgya azonos, de a kényszerítés tágabb körben védi az ember cselekvési szabadságát. Az adott esetben a terhelt az általa alkalmazott erőszakkal, fenyegetéssel a sértett folyamatos megfélemlítésével azt akarta elérni, hogy a sértett ne hagyja el. A terhelt kényszerítő magatartása folytán tanúsított a sértett a saját akaratával ellentétes, a terhelt szándékának megfelelő magatartást, amikor továbbra is vele maradt és menekülése érdekében nem cselekedett, holott erre módja lett volna. A terhelt erkölcsileg megalázó, szorongást, kilátástalan helyzetet teremtett a sértett számára és ezzel a jelentős érdeksérelem, mint eredmény is bekövetkezett. Ezért a Legfelsőbb Bíróság - mivel a személyi szabadság megsértése és más bűncselekmény sem valósult meg - a terhelt cselekményét kényszerítés bűntettének minősítette. Az enyhébb minősítés a büntetés enyhítését is indokolta.
Nem sértettek azonban anyagi jogszabályt az eljárt bíróságok, amikor a terhelt büntetőjogi felelősségét sikkasztás vétségében megállapították.
Az irányadó tényállás szerint a terhelt V. Cs. sértett rábízott tárgyait nem juttatta vissza a sértetthez, a számára idegen rábízott dolgot elhagyta. Az elhagyás pedig a tulajdonost megillető rendelkezési jog gyakorlását jelenti, ezért a sikkasztásnak a sajátjaként rendelkezés tényállási eleme megvalósult.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a megtámadott határozatokat a személyi szabadság megsértése bűntettének értékelt cselekmény minősítésére és büntetéskiszabására vonatkozó részében a Be. 425. § (1) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és a Be. 426. §-a alapján maga hozott a törvénynek megfelelő határozatot. Ennek keretében a sértett sanyargatásával elkövetett személyi szabadság megsértése bűntetteként értékelt cselekményt kényszerítés bűntettének minősítette és ezért, valamint a terhére fennmaradó bűncselekmények miatt halmazati büntetésül, mint különös visszaesőt 1 évi és 6 hónapi börtönbüntetésre és 2 évi közügyektől eltiltásra ítélte, a pénzmellékbüntetés kiszabását mellőzte.
A végrehajtandó szabadságvesztésre ítélt terhelttel szemben a pénzmellékbüntetés kiszabását mellőzte.
(Legf. Bír. Bfv. II. 792/2004. sz.)
BH 2003.12.490 I. Nem a kényszerítés bűntettét, hanem az aljas indokból elkövetett személyi szabadság megsértésének a bűntettét valósítja meg a vádlott, aki a sértettet a ház lépcsőházában visszatartva a büntetőjogi felelősségre vonás elkerülése érdekében olyan írásbeli nyilatkozat aláírására bírja rá, mely szerint az előző napon általa elkövetett erőszakos közösülés elkövetésével a sértett alaptalanul vádolta meg őt [Btk. 174. §, 175. § (1) bek., (3) bek. a) pont]. II. Az ölési cselekménynek a sértett megfojtásával való megvalósítása általában nem alapozza meg az emberölés különös kegyetlenséggel történő minősítését [Btk. 166. § (1) bek., (2) bek. d) pont]. III. Az emberölésnek szerelemféltésből elkövetése nem minősül aljas indokból elkövetettként [Btk. 166. § (1) bek., (2) bek. c) pont].
A megyei bíróság a 2001. június 21. napján kelt ítéletével a vádlott bűnösségét különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntettében, erőszakos közösülés bűntettében, aljas indokból elkövetett személyi szabadság megsértésének bűntettében és súlyos testi sértés bűntettének kísérletében állapította meg, és ezért - halmazati büntetésül - 17 évi fegyházbüntetésre, valamint 10 évre a közügyektől eltiltásra ítélte.
A megállapított tényállás lényege a következő.
A vádlott elvált, egy kiskorú gyermekének részbeni eltartásáról havi 5000 forintos tartásdíj formájában gondoskodott, gyermeke jelenleg a sértett testvérénél van elhelyezve. Az általános iskola elvégzését követően gipszkartonszerelő szakképzettséget szerzett.
Az 1999. szeptember 21. napján jogerős - tárgyalás mellőzésével meghozott - végzésével a bíróság lopás vétsége miatt vele szemben 22 500 forint pénzbüntetést szabott ki.
A vádlott és a sértett 1997. évben kötött házasságot, mely házasságból 1997. május 2-án egy gyermekük született. A házastársak kapcsolata az együttélés évei során fokozatosan megromlott - közöttük gyakran hangos veszekedések folytak -, majd a sértett kérelmére megindult házassági bontóperügyben a városi bíróság 2000. február 16. napján a házasságot felbontotta, a gyermek az édesanyánál került elhelyezésre, a vádlott elköltözött az édesanyjához.
A vádlott a válás kimondását követően - a gyermeke láthatása ürügyén - szinte napi rendszerességgel feljárt volt felesége lakására. Ilyen látogatás történt 2000. május 9-én is, amikor a vádlott 18.30 óra körüli időpontban - a gyermektartásdíj fizetése kapcsán - felkereste a sértettet. A sértett beengedte az ittas állapotban levő vádlottat. A volt házastársak ezt követően a szobában beszélgettek, televíziót néztek, majd a sértett a lakás elhagyására több ízben - végül már erőteljesebben - felszólította a vádlottat, aki azonban ennek nem tett eleget, hanem a zsebéből elővett egy zsebkést, és azt felmutatva felszólította a sértettet, hogy ne kiabáljon vele. A vita a felek között tovább folytatódott, a vádlott azt sérelmezte, hogy a volt felesége ellene neveli a gyermekét, majd később elcsendesedett, és a szobában levő egyik fotelben ülve elaludt. A sértett ezt kihasználva gyermekét felöltöztette, és a lakásból el akart menni a rendőrségre feljelentést tenni, azonban erre nem került sor, mivel a vádlott felébredt. Ekkor a sértett a gyermekét a szobában levő ágyra maga mellé fektette, majd kis időn belül mindketten elaludtak.
Éjfél körüli időpontban a vádlott az ágyon fekvő sértett arcára egy kispárnát nyomott, és kézzel a nyakát kezdte szorítani. A sértett a támadásra felébredt, próbálta lefejteni magáról a vádlott kezét, és segítségért kiáltott. Ezt hallva a vádlott a sértettet megfenyegette, hogy maradjon csendben, mert különben megöli, majd őt elengedve a zsebéből egy 12 cm pengehosszúságú, fanyelű zsebkést vett elő, mellyel egy esetben kis erővel a sértett mellkasának jobb oldali része felé szúrt, a zsebkés azonban a sértett testének mell alatti részét hegyével érve becsukódott, bebicsaklott. Ezután a vádlott - a további támadással időlegesen felhagyva - a konyhába ment, majd egy fekete nyelű, kb. 20 cm pengehosszúságú konyhakéssel tért vissza, és azt a sértett hátának szegezve megfenyegette, hogy ha nem közösül vele, leszúrja. A vádlott kérte a sértettet, menjen ki vele a konyhába. Ennek megtörténtét követően a vádlott a sértett nyakát hátulról átkulcsolta és a kést a nyaka elé tartva megismételte fenyegetését, majd mivel a szobából a kislány sírása hallatszott, a sértettet elengedte, aki a gyermekhez visszament. A vádlott követte volt feleségét, és a szobában újból megragadta a sértett nyakát, és ismét fenyegette. A sértett ennek hatására megígérte, hogy teljesíti a vádlott követelését, majd együtt kimentek a konyhába, ahol a sértett szóban ismét ellenkezni próbált, illetőleg alsóneműjét nem akarta levenni. Ezért a vádlott a sértett nyakát kézzel újból megragadta és testét felfelé emelte, melynek hatására a sértett levetkőzött, majd eltűrte, hogy a vele szemben elhelyezkedő vádlott őt a konyhaasztalnak támasztva, nemi szervét a hüvelyébe helyezve közösüljön. Ezután a vádlott cigarettára gyújtott, majd a lakásból távozott.
A sértett az említett történések után kora hajnalban gyermekével együtt elindult a lakásából a baleseti ügyeletre sérüléseinek ellátása, illetőleg a rendőrségre feljelentés megtétele érdekében, azonban útközben az utcán összetalálkozott volt férjével, aki lebeszélte szándékáról, így a kislányával visszatért a lakásba.
Másnap hajnalban a sértett munkába indult, amikor a lakásból kilépve a lépcsőházban újból találkozott a vádlottal, aki a sértett karját megragadva őt visszahúzta, és kb. 10 percnyi időtartamban személyi szabadságában korlátozva megakadályozta az épület elhagyásában, mindaddig, amíg a sértett a vádlott utasítását teljesítve olyan tartalmú írásbeli nyilatkozatot nem tett, mely szerint volt férjét alaptalanul vádolta meg bűncselekmény elkövetésével. A sértett által aláírt nyilatkozatot - amelyet későbbiekben a büntetőeljárás során a vádlott lakásán lefoglaltak - a vádlott átvette, majd a sértettől elkérte a lakása kulcsát, és oda bemenve pihenni tért. A sértett ezután az édesanyját kereste fel, akinek beszámolt az éjszaka történéseiről, majd tanácsára a rendőrkapitányságon büntető feljelentést tett, mely feljelentésében a sérelmére elkövetett erőszakos közösülés bűntette vonatkozásában joghatályos magánindítványt terjesztett elő. Ugyanezen nap délutánján a sértett a megyei kórház baleseti ambulanciáján is megjelent, ahol sérüléseiről látleletet vettek fel, illetőleg a nőgyógyászati osztályon is megvizsgálták.
A nyomozati eljárás során a sértett sérülései tekintetében kirendelt igazságügyi orvos szakértők véleményében és annak kiegészítésében rögzítettek szerint a sértett a vádlott bántalmazása következtében a nyaka jobb oldalán a pajzsporc magasságában kb. 3 cm-es területen, valamint jobb kulcscsontja belső harmada felett 1 cm átmérőjű, kis-közepes erejű, tompa erőbehatástól - a nyak kézzel történő megragadásától - származó bevérzéses sérülést, valamint a jobb felkarján a középső harmadban, a belső oldalon kb. 3 cm-es zúzódásos sérülést szenvedett. A sértett által elszenvedett sérülések gyógytartama egyenként és összességében is 8 napon belüli, azonban a támadott testtájékok helyére, a támadás jellegére és intenzitására, így különösen a mellkas késsel történő kis erejű megszúrására tekintettel a sértett által elszenvedettnél súlyosabb - 8 napon túl gyógyuló - sérülések bekövetkeztének a reális veszélye is fennállt.
A szerológiai szakvélemény szerint a sértett hüvelykenetében levő ondószennyeződés származhat a vádlottól.
A vádlott a fentiekben részletezett cselekmények miatt a rendőrkapitányságon ellene megindult büntetőeljárást követően is változatlanul, szinte napi rendszerességgel megjelent a sértett lakásán a gyermek láthatása ürügyén. A sértett bár félt a történtek miatt a vádlottól, de őt a közös gyermekkel való kapcsolattartásban nem akarta akadályozni. 2000. szeptember 15-én a sértettet vérnyomásos panaszai miatt a háziorvosa betegállományba vette, ezért a sértett megengedte a vádlott számára, hogy reggel a gyermeküket együtt vigyék az óvodába. A vádlott délután a kislányt az édesanyjához vitte, megígérve azt, hogy a gyermekért még aznap este érte megy.
A vádlott ezt követően a kora esti órákban visszament a sértett lakásába, ahol az este folyamán - ismeretlen mennyiségű - szeszes italt fogyasztott, majd a szobában az ittas állapotú vádlott és a sértett között 2000. szeptember 15-én 19.30 óra és 2000. szeptember 16-án 05.30 óra közötti időszakban a vádlott féltékenysége miatt vita, veszekedés alakult ki. Ennek során a vádlott egy esetben a sértettet kézzel arcul ütötte, majd két kezével az ágyra eső sértett nyakát megragadva azt hosszasan, legkevesebb 15 percen át különböző intenzitással szorította, a sértettet fojtogatta, melynek következtében a sértett meghalt.
Az ítélet ellen az ügyész téves minősítés miatt, súlyosításért; a vádlott és a védője ugyancsak téves minősítés miatt, a súlyos testi sértés bűntettének vádja alól felmentés, valamint a büntetés enyhítése érdekében fellebbezett.
A védő a másodfokú tárgyaláson a felmentésre irányuló fellebbezést nem tartotta fenn, az élet elleni cselekmény emberölés bűntettekénti értékelését, továbbá a büntetés lényeges enyhítését kérte.
A legfőbb ügyész az ügyészi fellebbezést módosított tartalommal akként tartotta fenn, hogy az emberölés aljas indokból elkövetettkénti értékelését, valamint életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását indítványozta azzal, hogy a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének az időpontja a törvényi minimumhoz közelítően kerüljön meghatározásra.
A megyei bíróság a büntetőeljárási szabályok maradéktalan megtartásával folytatta le a tárgyalást. Felderített, és megvizsgált minden olyan tényt és körülményt, ami az ügy tárgyilagos megítélése szempontjából szükséges. A rendelkezésre álló bizonyítékokat hiánytalanul, a logika szabályainak megfelelő módon értékelve megalapozott tényállást állapított meg.
A tényállás 1. pontjában foglaltakkal kapcsolatban meggyőző érvekkel fejtette ki, hogy a vádlott tagadásával szemben miért a sértettnek, az édesanyjának és a barátnőjének az egész eljárás során egybehangzó vallomását fogadta el hitelt érdemlőnek. E körben kitért arra is, hogy az igazságügyi orvos szakértői véleményben foglalt objektív adatok mindenben megerősítették a fentebb hivatkozott előadásokat.
A megállapított tényállás lényegében a vádlott beismerésén, a közvetett bizonyítékokon, döntően pedig az igazságügyi orvos szakértői véleményben foglaltakon alapul. E vélemény számos olyan megállapítást tartalmaz, amely arra utal, hogy milyen módon keletkezhettek a sértett 8 napon belül gyógyuló sérülései. A több lehetséges keletkezési mód miatt e vonatkozásban az elsőfokú bíróság - helyesen - csupán azt tudta tényként rögzíteni, hogy a vádlott a veszekedés során egy ízben arcul ütötte a sértettet, majd ezt követően került sor a fojtogatásra. Az e tényállási pontban foglaltakat egyébként a felek részéről nem érte támadás.
Tekintettel arra, hogy a megyei bíróság maradéktalanul eleget tett a törvényben írt indokolási kötelezettségének, a megalapozottan megállapított tényállás irányadó volt a másodfokú eljárásban.
Valamennyi cselekmény tekintetében okszerű a vádlott bűnösségére levont következtetés.
A tényállásban írt elkövetési magatartások minősítése megfelel a büntető anyagi jogi rendelkezéseknek, és az e körben kifejtettekkel a Legfelsőbb Bíróság egyetértett. Ennek megfelelően helytálló az az érvelés, hogy a sértett ellen kifejtett testi erőszak nem az életének a kioltására irányult, hanem az tulajdonképpen a közösülésre kényszerítést célozta. Miután pedig a bántalmazás módja - a vádlott által is felismerten - alkalmas volt akár nyolc napon túl gyógyuló sérülés előidézésére is, megfelelő a súlyos testi sértés büntette kísérletének a megállapítása.
Helyesnek ítélte meg a Legfelsőbb Bíróság azt is, hogy a megyei bíróság az írásbeli nyilatkozat aláíratásával kapcsolatban nem a kényszerítés bűntettét, hanem az aljas indokból elkövetett személyi szabadság megsértésének a bűntettét állapította meg. A kényszerítés tényállása ugyanis kiegészítő (szubszidiárius) jellegű, így annak kimondására csak akkor kerülhet sor, amennyiben más bűncselekmény nem valósult meg. A kényszerítés bűncselekményéhez képest a személyi szabadság megsértése a szubszidiaritás viszonyában van, ezért a kényszerítés és a más megvalósult bűncselekmény között látszólagos halmazat jön létre, és az előbbi önállóságát elveszítve az egyéb cselekménnyel szemben háttérbe szorul.
Az adott esetben a személyi szabadságtól megfosztás célja a nyilatkozat aláíratása volt, ami az erőszakos közösülés miatti felelősségre vonás elkerülését tette volna lehetővé. Ez pedig kellően megalapozza az aljas indokot mint minősítő körülményt.
A tényállásban rögzített cselekmény minősítésével azonban a Legfelsőbb Bíróság nem mindenben értett egyet. Az nem kétséges, hogy a vádlottat egyenes ölési szándék vezette, amikor a sértett életét a nyakának hosszan tartó szorításával kioltotta.
Az ítélet maga is utal arra, hogy az állandósult bírói gyakorlat szerint a fojtással megvalósított emberölésnél a különösen kegyetlen elkövetés megállapítása általában nem indokolt.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a jelen esetben sincs ok arra, hogy a konkrét ügy sajátosságai folytán a kiforrott bírói gyakorlat ellenében történjék ennek a cselekménynek a jogi értékelése.
A tényállás mindössze azt rögzíti, hogy egy pofon történt, és ezt követően mintegy 15 percig szorította a vádlott a sértett nyakát. Köztudomású, és más ügyekből is ismert tény, hogy a nyak 4-5 percig történő nagy erejű elszorítása után a halálhoz vezető oki folyamat már visszafordíthatatlan. A fojtásból önmagában nem állapítható meg az élet kioltásának az átlagot meghaladó rendkívüli embertelensége. Ez a magatartás szorosan kapcsolódik magához az ölési cselekményhez, és a vádlottnál sem ismerhetők fel annak a jelei, hogy emberi mivoltából kivetkőzve, rendkívüli brutalitással, gátlástalanul cselekedett volna.
Ennek megfelelően a különös kegyetlenséggel elkövetést mint minősítő körülményt mellőzni kellett, a vádlott cselekménye tehát az emberölés alapeseteként minősül. Egyetértett ugyanakkor a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú ítéletnek azzal az okfejtésével, amely szerint a szerelemféltés önmagában nem szolgálhat alapul az aljas indokból elkövetés megállapítására.
A legfőbb ügyész a bosszúra alapozta az aljas indok kimondásának a szükségességét. Álláspontja szerint az ölési cselekmény egyik indítéka az volt, hogy a sértett kijelentette, nem lesz a vádlott felesége arra az időre, amíg az erőszakos közösülés miatti eljárás folyamatban van, jóllehet korábban tett ilyen ígéretet.
Az irányadó tényállás egyetlen olyan tényt sem tartalmaz, ami bosszúra - mint az egyik lehetséges elkövetési indokra - engedne következtetni. A tényállás mindenben megalapozott voltát pedig az ügyész sem vitatta.
Az ítéletben foglaltak szerint az ölési cselekmény motívuma a szerelemféltés volt. Emiatt alakult ki a veszekedés. Magának az ölésnek a közvetlen kiváltó oka pedig azért nem került feltárásra, miután erre nézve semmiféle bizonyíték nem állt rendelkezésre. Ilyen körülmények között nem kerülhetett sor az emberölés aljas indokból történő elkövetésének kimondására sem.
A megyei bíróság a büntetés nemét és mértékét meghatározó tényezőket szinte kifogástalanul vette számba. Ezek csupán annyiban szorulnak helyesbítésére, hogy a fiatal felnőtt korhoz közel eső életkor a vádlott javára nem vehető figyelembe.
A jogi minősítés jelentős megváltozása a büntetés-kiszabási körülmények újraértékelését tette szükségessé. Az adott esetben - a halmazati szabályokat is figyelembe véve - 5 évtől 20 évig terjedő szabadságvesztés szabható ki. A középmérték körüli büntetés kiszabásának a jelen esetben is helyes elve mellett a 13 évi szabadságvesztés tekinthető olyannak, ami kellően tükrözi az elkövetett bűncselekmények kiemelkedő tárgyi súlyát, ugyanakkor megfelelően igazodik a vádlott személyében rejlő társadalomra veszélyesség fokához is, és alkalmas arra, hogy a szükséges visszatartó hatást kiváltsa.
A szabadságvesztést a Btk. 43. §-ának a) pontja alapján börtönben kell végrehajtani.
(Legf. Bír. Bf. III. 2937/2001. sz.)
BH+ 2002.4.170 I. A személyi szabadság megsértését megvalósítja, aki a sértettet erőszak alkalmazásával megfosztja annak a lehetőségétől, hogy a szomszédból való telefonálás céljából a lakásból eltávozzék [Btk. 175. § (1) bek.].
II. A magánlaksértést mint felbujtó valósítja meg, aki felkéri az ismerősét, hogy magát rendőrként feltüntetve, hivatalos eljárást színlelve menjen be a sértett lakásába, és a sértett erre tekintettel engedélyezi, hogy a lakása zavartalan használatához fűződő joga sérelmet szenvedjen [Btk. 176. § (1) bek., 21. § (1) bek.].
A városi bíróság az 1999. június hó 4. napján meghozott - és a megyei bíróság ítélete folytán 2000. január hó 26. napján jogerőre emelkedett - ítéletével az I. r. terheltet társtettesként elkövetett személyi szabadság megsértésének bűntette és felbujtóként megvalósított magánlaksértés vétsége miatt - halmazati büntetésül - 240 napi tétel, napi tételenként 400 forint pénztüntetésre ítélte, ellenben az 1 rb. magánlaksértés vétségének vádja alól felmentette.
A megállapított tényállás lényege a következő.
R. K. 1996 júniusában a férjével, - az ügy sértettjével - az együttélést megszakította, és a közös lakásukat végleg elhagyta.
1997. március 10-én délután R. K. - a sértett korábbi jogi képviselőjének, az I. r. terheltnek a társaságában - a sértett által használt lakásba ment, hogy onnan a személyes holmiját elhozza. Ezt a sértett nem kifogásolta, de a helyszínre kívánta hívni az ügyvédjét, amit az I. r. terhelt oly módon akadályozott meg, hogy a telefonkészülék fali dugóját kiszakította. A sértett ezt követően kifelé indult, hogy a szomszédtól telefonáljon, az I. r. terhelt és R. K. azonban erőszakkal lefogta és visszahúzta őt, így a sértett nem tudta elhagyni a lakást.
Végül az I. r. terhelt - azért, hogy a rendőrség értesítését elkerülje - felajánlotta a sértettnek, hogy ő fogja hívni a rendőröket. Ám az I. r. terhelt nem a rendőrségre telefonált, hanem ismerősét, a II. r. terheltet hívta fel, kérve, hogy hivatalos személyi minőséget színlelve jelenjen meg a helyszínen és - amíg R. K. pakol - a sértett figyelmét kösse le.
A II. r. terhelt meg is érkezett, és a magyarul nem tudó sértett előtt magát - katonai nyugdíjas igazolványát felmutatva - rendőrnek adta ki. A II. r. terhelt hivatalos eljárás látszatát keltve elkérte a sértett útlevelét, iratait, majd mintegy másfél órán keresztül a lakásban szóval tartotta a sértettet.
Az elsőfokú bíróság másodfokon felülbírált jogerős ügydöntő határozata ellen - védője útján - az I. r. terhelt nyújtott be rendkívüli felülvizsgálati indítványt az 1998. évi XIX. törvény 424. § (2) bekezdés a) pontjában megjelölt anyagi jogi és a 425. § (1) bekezdésében írt eljárásjogi okból.
Az indítványban kifejtettek szerint a vád nem volt törvényes, minthogy nem tartalmazta a vád tárgyát képező cselekmény leírását, a törvényi tényállás elemek tükrében. Az indítvány szerint a Btk. 175. § (1) bekezdésében foglalt elkövetési magatartás - a személyi szabadságtól megfosztás - erőszak, illetve fenyegetés alkalmazását nem igényli ugyan, de mindenképpen olyannak kell lennie, amely a sértettet a mozgásában, a tartózkodási helyének megváltoztatásában ténylegesen akadályozza. Az adott esetben viszont a sértett nem volt akadályoztatva.
Az indítvány érveléséből kitűnően nem állapítható meg az I. r. terhelt felbujtói magatartása a magánlaksértés vétségét illetően sem, mivel e tények pusztán azon alapulnak, hogy a sértett utólag értékelte át a vele történteket.
Mindezektől függetlenül fennállt a cselekmények társadalomra veszélyességének elkövetéskori csekély foka is (Btk. 28. §), amelyre tekintettel az eljárás megszüntetésének lett volna helye.
A legfőbb ügyész az első- és másodfokú bíróság határozatának a hatályában fenntartására tett indítványt.
Figyelemmel arra, hogy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény jelenleg nem hatályos (mivel a hatálybalépés időpontját az 1999. évi CX. törvény 171. § (1) bekezdése 2003. január 1. napjára módosította), a Legfelsőbb Bíróság a védői beadványt tartalma szerint bírálta el, és azt a Be. 284. § (1) bekezdés a) pontjára, valamint a 284/A. § (2) bekezdésére alapozott felülvizsgálati indítványnak tekintette.
A felülvizsgálati indítvány nem alapos.
A Be. 284/A. § (2) bekezdése értelmében a Be. 250. § III. pontjában meghatározott perrendi szabálysértés - a törvényes vád hiányában történő bírósági eljárás - kétségtelenül felülvizsgálatot lehetővé tevő ok. Az adott ügyben azonban megállapítható, hogy a vád az arra jogosulttól származott, mivel az I. r. terhelttel szemben a vádiratot az illetékes városi ügyészség nyújtotta be, és ez a vádirat - amely egyébként tartalmi kellékeit illetően mindenben megfelelt a Be. 146. § (2) bekezdésében foglaltaknak - félreérthetetlenül rögzítette a vád tárgyát. Ebből következően pedig a törvényes vád hiánya fel sem merülhet.
A Btk. 175. § (1) bekezdésében részletezett bűncselekmény elkövetési magatartása másnak a személyi szabadságtól bármilyen módon történő megfosztása. Ehhez az elkövetési magatartáshoz tartozik minden olyan szándékos cselekmény, amely a sértettet mozgási szabadságától, illetőleg tartózkodási helyének szabad megválasztásától - akár rövid időre is - jogellenesen megfosztotta.
Az irányadó tényállásból kitűnik, hogy az I. r. terhelt és R. K. jogos indok nélkül, erőszakkal akadályozta meg a sértettet abban, hogy - telefonálás céljából - lakását elhagyja. A mozgás, helyváltoztatás átmeneti lehetetlenné tétele pedig olyan bűnös tevékenység, amely a személyi szabadság megsértése bűntettének felrovására ad alapot.
Ugyancsak törvényes az I. r. terhelt bűnösségének a felbujtóként elkövetett magánlaksértés vétségében történt megállapítása is. A Btk. 176. § (1) bekezdése értelmében magánlaksértés bűncselekményét valósítja meg ugyanis az, aki másnak a lakásába hivatalos eljárás színlelésével megy be vagy ott bent marad. A magánlaksértés vétségének e fordulatánál a hivatalos ténykedés - valótlan és megtévesztő - hangoztatása ad alapot a lakásba való akadálytalan behatolásra vagy benn tartózkodásra, mivel a sértett éppen erre tekintettel engedélyezi, hogy a lakás zavartalan használatához fűződő joga sérelmet szenvedjen.
A tényállást alapul véve nem kétséges, hogy a sértett kizárólag azért engedte be a lakásába a II. r. terheltet, mert nevezett rendőrnek tüntette fel magát, és ilyen minőségében hivatalos eljárást színlelve intézkedett. Erre viszont a II. r. terheltet - az előzményekről is tájékoztatva - az I. r. terhelt bírta rá, ilyen módon a fenti cselekményhez kapcsolódó e magatartása felbujtásként értékelendő.
A Btk. 28. §-ára alapozottan nem kerülhetett sor az I. r. terhelttel szemben az eljárás megszüntetésére.
Az I. r. terhelt jogi végzettséggel rendelkezik, akitől - ügyvédi foglalkozásánál fogva - a jogkövető magatartás kiváltképpen elvárható lett volna. A cselekményeket mindemellett külföldi, magyarul nem tudó, a helyi viszonyokkal kellően tisztában nem levő, ennek következtében kiszolgáltatott helyzetű sértett sérelmére vitte véghez. Ekként pedig azok az elkövetéskor korántsem voltak olyan csekély fokú társadalomra veszélyességet kifejezőek, amelyre tekintettel a legenyhébb büntetés kiszabása is szükségtelen lett volna.
Mindezeket figyelembe véve a Legfelsőbb Bíróság - a felülvizsgálati indítványnak nem adva helyt - a megtámadott határozatokat az I. r. terheltet érintően hatályukban fenntartotta.
(Legf. Bír. Bfv.IV.2140/2000. sz.)
BH+ 2000.2.127 I. A személyi szabadság megsértésének bűntette aljas célból elkövetettnek minősül, ha a gazdasági társaság tisztségviselői az ellenérdekű gazdasági cég alkalmazottait több napon át, amiatt tartják fogva, mivel - megítélésük szerint - nekik jelentős anyagi érdeksérelmet okoztak [Btk. 175. § (1) bek., (3) bek. a) pont]. II. Az önbíráskodás bűntette megvalósul, ha a gazdasági társaság tisztségviselője a személyi szabadságuktól megfosztott személyeket olyan adásvételi szerződés aláírására kényszeríti, amely rájuk nézve hátrányos anyagi kötelezettségvállalást eredményez [Btk. 273. § (1) bek.].
A városi bíróság az 1998. április 3. napján kihirdetett ítéletével a II. r. terhelt bűnösségét 4 rendbeli társtettesként, aljas célból elkövetett személyi szabadság megsértése bűntettében és 2 rendbeli kényszerítés bűntettében állapította meg, ezért halmazati büntetésül 1 év 8 hónapi börtönbüntetésre, 2 évre a közügyektől eltiltásra és 300.000 ezer forint pénzmellékbüntetésre ítélte.
A megyei bíróság mint másodfokú bíróság az 1999. január 7. napján kelt ítéletével az elsőfokú ítéletnek a II. rendű terheltre vonatkozó részét akként változtatta meg, hogy a kényszerítés bűntetteként értékelt magatartást 2 rendbeli társtettesként elkövetett önbíráskodás bűntettének, a személyi szabadság megsértésének bűntetteit pedig aljas indokból elkövetettnek minősítette, a terhelt börtönbüntetését 2 év 6 hónapra súlyosította.
A megállapított tényállás lényege a következő.
A jogerős ítéletben rögzített tényállás szerint a II. r. terhelt az elkövetés idején az E. Rt. alkalmazásában dolgozott belkereskedelmi igazgatóként, míg az ügy I. r. terheltje a Rt. külkereskedelmi igazgatója volt. A részvénytársaság üzemanyagok nagykereskedelmi forgalmazását végezte. Az üzemanyag forgalmazásához szükséges jövedéki engedélyt a hatóság csak annak a cégnek engedélyezte, amely előzetesen 80 millió forintot letétbe helyezett. Az E. Rt. tudomására jutott, hogy több cég az ő nevükben forgalmaz üzemanyagot, a már említett engedélyük felhasználásával. Az I. r. terhelt azt hallotta, hogy az A. Kft. szintén az E. Rt. jövedéki engedélyének a felhasználásával forgalmaz. Nevezett 1996. április 16-án elhatározta, hogy személyesen jár el az ügyben, és a helyszínen intézkedik a Kft. vezetőjével szemben. Az I. r. terhelt meg is érkezett az A. Kft. telephelyére, 6-8 főből álló kisportolt alkatú férfi társaságában, akiknek a kiléte a büntetőeljárás során nem volt megállapítható.
Az I. r. terhelttel együtt megérkező férfiak ütlegelték a telephelyen tartózkodó sértetteket, miközben az I. r. terhelt szemrehányást tett az A. Kft. vezetőjének. Végül sikerült megtalálniuk az E. Rt. részére kiadott engedély másolatát, amit legálisan felhasználni nem lehetett. Ezt követően további személyek bántalmazására került sor. Ennek irányítója az I. r. terhelt volt.
A sértettek bántalmazását követően - az I. r. terhelt utasítására - az A. Kft. vezetőjét és két alkalmazottját gépkocsival más helységbe vitték az E. Rt. telephelyére, ahol már jelen volt a II. r. terhelt is.
A telephelyre érkezés után a Kft. vezetőjét és egyik alkalmazottját ismételten bántalmazták, majd a három férfit külön helyiségbe vezették. A II. r. terhelt a jövedéki engedély megszerzéséről érdeklődött a Kft. vezetőjétől, ezt követően az ügyvezetőt - üzletkötésre hivatkozva - az alkalmazottal együtt a helyszínre hivatta. Az ügyvezetőt is bántalmazták. A négy sértettnek 1996. április 17. napjáig a telephelyen kellett maradniuk. Ekkor adott engedélyt az I. r. és a II. r. terhelt arra, hogy az épületet elhagyhatják.
A II. r. terhelt a Kft. ügyvezetőjével és alkalmazottjával az Rt. telephelyre történt megérkezésük után közölte, hogy jelentős kárt okoztak az E. Rt.-nek, ezért kártérítés fejében át kell adniuk a S. T. Kft. vontatóját és félpótkocsiját, továbbá a sértett tulajdonában levő Mercedes típusú személygépkocsit, amelyek ekkor már ténylegesen a terheltek birtokában voltak. A II. r. terhelt azonban - annak bizonyítására, hogy az E. Rt. a járművek tulajdonosa - aláíratott velük egy kitöltetlen adásvételi szerződést, amit az ügyvezető bélyegzővel lepecsételt. A szerződés aláírását követően a II. r. terhelt azt is közölte a sértettekkel, hogy két napon belül további 4 millió forintot kell fizetniük a részvénytársaságnak kártérítés címén. Ezeknek az eseményeknek az irányítója a II. r. terhelt volt.
A jogerős ítélet ellen a II. r. terhelt védője nyújtott be felülvizsgálati indítványt a Be. 284. § (1) bekezdés a) pontja alapján anyagi jogszabálysértés miatt.
A védő álláspontja szerint az eljárt bíróságok a büntető anyagi jogszabályokat megsértették, amikor a II. r. terhelt bűnösségét megállapították. Az ítéleti tényállásban foglalt magatartások egyike sem alkalmas bűncselekmény megállapítására. A védelmi érvelés szerint az irányadó történeti tényállás nem tartalmaz egyetlen olyan megállapítást sem, amely szerint a II. r. terhelt valamely cselekményével bármely bűncselekmény törvényi tényállását megvalósította volna.
A jogerős ítélet tényállásában nincs olyan kitétel, mely szerint a terhelt akár fenyegetéssel, akár fizikai erőszakkal megakadályozta volna a sértetteket a mozgási szabadságukban. Az I. r. terhelt a jogosnak vélt vagyoni igénye érdekében a telephelyen alkalmazott erőszakot a sértettekkel szemben, azok értékeit elvéve kielégítette a vagyoni igényét. Ezzel a magatartással az önbíráskodás bűntetteként értékelt cselekmény be is fejeződött. A II. r. terhelt nem bántalmazta, nem fenyegette meg a két sértettet, hogy ilyen módon kényszerítse őket valamire, aminek a célja vagyoni igény érvényesítése lett volna. A tényállás mindössze azt tartalmazza, hogy a II. r. terhelt felszólítására a sértettek aláírtak egy kitöltetlen adásvételi szerződést.
Mindezekre figyelemmel a II. r. terhelt bűncselekmény hiányában való felmentését kérte a védelem. Amennyiben ez nem lehetséges a Be. 291. § (1) bekezdés a) pontja alapján a megtámadott határozatok hatályon kívül helyezésére és az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítására tett indítványt.
Végül a felülvizsgálati indítvány eljárási szabálysértéseket is sérelmezett, amelyeket ugyan a Be. 284/A. §-ának (2) bekezdése nem sorol fel, mint a felülvizsgálati eljárást megalapozó szabálysértést, ám a védő álláspontja szerint - a felülvizsgálat érdemi elbírálásától függetlenül - igényelne a Legfelsőbb Bíróság részéről iránymutató állásfoglalást.
A legfőbb ügyész annak a véleményének adott hangot, hogy a felülvizsgálati kérelem alaptalan, ezért azt indítványozta, hogy a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelemmel megtámadott határozatokat hatályában tartsa fenn.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
Elöljáróban megjegyzi a Legfelsőbb Bíróság, hogy a Be. 284. §-ának (1) bekezdése és 284/A. §-ának (2) bekezdése kimerítően felsorolja azokat az okokat, amelyek alapján a jogerős bírósági határozatok felülvizsgálatának helye van. A tényállás felderítetlensége, erre tekintettel a jogerős ítélet megalapozatlansága felülvizsgálatot lehetővé tevő okként a törvényi felsorolásban nem szerepel. Következésképpen a jogerős ítéletben megállapított tényállás a Legfelsőbb Bíróságra nézve kötelező.
A megtámadott határozatban rögzített elkövetési magatartások pedig megalapozzák a II. r. terhelt bűnösségét.
A tényállásban írtak szerint a sértetteket már korábban tettleg bántalmazták, ennek külső jelei is mutatkoztak. A négy férfi nem önszántából ment az E. Rt. telephelyére, ahol a tettlegesség tovább folytatódott, és ahol a sértetteket külön szobákban helyezték el. A sorozatos bántalmazással félelemben tartott személyeket csak másnap reggel a két terhelt engedélye alapján engedték szabadon, addig őket szabadságukban korlátozták. Következésképpen a II. r. terhelt magatartásával tényállási elemet valósított meg és társtettesként elkövette a 4 rendbeli aljas indokból elkövetett személyi szabadság megsértésének bűntettét.
Az önbíráskodás bűntettét a II. r. terhelt a sértettek durva bántalmazását követően, a fogva tartásuk ideje alatt valósította meg. Ilyen - a II. r. terhelt tudtával történt - előzmények után a két sértett nem merte megtagadni a kitöltetlen adásvételi szerződés aláírását. A terhelt terhére megállapított magatartás ez esetben is bűncselekményt valósított meg, amely ugyancsak társtettesként elkövetett.
A bűnösség megállapítása és büntetés kiszabása tehát mindkét cselekmény elkövetése kapcsán törvényes.
Ami pedig az eljárási szabálysértéseket sérelmező védelmi érvelést illeti, a felülvizsgálati kérelemben foglalt kifogások nem alapozzák meg a felülvizsgálati eljárást, ebből következik, hogy ilyen eljárásban a Legfelsőbb Bíróság ezzel a kérdéssel nem foglalkozhat.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság az eljárt bíróságok határozatait a II. r. terhelt tekintetében hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Bfv.IV.2378/1999. sz.)
BH 2001.9.408 Nem valósítja meg a személyi szabadság megsértésének a bűntettét, aki a bűncselekmény elkövetésén tetten ért és a helyszínről menekülő személyeket a gépkocsijával üldözőbe veszi, őket elfogja, majd a csomagtartóba kényszerítve a lakására szállítja, és nyomban értesíti a rendőrséget [Btk. 10. § (1) bek., 175. § (1) bek., Be. 91. § (5) bek.].
A városi bíróság az 1998. november 10-én kelt ítéletével 2 rb. társtettesként elkövetett személyi szabadság megsértésének bűntette miatt az I. r. terheltet 160 napi tétel pénzbüntetésre, míg a II. r. terheltet 120 napi tétel pénzbüntetésre ítélte.
A megállapított tényállás lényege a következő.
1998. március 7-én a fiatalkorú G. Sz., T. Z., G. G. és F. Z., valamint Ny. Gy. névnapi italozás után 21 óra 30 perc körüli időben hazafelé indultak. Útközben hangoskodtak, énekeltek. Amikor az I. r. terhelt lakása előtt haladtak el, a fk. G. Sz. az I. r. terhelt kerítése mellé ültetett öt darab nyírfacsemete közül egyet vagy kettőt kitört. A terheltek felfigyeltek a hangos éneklésre, zajongásra, majd észlelték a facsemete megrongálását. Az I. r. terhelt személygépkocsijával a terheltek a társaság után indultak, hogy őket felelősségre vonják. Ötszáz méter megtétele után utolérték őket, és ekkor az I. r. terhelt hangosan kiabálva kérdezte, hogy melyikük törte ki a facsemetét. Ezután a fk. G. G.-t, a fk. G. Sz.-t és a fk. T. Z.-t egy-egy alkalommal arcul ütötte, amitől azok a földre kerültek. A fk. F. Z. és a fk. G. G. a helyszínről elszaladtak, őket az I. r. terhelt futva követte, eközben a II. r. terhelt a távozni kívánó többi személyt ütésre emelt kézzel felszólította, hogy maradjanak a helyükön. Az I. r. terhelt rövidesen visszaérkezett, és ekkor felszólította a fk. G. Sz.-t és a fk. T. Z.-t hogy szálljanak be a gépkocsi csomagtartójába, miközben az I. r. terhelt G. Sz. hátát megütötte. A csomagtartó fedelét rájuk zárták, visszamentek az I. r. terhelt lakására, a gépkocsival beálltak az udvarra, és a rendőrséget értesítették. A gépkocsi csomagtartójának a fedelét felnyitották, azonban a sértetteket nem engedték kiszállni a csomagtartóból. A rendőrség kb. tíz perc múlva érkezett a helyszínre, amikor a sértettek kiszállhattak a csomagtartóból.
Az elsőfokú ítélet ellen a terheltek és a védőjük felmentés érdekében jelentettek be fellebbezést.
A megyei bíróság az 1999. május 11-én kelt ítéletével a városi bíróság ítéletét megváltoztatta, és a terheltekkel szemben kiszabott pénzbüntetést egy-egy évi próbaidőre felfüggesztette, egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A terheltek és védőjük az első- és másodfokú bíróság határozata ellen a Be. 284. §-ának (1) bekezdésére alapozott felülvizsgálati kérelmet terjesztettek elő. Az indítványban előadták, hogy az ítéleti tényállás szerint a személyi szabadság megsértése nem valósult meg, mert a terheltek a sértetteket azért fogták el, hogy őket a rendőrségnek átadják, aminek a legrövidebb időn belül eleget is tettek, ezért nem terjeszkedtek túl a Be. 91. §-ának (5) bekezdésében írt jogosultságon, mely szerint a bűncselekmény elkövetésén tettenért személyt bárki elfoghatja, azonban köteles haladéktalanul a rendőrségnek vagy ügyészségnek átadni.
A legfőbb ügyész a felülvizsgálati indítvány elutasítását, illetve az eljárt bíróságok ítéleteinek hatályban tartását indítványozta. Indítványában kifejtette, hogy a Be. 91. §-ának (5) bekezdése nem ad felhatalmazást az elfogásnak az emberi méltóság megsértésével, megalázó módon történő végrehajtására. A terheltek túlterjeszkedtek az őket megillető jogosultságon, amelynek szükségessége egyébként is kérdéses volt, mivel ismerték a sértettek személyét.
A felülvizsgálati indítvány alapos.
Az eljárt bíróságok a büntető anyagi jog szabályainak a megsértésével állapították meg a terheltek büntetőjogi felelősségét.
A Btk. 175. §-ának (1) bekezdése értelmében a személyi szabadság megsértését az követi el, aki mást személyi szabadságától jogellenesen megfoszt. A terheltek fellépése azonban jogszerű volt.
Az irányadó tényállás szerint a fk. G. Sz. és társai a késő esti órákban hangoskodtak, zajongtak, majd a fk. G. Sz. egy-két nyírfacsemetét kitört. A fk. G. Sz. magatartása a Btk. 271. §-ának (1) bekezdésébe ütköző garázdaság vétségének a megállapítására alkalmas. Ezt a cselekményt a terheltek észlelték, és a fiatalkorú elkövetőket tetten érték.
A Be. 91. §-ának (5) bekezdése szerint a bűncselekmény elkövetésén tettenért személyt bárki elfoghatja, köteles azonban őt haladéktalanul a rendőrségnek vagy ügyészségnek átadni, ha pedig erre nincs módja, ezek valamelyikét értesíteni. A törvény a tettenért személy elfogásának módját nem határozza meg. Az "elfogás" kifejezés azonban értelemszerűen magába foglalja a tettenért személy mozgási, cselekvési szabadságának a korlátozását, ellenállásának leküzdéséhez, menekülésének megakadályozásához szükséges és elégséges erőszak alkalmazását. Nyilvánvaló, hogy a cselekmény jogszerűsége csak addig állhat fenn, amíg a cél elérése érdekében elkerülhetetlenül szükséges.
Az adott esetben a terhelteknek az a cselekménye, hogy a tettenért személyeket rövid útszakaszon a gépkocsi csomagtartójában szállították, majd a kinyitott tetejű csomagtartóból a rendőrség tíz percen belüli helyszínre érkezéséig kiszállni nem engedték, nem haladja meg az állampolgári fellépés törvény által biztosított kereteit.
A terheltek cselekménye "többletmagatartást" nem valósít meg, a rendőrséget nyomban értesítették. Cselekményük nem járt az emberi méltóság súlyos megalázásával, és nem okozott olyan mérvű jogsérelmet, amely elkerülhető lett volna, ez volt az adott esetben a tettenért garázdálkodó fiatalkorúak "elfogásának" szükséges és lehetséges módja, így a terheltek cselekménye nem lépte túl a törvényi engedély kereteit.
Nem zárja ki a Be. 91. §-ának (5) bekezdése a tettenért személy elfogását abban az esetben sem, ha az elfogó a tettenért személyt ismeri.
Mindezekre tekintettel a terheltek cselekménye jogellenesség hiányában a Btk. 10. §-ának (1) bekezdésére figyelemmel nem bűncselekmény. Így a terheltek büntetőjogi felelősségének megállapítására az anyagi jog szabályainak [a Be. 284. §-a (1) bekezdésének a) pontja] megsértésével került sor.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati indítványnak helyt adott, és a Be. 291. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján az eljárt bíróságok határozatát hatályon kívül helyezte, és a Be. 291. §-ának (3) bekezdése értelmében maga hozott a törvénynek megfelelő határozatot. Ennek keretében a terhelteket a 2 rb. társtettesként elkövetett személyi szabadság megsértésének bűntette miatt emelt vád alól a Be. 214. § (3) bekezdésének a) pontja alapján - mert a terhükre rótt cselekmény nem bűncselekmény - felmentette.
(Legf. Bír. Bfv.I.1547/1999. sz.)
BH+ 2000.1.22 A személyi szabadság megsértésének bűntette minősített esetének megvalósulásához megkívánt "jelentős érdeksérelem" megállapításának szempontjai [Btk. 175. § (3) bek. d) pont].
A megyei Bíróság K. L. I.r. és K. I. II.r. vádlottak bűnösségét 2 rb. jelentős érdeksérelmet okozó személyi szabadság megsértésének bűntettében, 3 rb. személyi szabadság megsértésének bűntettében és 2 rb. súlyos testi sértés bűntettében állapította meg.
Ezért a vádlottakat egyenként 2 évi és 6 hónapi börtönbüntetésre és 3 évi a közügyektől eltiltásra ítélte.
Ellenben a bíróság a vádlottakat az ellenük bűnsegédként, bűnszövetségben, súlyos fenyegetéssel elkövetett zsarolás bűntettének kísérlete miatt emelt vád alól felmentette.
A tényállás szerint K. L. I.r. vádlott autóvillamossági szerelő szakképzettséggel rendelkezik. Munkaviszonyban nem áll, alkalmi munkából származó havi jövedelme kb. 40.000 forint. Nőtlen, gyermektelen, eltartásra szoruló hozzátartozója nincs. Büntetlen előéletű.
K. I. II.r. vádlott általános iskolát végzett, munkaviszonyban nem áll. Alkalmi munkából él, ebből származó havi jövedelme 30-40.000 forint. Nőtlen, gyermektelen, eltartásra szoruló hozzátartozója nincs, vagyontalan. Büntetlen előéletű.
A vádlottak testvérek. Mindketten ökölvívók, akik ezt a sportot az utóbbi időkig egyesületi keretek között, hivatásszerűen űzték. Rendszeresen lejártak edzeni a B-i K-i Sportiskolába, és gyakran megfordultak a közeli "D. P." étteremben. Állításuk szerint itt ismerkedtek meg két, feltehetően orosz származású, A. és Sz. néven bemutatkozó személlyel, akik 1997. januárjában "munkát" ajánlottak számukra, amit ők elvállaltak. A R. discóban kellett többedmagukkal megjelenniük, majd egy idő után anélkül, hogy bármit tettek volna, távoztak. Ezért fejenként 5.000 forintot kaptak.
Ezután újabb megbízást kaptak. 1997. február 10-én saját kocsival egy szintén több fős társaságot kellett Gy-be, a megbízóik által megjelölt helyre kísérniük és ott az ő utasításaik szerint eljárniuk. Ezért fejenként 25.000 forintot és a benzinköltség megtérítését ígértek. A vádlottakat azonban nem tájékoztatták arról, hogy az eljárás során ismeretlenül maradt személyek célja az volt, hogy egy nem létező jogalapból származó követelésre hivatkozva N. Zs. Gy-i lakos vállalkozót akár erőszak alkalmazásával is arra kényszerítik, hogy több millió forintot fizessen ki nekik.
A vádlottak, bár tisztában voltak azzal, hogy jelenlétük valakinek vagy valakiknek a megfélemlítésére, nem kívánt magatartás kikényszerítése céljából szükséges, a megbízást elvállalták. K. L. I.r. vádlott bérbe vette ismerősétől M. R-től a Mazda 626 típusú világos színű személygépkocsiját (erre 1997. február 11-én K. I. II.r. vádlott saját nevében kötelező felelősségbiztosítást is kötött), majd 1997. február 10-én délután egy Jaguár és egy másik ismeretlen típusú személygépkocsi kíséretében Gy-be jöttek. A vádlottakat irányító ismeretlen személyek ide érkezésükkor tudták, hogy N. Zs. sértett K. K., N. R. és M. P. társaságában Gy-ben a Szt. I. út 11. szám alatti épületben, egy itteni ügyvédi irodában tartózkodik, mert a társaság egyenesen ide közlekedett és a Sz. I. utat az épülethez legközelebb keresztező J. utcában, a megyei bíróság és a Bv. intézet melletti útszakaszon parkolták le.
Ezt követően 19 óra tájban a Sz. I. út 11. számú épülettel szemközti útszakaszra mentek, ahol N. Zs. sértett Mercedes és K. K. sértett BMW típusú személygépkocsija parkolt, és itt várakoztak. Kisvártatva megjelent a BMW gépkocsinál K. K. és N. R. N. R. már beült a gépkocsiba, K. K. pedig a csomagtartót nyitotta fel, amikor az ismeretlenül maradt elkövetők közül az, aki az egészet irányította ez utóbbihoz lépett, megkérdezte tőle, hogy ő-e K. K., majd amikor igenlő választ kapott, egy ízben arcul ütötte "tudod-e miért kaptad?" szavak kíséretében. Ezt látva, és mert a többiek (kb. 5-6 fő) a gépkocsit akarták kinyitni, N. R. belülről lenyomta az ajtó zárját, majd a másik oldalon kiugorva, az úttesten át megpróbált az ügyvédi irodába visszaszaladni. A vádlottak azonban utána szaladtak, majd a szemközti járdán utol is érték, mivel N. R. menekülés közben elesett. K. K. szintén átszaladt az úttesten, az idegenek viszont a J. út felől, a gyalogátkelőhely felé mentek át a túloldalra. Látták ugyanis, hogy a szabálytalan közlekedés miatt a vádlottakat valamint N. R-t és K. K-t az éppen ott tartózkodó rendőrjárőr igazoltatta és helyszíni bírságot szabott ki velük szemben.
Ez alatt az ügyvédi irodából az utcára érkezett N. Zs. sértett is M. P. társaságában. Ismerőseiket látva, és az előzményeket nem ismerve megálltak, eközben a B-ről érkezett, számukra ismeretlen személyek közrefogták őket. A vezetőként fellépő ismeretlen a rendőrök távozása után felelősségre vonta K. K-t, amiért egy általa értékesített "Mercedest Oroszországban egy németországi biztosítási csalás miatt lefoglalták, s ezért a tulajdonos kártérítést követel".
Ekkor K. K. N. Zs-ra mutatva közölte vele, hogy a gépkocsit ő hozta be az országba, maga csak az eladásában közreműködött.
Ezután a B-i ismeretlen elkövetők N. Zs. társaságát két csoportra osztották, a vezető két másik személlyel N. Zs-val és K. K-val maradt, míg a vádlottak és két társuk távolabb N. R-t és M. P-t vigyázták, nehogy eltávozzanak. A társaság egy ideig a Sz. I. út - J. u. sarkán vitatkozott, majd a gyalogátkelőhelyen átjöttek, és ekkor végképp szétválasztották a fenti csoportosításban a sértetteket. A vádlottak és társaik N. R-t és M. P-t a J. utcában parkoló Jaguárhoz kísérték, abba őket beültették, és K. I. II.r. vádlott két ismeretlen elkövetővel melléjük ülve vigyázott arra, nehogy eltávozhassanak. K. L. I.r. vádlott eközben visszaült az általuk használt, közelben parkoló Mazda gépkocsiba.
N. Zs-t és K. K-t a vezetőként fellépő ismeretlen elkövető két, szintén ismeretlen társával az innét nem látható, a Sz. I. úton parkoló K. K. tulajdonát képező BMW gépkocsihoz kísérték, ott K. K-t a vezetőülésre, N. Zs-t a hátsó ülésre, a két ismeretlen elkövető közé ültették, míg a vezetőként fellépő ismeretlen a vezető melletti ülésen foglalt helyet. Közölte N. Zs-val, hogy Megfenyegette, ha nem fizet, B-re viszik, bezárják egy pincébe és addig nem engedik el, amíg családtagjai a pénzt össze nem szedik.
Eközben a N. Zs. jobb oldalán ülő személy egy kést tartott N. Zs. sértett nyakához, az ismeretlen irányító pedig olyan kijelentést tett, hogy "ne bántsátok, csak majd ha én mondom".
Kb. 10 percnyi "tárgyalás" után az ismeretlen irányító személy utasítására K. K. a BMW-t a J. utcába vezette, egy ideig itt folytatták az alkudozást, majd az irányító attól tartva, hogy a Bv. intézet kamerája veszi őket, utasítást adott arra, hogy N. R-t és M. P-t engedjék el, ők pedig elindultak B. felé. A Jaguár és a Mazda (benne a vádlottakkal) követték a BMW-t. Útközben az irányítóként fellépő ismeretlen tovább fenyegette a sértettet, kilátásba helyezte, hogy B-re viszik és K. K-nak kell másnapra összeszedni és elengedése fejében a budaörsi benzinkúthoz vinni a követelt összeget, de felmerült az is, hogy K. K. BMW-jét a "tartozásba" beszámítják.
A B-i autós pihenőhöz érve megálltak, és N. Zs. ajánlatának megfelelően megállapodtak abban, hogy K. K-t elengedik azzal, hogy keresse meg a sértett testvérét, és a sértett által felajánlott Mercedest és készpénzt egy később általuk megjelölt helyen adja át. Előtte azonban a vezetőként fellépő személy a Jaguárból felhívta más társait, majd közölte N. Zs-val és K. K-val, hogy most mindketten elmehetnek, de felírta N. Zs. telefonszámát azzal, hogy majd felhívja, hova kell vinnie a pénzt. Megfenyegette, hogy ne merjen a rendőrséghez fordulni, mert a tartozását előbb-utóbb úgyis rendeznie kell.
N. Zs. sértett már útban Gy. felé telefonon értesítette öccsét, N. D-t és több ismerősét a zsarolásról, és megbeszélték, hogy Gy-ben, az OMV benzinkútnál találkoznak. N. Zs. és ismerősei is próbálták kideríteni, ki állhat a zsarolás mögött, ezért a Jaguár tulajdonosát próbálták azonosítani. Így merült fel a B-i H. A. neve, ezért annak ismerősét, S. Z-t is a benzinkúthoz hívták. N. Zs-ék megérkezése után S. Z. felajánlotta, hogy 2 millió forintért elintézi, hogy a zsarolók elálljanak követeléseiktől. Másnap N. Zs-val együtt B-re utazott, találkoztak H. A-val, aki közölte N. Zs-val, hogy "követelése el van intézve".
N. Zs. sértett a következő egy hónapban három egyenlő részletben összesen 1.500.000 forintot fizetett a közbenjárásáért S. Z-nek.
Az ismeretlenek követelése alaptalan volt. A hivatkozott Mercedes 500 típusú személygépkocsit N. Zs. sértett cége importálta, majd forgalomba helyezése után Magyarországon értékesítették. Bár időközben a vevő is eladta, változatlanul Magyarországon van, és semmiféle eljárás, így ""biztosítási csalás tárgyát nem képezte.
A vádlottak a fenti események során nem szereztek tudomást arról, hogy N. Zs-val szemben társaik milyen célból és ürüggyel lépnek fel, a Sz. I. úton távolabb álltak, míg a BMW-ben egyáltalán nem voltak jelen. A részvételükét a b-i pihenőnél kapták meg fejenként a 25.000 forintot, ezt követően elváltak megbízóiktól.
A B-i társaság csak látszólag mondott le arról, hogy N. Zs. sértettől pénzt szerezzenek. Azonban úgy döntöttek, hogy a sértettet B-re kényszerítik, és ott fogva tartják mindaddig, míg családtagjai ki nem fizetik az általuk követelt összeget. A sértett B-re vitelére szemelték ki K. L. és K. I. vádlottakat, akiket a terv részleteibe ezúttal sem avattak be. A korábbival azonos díjazás mellett (fejenként 25.000 forintért) azzal bízták meg őket, hogy egy harmadik személy irányításával, de saját gépkocsijukkal, a Mazda 626-sal jöjjenek Gy-be, keressék meg N. Zs-t és vigyék fel egy bizonyos probléma tisztázása érdekében a B-i benzinkút melletti Pizza Hut-hoz.
A vádlottak a "munkát" elvállalták. 1997. március 12-én reggel az ismeretlenül maradt harmadik társukkal, annak irányítása mellett N. Zs. vállalkozásának Gy. K. u. 168. szám alatti telephelyére mentek, és attól nem messze, az M1-es út közelében leparkoltak. A telephelyet a hátsó bejáratánál közelítették meg gyalogosan, ott, ahol N. Zs. gépkocsija parkolt. Ekkor kb. 9 óra 30 perc lehetett, és a sértett ismerőse, B. S. társaságában éppen távozni akart. Ahogy kiléptek a kapun, a vádlottak és társuk megállították őket és azt állítva, hogy a Sz-i rendőrkapitányságtól jöttek, felszólították N. Zs-t, hogy menjen velük.
A sértett az előző esetnél megjegyezte a vádlottakat, felismerte őket és közölte, hogy nem megy velük, de hívják fel a megbízójukat, hogy beszélhessen vele. A vádlottak és társuk azonban kijelentették, hogy jobb, ha rájuk hallgat, mert mindenképpen velük kell mennie.
Közben B. S. is követelte, hogy igazolják magukat, és elővette a rádiótelefonját, hogy segítséget kérjen. Emiatt a vádlott és társuk kiabálni kezdtek, K. I. II.r. vádlott B. S-t ököllel állon vágta, K. L. I.r. vádlott pedig egy esetben bakancsos lábával hasba rúgta. A kezéből kieső rádiótelefonból az I.r. vádlott kivette a kártyát és eldobta, majd a telefont visszaadta neki, és megfenyegették, hogy ne próbáljon közbeavatkozni.
Ezzel egyidőben az ismeretlenül maradt harmadik személy a menekülni próbáló N. Zs. sértettet ütötte meg ököllel az állán, majd a fülén, melynek hatására a sértett elesett és azt követően már nem tanúsított ellenállást. Hagyta, hogy a vádlottak és társuk a Mazdához kísérjék és abba beültessék.
B. S. sértett a II.r. vádlott ütése következtében állkapocscsont-törést szenvedett, sérülése 8 napon túl, ténylegesen mintegy 6 hét alatt gyógyult.
N. Zs. sértett az ismeretlenül maradt harmadik elkövetőtől elszenvedett bántalmazások következtében állkapocscsontja jobb oldali járomcsonthoz futó részének törését szenvedte el. Sérülése 8 napon túl, ténylegesen 4 hét alatt gyógyult.
A vádlottak ezután a gépkocsival N. Zs-t a B-i benzinkúthoz vitték, ahol már várta őket egy Lada 2107 típusú személygépkocsi, amelynek utasai a további utat mutatták a vádlottaknak.
Ezt megelőzően Gy. és B. között K. L. I.r. vádlott - aki a gépkocsit vezette - telefonon felhívta megbízóit, hogy elindultak N. Zs-val B-re. A gépkocsi hátsó ülésén középen ült a sértett, jobbról és balról a II.r. vádlott és az ismeretlen harmadik társuk. K. L. I.r. vádlott egy pisztolynak látszó, mivel az eljárás során nem került elő, így nem is azonosított tárgyat adott hátra az ismeretlennek azzal, ha baj van, dobja ki a kocsiból. Ugyanakkor N. Zs-nak egy zsebkendőt is adott, hogy törölje le a vért a szájáról és megnyugtatta, ha rendesen viselkedik, nem bántják. Kioktatta arra is, ha rendőr állítaná meg őket, azt kell mondania, hogy együtt vannak.
Útközben a sértettet a mellette ülő II.r. vádlott és ismeretlen társuk megmotozták és megtalálva nála a rádiótelefonját, utasították, hogy hívja fel az öccsét, N. D-t, hogy kikapcsolja a telefonját. Ezután a telefont elvették tőle, számára további utasítást nem adtak.
A B-i benzinkútnál K. I. II.r. vádlott a sértett fejére húzta a dzsekije kapucniját, fejét lenyomta az első ülés mögé, így a sértett nem láthatta, hova viszik. Így csak sejtette, hogy az autópályáról lehajtva egy B-i vendéglőhöz vitték, majd az autóból kiszállítva, fejét változatlanul letakarva és lenyomva az épületbe kísérték, ahol már várták. A sértett ezt követően a vádlottakat már nem látta, nem hallotta, az azután történtekben ők már nem vettek részt, hazamentek.
A sértett itt a vendéglőben ismeretlen személyek - köztük az 1. pontban megismert irányító szerepet mutató személy is - pisztollyal fenyegetve, annak markolatával megütve arra kényszerítették, hogy hívja fel öccsét, majd amikor őt nem találta, rokonát, M. P-t, hogy jogosan tartozik S. Á-nak 12 és fél millió forinttal, másnap estig szedje össze ezt a pénzt.
Ezután a sértettet ismét gépkocsiba ültették és megtévesztő kocsikázás után B. területén egy családi házba vitték, ahol másnap estig fogva tartották, miközben megkötözték, fejére vastag kötött sapkát húztak, és többször kötelezték arra, hogy testvérét a követelt összeg átadására kérje. A sértettet fogva tartó személyek szinte kivétel nélkül oroszul beszéltek, vele azonban egy magyarul beszélő férfi közölte az utasításokat.
Eközben a rokonok, akik nem tudták és nem is akarták a követelt összeget kifizetni és az utóbb megváltoztatott vagyoni követelésnek sem kívántak eleget tenni, felvették a kapcsolatot a rendőrséggel, akik kialakították a tárgyalások taktikáját és megpróbálták elérni, hogy a követelés teljesítésére Gy-ben kerüljön sor. A fogvatartók megsejtették, hogy a rokonok rendőrséghez fordultak, mert március 13-án 20 óra körül N. Zs-t B. térségében szabadon engedték, de előtte életveszélyesen megfenyegették, ha rendőrségre megy, vagy bármi rosszat mond, meghal, megölik a családját és rokonait is.
N. Zs. sértett kezei összekötözése következtében mindkét csuklóján duzzanatban és bőrpírban megmutatkozó felületes lágyrész sérülést szenvedett, amely 8 napon belül gyógyult.
S. Á. akire a sértettnek, mint a követelés jogosultjára hivatkoznia kellett, egy időben munkakapcsolatban állt N. Zs-val, de vele szemben semmiféle követelése nem volt, a nevét csak azért használták fel az ismeretlen elkövetők, hogy a rokonok előtt a tartozás tényét valószínűsítsék.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az ügyész mindkét vádlott terhére a cselekmények téves minősítése miatt, súlyosítás végett jelentett be fellebbezést.
A vádlottak és védőik a személyi szabadság megsértésének bűntette tekintetében a jelentős érdeksérelem, mint minősítő körülmény megállapítása miatt, annak mellőzése érdekében, egyebekben pedig enyhítés végett jelentettek be fellebbezést.
A Legfőbb Ügyészség a vádlottak terhére bejelentett fellebbezést módosított tartalommal tartotta fenn.
Képviselője a fellebbezési tárgyaláson indítványozta az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását. A vádlottaknak a tényállás 1) pontjában írt cselekményei önbíráskodás bűntette kísérletének, míg a tényállás 2) pontjában a N. Zs. sértett sérelmére megvalósított cselekményeinek bűnszövetségben elkövetett emberrablás bűntettének minősítését. Ezt meghaladóan a vádlottakkal szemben kiszabott fő- és mellékbüntetések súlyosítását. Egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását.
A védelmi fellebbezések részben, az alábbiak szerint alaposak.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság fellebbezéssel megtámadott ítéletét az azt megelőző bírósági eljárással együtt, teljes terjedelmében bírálta felül.
Ennek során megállapította, hogy az elsőfokú bíróság az eljárást a vonatkozó perrendi szabályok szerint, kellő alapossággal és körültekintéssel folytatta le. A vád tárgyává tett cselekmények elbírálásához szükséges bizonyítékokat a szükséges és lehetséges körben feltárta. Azokat az ésszerűség és logika követelményeinek szem előtt tartásával értékelte, mérlegelte. Nem tévedett, nem vétett logikai hibát akkor sem, amikor megállapított tényekből további tényekre vont le következtetést.
Az elsőfokú bíróság ítéletében - a szükséges körben - indokolási kötelezettségének is maradéktalanul eleget tett.
Ítéletének indokolásában a szükséges részletességgel számot adott arról, hogy mely bizonyítékokat, mely részükben és miért fogadott el, illetve melyeket, mely részükben és miért nem tartott valónak. Meggyőzően cáfolta a vádlottak által az eljárás során, egyes tények, körülmények tekintetében előterjesztett védekezést. Beszámolt arról a gondolati folyamatról is, amelynek során a megállapított tényekből további tényekre vont le következtetést. Megindokolta ítéletének egyéb rendelkezéseit is.
Az elsőfokú bíróság által így megállapított ítéleti tényállás mentes a Be. 239. §-ának (2) bekezdésében írt hibáktól és hiányosságoktól. Következésképp ez a tényállás a Be. 239. §-ának (1) bekezdése értelmében irányadó volt a másodfokú eljárásban is.
A megalapozottan megállapított tényállásból okszerűen következtetett a megyei bíróság a vádlottak bűnösségére és többségében helyesen minősítette cselekményeiket is.
Tévedett azonban az elsőfokú bíróság akkor, amikor a vádlottaknak N. Zs. sérelmére megvalósított 2 rb. személyi szabadság megsértésének bűntette tekintetében a jelentős érdeksérelem - mint minősítő körülmény - megállapítását lehetségesnek találta.
A személyi szabadság megsértése bűncselekményének esetében az érdeksérelem lehet anyagi jellegű joghátrány, de többnyire immateriális jellegű sérelem. E körben a sértettet ért személyi, erkölcsi, családi, társadalmi jellegű következményeknek, hátrányoknak van meghatározó jelentősége, de nem hagyható figyelmen kívül a személyi szabadság elvonásának időtartama sem.
Az adott esetben kétségtelen, hogy a vádlottak, illetve közreműködésük mellett ismeretlen társaik a sértettet személyi szabadságától megfosztották és Gy-ből elszállították. A vádlottak közreműködésével azonban a személyi szabadságtól megfosztás időtartama nem volt jelentős.
Vitathatatlan az is, hogy a cselekmény a sértettben félelemérzetet váltott ki, amely azonban nem haladta meg azt a mértéket, amely az adott bűncselekmény elkövetése során a sértettekben általában kialakul.
A vádlottaknak - a tényállásból következően - nem volt tudomásuk arról, hogy ismeretlen társaik a sértett családja, gyermekei élete, testi épsége elleni fenyegetést is alkalmaznak. Hasonlóképp nem bírtak tudomással a cselekmény elkövetésének idején arról sem, hogy a sértett a fenyegetés beváltásának elhárítása érdekében közvetítőhöz fordul és ezért a közvetítőnek jelentős összeget fizet ki.
A vádlottaktól kellő figyelem és körültekintés tanúsítása esetén sem volt elvárható, hogy az ilyen eredmény-lehetőséget előre lássák.
Tehát a Legfelsőbb Bíróság arra a meggyőződésre jutott, hogy a minősítő körülmény, az eredmény, tehát a jelentős érdeksérelem tekintetében a vádlottak bűnössége, még a gondatlanság enyhébb foka szintjén sem állapítható meg.
Következésképp a vádlottak terhére a jelentős érdeksérelem, mint minősítő körülmény nem állapítható meg. Ezért e minősítő körülmény megállapítását a Legfelsőbb Bíróság mellőzte. Így a vádlottaknak N. Zs. sértett személyi szabadsága sérelmére megvalósított cselekményei helyesen 2 rb. személyi szabadság megsértése bűntetteként értékelendők, amelyet egy esetben társtettesként, egy esetben pedig bűnsegédként követtek el.
Nem osztotta a Legfelsőbb Bíróság azt az ügyészi álláspontot, mely szerint a vádlottak N. Zs. sértett sérelmére bűnszövetségben, súlyos fenyegetéssel elkövették a zsarolás bűntette kísérletét, illetve az önbíráskodás bűntette kísérletét, valamint megvalósították a bűnszövetségben elkövetett emberrablás bűntettét is.
E bűncselekmények meg nem állapíthatósága tekintetében a Legfelsőbb Bíróság egyetértett az elsőfokú bíróság által az ítéletben kifejtett érveléssel.
A tényállásból következően a vádlottak csak eseti kapcsolatban álltak ismeretlen elkövető-társaikkal. Csak meghatározott feladatok ellátására vállalkoztak. Ismeretlen társaik, megbízóik a cselekmény okát, lényegét, részleteit nem közölték velük.
A vádlottak így nem voltak tudatában annak, hogy ismeretlen társaik jogtalan haszonszerzés végett a sértettet valaminek a megtételére igyekeznek kényszeríteni. Nem tudtak arról, hogy bármilyen követelés kikényszerítésében vesznek részt.
A tényállásból következően a vádlottak hasonlóképp nem voltak tudatában annak sem, hogy ismeretlen társaik egy jogos, vagy jogosnak vélt vagyoni igényt érvényesítenek a sértettel szemben.
A konkrét körülményekből, tényekből, így különösen abból, hogy a sértett és az ismeretlen elkövetők egy Mercedes típusú gépkocsival összefüggésben folytatnak vitát, kétséget kizáró bizonyossággal nem lehet megalapozott következtetést arra levonni, hogy a vádlottak tudata átfogta azt, mely szerint társaik bármilyen vagyoni igényt érvényesítenek a sértettel szemben.
Mindezekből következően pedig a vádlottak terhére sem a zsarolás bűntettének, sem pedig az önbíráskodás bűntettének kísérlete nem állapítható meg.
Hasonlóképpen nem látta megállapíthatónak a Legfelsőbb Bíróság a vádlottak bűnösségét emberrablás bűntettében sem.
Helyesen mutatott rá ugyanis az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásában arra, hogy az emberrablás bűncselekményének elkövetési magatartása kettős. Egyrészt másnak a személyi szabadságától való megfosztásában, másrészt a személyi szabadságától megfosztott személy szabadon bocsátásának követelés teljesítésétől való függővé tételéből áll.
Az adott esetben kétségtelen, hogy a két vádlott N. Zs. sértettet személyi szabadságától megfosztották, B-re szállították és ott átadták megbízóiknak. Követelést azonban nem érvényesítettek vele szemben, jelenlétükben olyan kijelentés sem hangzott el, amely szerint szabadon bocsátására csak követelés teljesítése esetén kerülhet sor.
A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján megállapított tényekből sem vonható le olyan megalapozott következtetés, mely szerint a vádlottak tudomással bírtak volna arról, hogy ismeretlen társaik a sértettet fogva fogják tartani és szabadon bocsátását követelés teljesítésétől fogják függővé tenni.
Az ilyen következtetés levonásának helyességét egyébként a vádlottaknak éppen az a korábbi ismerete gyengíti, hogy 1997. február 10-én az ismeretlen elkövető-társaik a sértettet a b-i autós pihenőben bármilyen követelés teljesítésétől függetlenül szabadon bocsátották.
Tehát a Legfelsőbb Bíróság - egyetértve az elsőfokú bíróság ítéletében kifejtettekkel - az emberrablás bűncselekményében a vádlottak bűnösségét nem látta megállapíthatónak.
A büntetés kiszabása körében irányadó alanyi és tárgyi bűnösségi körülményeket az elsőfokú bíróság helyesen vette számba és azokat súlyuk, nyomatékuk szerint értékelte.
Az elsőfokú bíróság ítéletének meghozatala óta eltelt időre, valamint a vádlottak két cselekményének enyhébb minősítése ellenére a Legfelsőbb Bíróság úgy ítélte meg, hogy a megyei bíróság által a vádlottakkal szemben kiszabott büntetések arányban állnak a vádlottak által elkövetett cselekmények tárgyi súlyával, társadalomra veszélyességével, a vádlottak személyi társadalomra veszélyességével, bűnösségük fokával és a büntetés kiszabása körében irányadó egyéb súlyosító és enyhítő körülményekkel.
A vádlottakkal szemben alkalmazott fő- és mellékbüntetések összhatásukban alkalmasak és szükségesek ahhoz, hogy a büntetési célt, az egyéni és általános megelőzés követelményét elérjék, érvényre juttassák.
A kiszabott büntetéseknek sem lényeges súlyosítása, sem pedig lényeges enyhítése nem indokolt. (Legf. Bír. Bf.I.1268/1999. sz.)
BH 1999.7.292 I. Megvalósítja a vallásszabadság megsértésének bűntettét, aki gépkocsijával az ünnepi körmenet alkalmából tartott vallási ünnepségen részt vevő személyek közé hajtva és pisztolyát a körülötte levő személyek felé fordítva, lelövéssel fenyegetve kényszeríti a körmenetben részt vevőket arra, hogy számára a gépkocsijával való továbbhaladást biztosítsák [Btk. 174/A. § b) pont, 1990. évi IV. tv. 1. §, 2. § (1) bek.].
II. A vallásszabadság megsértésének bűntette nem célzatos bűncselekmény, ezért az eshetőleges szándékkal is megvalósítható [Btk. 13. §, 174/A. § b) pont].
III. A vallásszabadság megsértése bűntettének a sértettje nem kizárólag természetes személy, hanem önálló jogképességgel nem rendelkező személyösszesség is lehet;
ekként a bűncselekményt egy rb. bűntettként kell értékelni abban az esetben is, ha az elkövető azonos alkalommal és akaratelhatározással az úrnapi körmenetben részt vevő több személyt akadályoz - erőszakkal vagy fenyegetéssel - a vallásának szabad gyakorlásában [Btk. 12. § (1) bek., 174/A. § b) pont].
A városi bíróság az 1996. december 11-én kihirdetett ítéletével a terheltet a vallásszabadság megsértésének bűntette miatt 1 év - végrehajtásában 2 évi próbaidőre felfüggesztett - börtönbüntetésre ítélte. A bűncselekmény elkövetésekor a terhelt által használt, lefoglalt és bűnjelként kezelt riasztó- és gázfegyvert elkobozta; a fegyvertartási engedélyt a lefoglalás megszüntetése mellett a kiállító hatóságnak megküldte.
Az ítélet ellen az ügyész a téves minősítés miatt, a vád tárgyává tett cselekmények 15 rb. vallásszabadság megsértése bűntetteként minősítése végett, míg a terhelt és védője felmentés érdekében fellebbezett.
A megyei bíróság az 1997. december 9-én meghozott végzésével az elsőfokú ítéletet helybenhagyta.
A megállapított tényállás lényege a következő.
A terhelt budapesti lakos, aki a vidéki nagyvárosban helyismerettel csekély mértékben rendelkezett. 1994. június 5. napján dél körüli időpontban a terhelt az általa vezetett és tulajdonában levő személygépkocsival a városban közlekedett, és ennek során észlelte, hogy a római katolikus templom körül nagy számban emberek tartózkodnak. A gépkocsival megállásra kényszerült, mivel itt már olyan sűrű volt a tömeg, hogy továbbhaladni nem volt lehetséges. A jelzett útszakaszon ekkor több száz ember tartózkodott, akik a plébánia által erre a napra meghirdetett és hivatalosan bejelentett úrnapi körmeneten vettek részt. Amikor a terhelt a gépkocsijával a társaságában levő személlyel együtt a jelzett útszakaszon közlekedett, a körmenetnek az a része tartózkodott a kereszteződés körül, akik között a hívek az emberek feje fölé magasodó baldachint vitték, valamint a hívek egyházi énekeket énekeltek.
Mivel a terhelt innen nem tudott továbbhaladni, a gépkocsi ablakát lehúzva hangosan szitkozódni, káromkodni kezdett, aminek hatására egy ismeretlen személy a körmenetből közölte vele, hogy legyen türelemmel, mert a körmenet nemsoká elhalad. A hívek közül azok, akik a közelben tartózkodtak, a terhelt magatartásán megbotránkoztak, megdöbbentek. A terhelt azonban tovább kiabált, trágár szavakkal illette a körülötte levő híveket, és többek között olyan is elhangzott tőle "menjetek a templomba ott b...-ok szájba egymást" stb. Ahelyett, hogy megvárta volna a körmenetben részt vevők elhaladását, gépkocsijával oly módon nyitott utat az emberek között, hogy az előtte levő személyek ruházatát is érintve, közéjük hajtott, rákényszerítve ezáltal őket az elhaladás biztosítására. Ekkor érkezett a gépkocsihoz a körmenetben részt vevő egyik személy, aki a gépkocsi ablakán bekopogva megpróbálta megkérni a terheltet arra, hogy várja meg, amíg a körmenet elhalad. A terhelt ekkor a gépkocsit leállítva abból kiszállt, és ugyancsak kiszállt a társaságában levő személy is. A terhelt ezt a férfit szidalmakkal illette, majd pedig - miután több személy a hívek közül felháborodásában megpróbálta jobb belátásra bírni őt - kiabálás, hangzavar kezdődött, és a terhelt a körülötte levőket tovább szidalmazta, trágár szavakkal illette, olyan hangerővel ordibálva, hogy az a hívek éneklését, illetőleg a hangszóróból hallatszó felolvasást is túlharsogta. Továbbra is utat követelt magának, és ennek nyomatékot adva a terhelt elővett a gépkocsijából egy pisztolyt és azt a körülötte lévő személyek felé fordította, megfenyegette őket azzal, hogy lelövi őket, valamint a körülöttük állókat is.
Ekkor a körmenetben részt vevő személyek, akik a gépkocsi körül tartózkodtak, félelmükben utat nyitottak, ezután a terhelt beülve a gépkocsiba továbbhaladt.
Az időközben értesített rendőrök - már a cselekmény befejezését követően - igazoltatták a terheltet, és lefoglalták az általa használt fegyvert. Ez idő alatt a körmenet már behaladt a templomba.
A jogerős határozatok ellen a védő nyújtott be felülvizsgálati indítványt, a Be. 284. §-a (1) bekezdésének a) pontjában írt felülvizsgálati okra hivatkozással, a terhelt bűnösségének - álláspontja szerint - anyagi jogszabálysértéssel történt megállapítása miatt, az alapügyben hozott határozatok hatályon kívül helyezése, és a terheltnek a Btk. 174/A. §-ának b) pontjában meghatározott 15. rb. vallásszabadság megsértésének bűntette miatt emelt vád alól tényállási elemek hiányában felmentése végett. A felülvizsgálati indítvány indokolása szerint az elsőfokú bíróság a bizonyítékok hiányos és egyoldalú mérlegelésével állapította meg a tényállást, amelyet tévesen tekintett a megyei bíróság a felülbírálatnál irányadónak. Ugyanakkor - hangsúlyozva, hogy ez okból a hatályos jogszabályok felülvizsgálatot nem tesznek lehetővé - azt fejtette ki, hogy a megállapított tényállás nem ad alapot a terhelt bűnösségének a vallásszabadság megsértése bűntettében történő megállapítására. A védői álláspont szerint ugyanis a terhelt lényegében "mindössze" annyit tett, hogy a gépjárműforgalom számára épített úttesten a biztosítás nélkül haladó személyek között próbálta elérni lassú haladás mellett a gépjárművével közeli úti célját, majd amikor ez egy idő után lehetetlenné vált, kölcsönös szóváltásba keveredett. Álláspontja szerint az eljáró bíróságok egyetlen olyan személyt sem találtak, aki azt állította volna, hogy őt a terhelt a vallásának szabad gyakorlásában akadályozta, mint ahogyan a terhelt szándéka nem is erre irányult. Ekként viszont tévedett az elsőfokú bíróság, amikor azt állapította meg, hogy a terhelt cselekményével több, pontosan meg nem állapítható számú személyt vallásának szabad gyakorlásában akadályozott. Tévedett azonban a másodfokú bíróság is, amikor a rendbeliséget mellőzve sértettként a vallási közösséget tekintette, mivel a Btk. 174/A. §-a még a vallás gyakorlására szolgáló helyiségen belül is kizárólag a vallásgyakorlást valóban zavaró botrányokozást rendeli szabálysértésként pénzbírsággal sújtani. Az adott esetben megállapított tényállás pedig még a szabálysértési tényállásnál is szűkebb körű.
A legfőbb ügyész a támadott határozatok hatályban tartását indítványozta.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárásban érdemben nem foglalkozott a védő indítványában érintett - egyébként alaptalan - azzal a kérdéssel, amely a jogerős határozatok megalapozottságának a hiányára utalt, hanem elsősorban azt vizsgálta, hogy a terheltnek az irányadó tényállásban rögzített magatartása a Btk. 174/A. §-ának b) pontjában meghatározott vallásszabadság megsértése bűntettének a törvényi tényállási elemeit megvalósítja-e, ezen túlmenően vizsgálta azt is; amennyiben a cselekmény nem valósítja meg a vallásszabadság megsértésének bűntettét, úgy más bűncselekmény - elsősorban a Btk. 271. §-ának (1) bekezdésében meghatározott garázdaság vétsége - törvényi tényállási elemeit nem valósítja-e meg; végül, ha a cselekmény nem bűncselekmény, vizsgálatot igényel az is, a terhelt magatartása az 1968. évi I. tv. (Sztv.) 103/A. §-ában meghatározott vallásgyakorlás jogának megsértése szabálysértését, avagy 93. §-ának (1) bekezdésében meghatározott garázdaság szabálysértését valósítja-e meg.
A Btk. 174/A. §-ának b) pontja szerint a lelkiismereti és vallásszabadság megsértése bűntettét az követi el, aki mást a vallásának szabad gyakorlásában erőszakkal vagy fenyegetéssel akadályoz.
A lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény - az Alkotmány 60. §-ának (2) bekezdésével összhangban - állapítja meg a lelkiismereti és vallásszabadság gyakorlására vonatkozó részletes szabályokat, e jogok gyakorlásának kereteit, továbbá azokat a törvényes garanciákat is, amelyek biztosítják e szabadságjogok zavartalan gyakorlását.
E törvény szerint a lelkiismereti és vallásszabadság mindenkit megillető alapvető emberi szabadságjog, amelynek zavartalan gyakorlását a Magyar Köztársaság biztosítja (1. §), a lelkiismereti és vallásszabadság joga magában foglalja a vallási vagy más lelkiismereti meggyőződés szabad megválasztását vagy elfogadását és azt a szabadságot, hogy vallását és meggyőződését mindenki vallásos cselekmények, szertartások végzése útján vagy egyéb módon - akár egyénileg, akár másokkal együttesen - nyilvánosan vagy magánkörben kinyilváníthassa vagy kinyilvánítását mellőzze, gyakorolhassa vagy taníthassa [2. § (1) bek.]. E törvényhez fűzött indokolás szerint a lelkiismereti és vallásszabadság az embert születésétől fogva megillető alapvető szabadságjog, amelyet nem az állam vagy más hatalom adományoz, ezektől senki nem fosztható meg, és mindenkit - bármilyen feltétel és jogi, nemzetiségi, nyelvi vagy más megkülönböztetés nélkül - megillet. Tehát Magyarországon a lelkiismereti és vallásszabadság jogát a magyar állampolgárok, valamint a Magyar Köztársaság joghatósága alá tartozó nem magyar állampolgár személyek egyaránt gyakorolhatják. Alapvető elvei a lelkiismereti és vallásszabadság jogára vonatkozó szabályozásnak, hogy az alapjog gyakorlását a Magyar Köztársaság nemcsak megtűri és elismeri, hanem azt aktív tevékenységével előmozdítani és biztosítani kívánja, így e jog gyakorlását törvényes védelemben is részesíti. A lelkiismereti és vallásszabadságnak keretében mindenkinek joga van ahhoz, hogy vallását vagy más lelkiismereti meggyőződését szabadon, minden kényszer nélkül megválaszthassa, ateista vagy hívő lehessen, utóbbi esetben pedig szabadon követhesse bármely vallás előírásait. Mindaddig, amíg az nem jár mások jogainak vagy szabadságának sérelmével, bírálhatja mások meggyőződését, ilyen értelmű propagandát folytathat, és összefüggésben a véleménynyilvánítás szabadságával, illetőleg a tanszabadsággal, ateista vagy vallásos nevelésben, oktatásban részesíthet másokat. Figyelemmel a tömegtájékoztatásra vonatkozó törvényi előírásokra, a vallási vagy más lelkiismereti meggyőződés gyakorlása a tömegkommunikációs eszközök adta lehetőségek igénybevételével is történhet.
Az Alkotmánybíróság 4/1993. (II. 12.) AB számú határozatában rámutatott arra, hogy a lelkiismereti szabadság és a vallásszabadság külön is nevesített joga azt ismeri el, hogy a lelkiismereti meggyőződés és ezen belül adott esetben a vallás az emberi minőség része, szabadságuk a személyiség szabad kibontakozásához való jog érvényesülésének feltétele. A vallásszabadság szoros összefüggését az emberi méltóság jogával akkor is figyelembe kell venni, amikor a vallásszabadság másik két összetevőjéről - a vallásgyakorlásról, illetve a meggyőződés szerinti cselekvésről - van szó.
Az irányadó törvényi tényállást a fentieknek megfelelően vizsgálva megállapítható, hogy amikor a lelkiismereti és vallásszabadság jogának biztosítása körében a törvény a Btk. 174/A. §-a b) pontjának keretei között a vallásszabadság gyakorlásában erőszakkal vagy fenyegetéssel akadályozást kívánva büntetendővé tenni - a védői állásponttal ellentétben -, széles körű védelmet kívánt biztosítani a védett jogtárgynak. Ekként a cselekményt nem kizárólag célzatosan elkövetettnek, hanem szándékosan, egyenes és eshetőleges szándékkal egyaránt megvalósíthatóként szabályozza. A hatályos Btk. tehát a vallásgyakorlás akadályozását és nem a vallási szertartás megakadályozását vagy tényleges megzavarását tekinti a tényállás elemének. Az irányadó tényállás alapján nem kétséges, hogy a terhelt a városban 1994. június 5. napján a plébánia által tartott úrnapi körmeneten részt vevő egyes - pontosan meg nem állapítható számú - személyeket a vallásuk szabad gyakorlásában, vagyis abban, hogy a megkezdett vallási szertartásban háborítatlanul, folyamatosan részt vehessenek, erőszakkal és fenyegetéssel akadályozta. Mindezt a terhelt tudata átfogta és ebbe belenyugodva cselekedett. A cselekmény tényállásszerűségének a megítélése szempontjából közömbös, hogy a terhelt a cselekményét nem célzatosan követte el, és szándéka nem egyenes, hanem csupán eshetőlegesen irányult az érintett személyek tekintetében a vallásszabadságuk akadályozására; egyértelmű ugyanis, hogy ez a bűncselekmény eshetőleges szándékkal is megvalósítható.
Nem tévedtek tehát az eljárt bíróságok, amikor az irányadó tényállás alapján a terhelt cselekményét 1 rb. vallásszabadság megsértése bűntettének minősítették, és amiatt a törvényi büntetési kereten belül büntetést szabtak ki vele szemben.
Megjegyzendő, amennyiben a terhelt által megvalósított cselekmény a vallásszabadság megsértése bűncselekményének a törvényi tényállását nem valósította volna meg, akkor sem kerülhetett volna sor a terhelt felmentésére - ellentétben a felülvizsgálati indítványban kifejtettekkel -, mert a vallásszabadság megsértésének bűncselekménye a Btk. 271. §-ának (1) bekezdésében meghatározott garázdaság vétségével a specialitás viszonyában áll, és a garázdaság tényállási elemei a terhelt magatartásában maradéktalanul fellelhetők.
A vallásgyakorlás jogának a megsértése szabálysértését az követi el, aki a nyilvántartásba vett egyház szertartásainak rendelt helyiségben nyilvánosan botrányt okoz, illetőleg a vallási tisztelet tárgyát vagy a szertartások végzésére szolgáló tárgyat a szertartásokra rendelt helyiségben vagy azon kívül meggyaláz. Ezt a szabálysértést - egyebek mellett - az is elhatárolja a vallásszabadság megsértése bűncselekményétől, hogy az utóbbi konkrét meghatározott sértettet vagy sértetteket akadályoz, míg a szabálysértést elkövető magatartása nem meghatározott sértett ellen irányul.
Ugyanakkor a bűncselekmény jogi indokolása körében mind az első-, mind a másodfokú bíróság részben téves álláspontra helyezkedett a cselekmény sértettjeit illetően. Az elsőfokú bíróság ugyanis, bár helyesen ismerte fel, hogy az adott esetben több, de pontosan meg nem határozható számú természetes személy a terhelt cselekményének a sértettje de - miként a másodfokú bíróság is - tévesen helyezkedett arra a jogi álláspontra, hogy a jelen ügyben sértettnek a vádbeli helyszínen egyazon vallást gyakorló hívők közössége, azok szám szerint meg nem határozható köre tekintendő, és ezért minősül a cselekmény 1 rendbeli bűntettnek.
Ugyancsak téves a felülvizsgálati indítványban kifejtett az a jogi álláspont is, hogy a vallásszabadság megsértését csak konkrét - természetes - személy vagy személyek sérelmére lehet elkövetni.
Kétségtelen, hogy a törvény ezt a bűncselekményt a Btk.-nak a személyek elleni bűncselekményekről szóló XII. fejezetében, és annak III. címén belül helyezte el, ez azonban nem jelenti azt, hogy a vallásszabadság megsértése kizárólag természetes személy sérelmére lenne elkövethető. Azt, hogy ez a bűncselekmény megvalósítható jogi személy vagy nem jogi személy, személyösszességek sérelmére is, megerősíti a becsületsértés és rágalmazás bűncselekménye vonatkozásában követett az a töretlen bírói gyakorlat, amely szerint azok sértettje nemcsak természetes személy, hanem jogi személy, illetve meghatározott, bár önálló jogképességgel nem rendelkező személyösszesség is lehet (BH 1992/3/154. sz. határozat).
A Legfelsőbb Bíróság végül hivatalból vizsgálta, hogy az ügyben a Be. 284/A. §-ának (2) bekezdésében meghatározott eljárásjogi hatályon kívül helyezési felülvizsgálati ok nem forog-e fenn. Az alapügyben eljárt bíróságok azonban a büntetőeljárási szabályokat is megfelelően megtartották, az ügyben ilyen felülvizsgálati ok sem jelentkezett.
Miután a támadott határozatok tekintetében a Btk. 284. §-ának (2) bekezdésében meghatározott anyagi és eljárásjogi felülvizsgálati okok egyike sem forog fenn, a Legfelsőbb Bíróság az eljárt bíróságok határozatait hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Bfv.V.697/1998. sz.)
BH 1998.6.258 I. A személyi szabadság megsértése bűntettének megvalósulása szempontjából a szabadságkorlátozás időtartama közömbös, ennek a körülménynek legfeljebb a büntetés kiszabása szempontjából van jelentősége [Btk. 83. §, 175. §]. II. Ha az elkövető mint hivatalos személy valósítja meg a személyi szabadság megsértésének a bűntettét, és ezzel bűnhalmazatban a könnyű testi sértés vétségét, a társadalomra veszélyesség csekély fokára - mint büntethetőséget kizáró okra - eredményesen nem lehet hivatkozni [Btk. 28. §, 137. § 1. pont, 170. § (1) bek., 175. § (1) bek.].
A városi bíróság az 1996. szeptember 5-én meghozott végzésével megállapította, hogy a terhelt elkövette a személyi szabadság megsértésének bűntettét és a könnyű testi sértés vétségét, és ezért őt - egységes intézkedésként - 1 évre próbára bocsátotta.
A megyei bíróság az 1997. április 8-án meghozott végzésével az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyta.
A megállapított tényállás lényege a következő.
A terhelt a község polgármestere, 1995. augusztus 15-én a polgármesteri hivatal folyosóján összetalálkozott a távozni készülő sértettel, a község jegyzőnőjével, és felszólította, hogy menjen vissza vele a titkársági irodába. A sértett ezt megtagadta, mire a terhelt a sértett jobb karját erősen megragadta, és a titkársági irodába irányítva, oda belökte. A sértett az irodában a sarokba került, a terhelt eléje állt, és nem engedte addig eltávozni, amíg el nem mondta neki a véleményét egy általa sérelmezett újságcikkről. A sértett a terhelt szorítása következtében a jobb felkarján nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedett.
A jogerős határozatok ellen a terhelt és a védője felmentésre irányuló felülvizsgálati indítványt nyújtott be. Ennek indokolása szerint a terhelt nem követte el a bűncselekményeket, a bűnösségét mindvégig tagadta, és vannak bizonyítékok, amelyek nem támasztják alá a sértett vallomását. Ezenkívül a sértett a saját vallomása szerint is eltávozhatott az irodából, a néhány percig tartó vita során előálló mozgáskorlátozás pedig nem alapozza meg a személyi szabadság megsértése bűntettének a megállapítását. Ha pedig a terhelt terhére felróható magatartás lenne megállapítható, az oly csekély fokban veszélyes a társadalomra, hogy a Btk. 28. §-át kellene alkalmazni.
A legfőbb ügyész a megtámadott határozatok hatályukban fenntartását indítványozta.
A felülvizsgálati indítvány alaptalan.
A törvény szerint a tényállás helyessége a felülvizsgálat tárgya nem lehet, a felülvizsgálati eljárásban a megtámadott határozatokban megállapított tényállás az irányadó, ezért az indítvány tényállást támadó indokai helyességének vizsgálata a törvénynél fogva kizárt. Az adott esetben vizsgálni csak azt lehet, hogy a tényállás anyagi jogi értékelése megfelel-e a büntető anyagi jog szabályainak.
A felülvizsgálati indítvány idevonatkozó indokai tévesek. A törvénynek a bírói gyakorlatban töretlen értelmezése szerint a személyi szabadság megsértésének megvalósulása szempontjából a szabadságkorlátozás időtartama közömbös, ennek bármely rövid ideig tartó létrehozása esetén megvalósul a bűncselekmény, ennek a körülménynek legfeljebb a büntetés kiszabása szempontjából van jelentősége.
A sértett karjának megragadása, és annál fogva olyan helyiségbe való belökése, ahová ő nem akart bemenni, önmagában elegendő lenne a bűncselekmény megállapításához, de a terhelt még ezen túl is bizonyos ideig megakadályozta, hogy a sértett az irodát - a szándéka szerint - elhagyja. Nem sértették meg tehát az eljárt bíróságok az anyagi jogi szabályokat, amikor azt állapították meg, hogy a terhelt a személyi szabadság megsértésének a bűntettét elkövette.
A könnyű testi sértés vétségének megvalósulása annyira nyilvánvaló, hogy indokolást sem igényel.
A büntethetőséget kizáró ok meg nem állapítása szintén törvényes. A terhelt a község első tisztségviselője, hivatalos személy, ezért a magatartásának ebben a közösségben példaadónak kellene lennie, ezért nem lehet megállapítani azt, hogy a bűncselekményt is megvalósító jogsértő magatartásának elenyésző a társadalomra veszélyessége.
Minthogy a megtámadott határozatok megfelelnek a büntető anyagi jog szabályainak, a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati indítványnak nem adott helyt, és a határozatokat hatályukban fenntartotta.
(Legf. Bír. Bfv.III.1610/1997. sz.)
BH 2001.1.2 A személyi szabadság megsértésének bűntettét és az erőszakos közösülés bűntettét bűnhalmazatban kell megállapítani, ha a két bűncselekmény anyagi halmazatban áll, vagyis azok elkövetése időben és térben elkülönül [Btk. 12. § (1) bek., 175. § (1) bek., 197. § (1) bek. és (2) bek. c) pont].
A városi bíróság az 1996. október 24-én kelt ítéletével az I. r. terheltet 2 rb., társtettesként, többek által elkövetett erőszakos közösülés bűntette, 3 rb., társtettesként, aljas indokból elkövetett személyi szabadság megsértésének bűntette és súlyos testi sértés bűntettének kísérlete miatt halmazati büntetésül 7 évi fegyházbüntetésre, valamint 7 évre a közügyektől eltiltásra ítélte.
A megállapított tényállás lényege a következő.
Az I. r. terhelt 1995 augusztusában három társával a diszkóból hazafelé menet hívták P. K.-t, hogy menjen velük, de nemleges választ kaptak. Ekkor P. K.-t a gépkocsiba tuszkolták, és közösülés céljából a közeli tópartra szállították, nemi erkölcs elleni bűncselekmény elkövetésére vagy annak a megkísérlésére azonban nem került sor.
1995. augusztus 12-re virradó éjjel az I. r. terhelt két társával a diszkóból hazafelé menet erőszakkal gépkocsiba tuszkolta I. M.-et, majd a határba vitték, ott vele többször közösültek és fajtalankodtak. Az ellenállást tanúsító sértettet az I. r. terhelt erőteljesen pofonütötte, amitől annak a szemüvege eltört.
1995. október 15-re virradó éjjel az I. r. terhelt öt társával a diszkóból hazafelé tartó H. A.-t ütlegelés közben a gépkocsiba tuszkolta, és őt - ellenkezése ellenére - a határba vitték. Itt vele többször erőszakkal közösültek és fajtalankodtak. H. A. az I. r. terhelt bántalmazása folytán 8 napon belül gyógyuló testi sérüléseket szenvedett.
A városi bíróság ítélete ellen az ügyész súlyosításért; az I. r. terhelt és a védője részbeni felmentésért jelentett be fellebbezést.
A másodfokon eljárt megyei bíróság az 1997. február 4-én kelt ítéletével az I. r. terheltnek a H. A. sérelmére elkövetett cselekményét többek által elkövetett erőszakos közösülés bűntettének és társtettesként elkövetett személyes szabadság megsértése bűntettének minősítette, míg ezt a terheltet a súlyos testi sértés bűntettének kísérlete miatt ellene emelt vád alól felmentette. Az I. M. sérelmére elkövetett cselekményét többek által elkövetett erőszakos közösülés bűntettének és társtettesként elkövetett személyi szabadság megsértése bűntettének minősítette, és a főbüntetés tartamát 8 évi fegyházbüntetésre súlyosította.
A városi bíróság és a megyei bíróság ítélete ellen az I. r. terhelt és védője terjesztett elő felülvizsgálati indítványt.
Álláspontjuk szerint I. M. és H. A. sértettek sérelmére azért nem valósult meg a személyi szabadság megsértésének a bűntette, mert az mintegy eszközcselekménye volt az erőszakos közösülés bűntettének; a többi cselekmény tekintetében pedig nem nyert bizonyítást, hogy azokat a terhelt elkövette.
A legfőbb ügyészség a felülvizsgálati indítvánnyal megtámadott ítéletek hatályban tartását indítványozta.
A felülvizsgálati indítvány nem alapos.
Az adott esetben a Be. 284. §-a (1) bekezdésének a) pontjában írt felülvizsgálati ok nem állapítható meg. A felülvizsgálatnak a hivatkozott törvényhely értelmében akkor van helye, ha a terhelt elítélésére a büntető anyagi jogszabály megsértése miatt került sor. E feltétel meglétét a jogerős határozatban megállapított tényállás alapján kell vizsgálni. A felülvizsgálati eljárásban az alapeljárás során megállapított tényállás megalapozottsága nem vitatható. Ezért az I. r. terhelt és védője felülvizsgálati indítványának az a része, amely a bizonyítékok mikénti mérlegelését támadta, a törvényben kizárt.
Nem értett egyet a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati indítványak azzal a részével sem, hogy a személyi szabadság megsértése I. M. és H. A. esetében az erőszakos közösülés eszközcselekménye volt. A megállapított tényállás szerint az I. r. terhelt és társai erőszakkal a gépkocsiba tuszkolták a sértetteket, majd távolabbi helyre, a határba hajtottak, és ott - egymás tevékenységéről tudva - közösültek velük. A személyi szabadság megsértése és az erőszakos közösülés tehát időben és térben elkülönült, így anyagi halmazat valósult meg, ezért a Be. 284. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerinti felülvizsgálati ok sem állapítható meg.
Az eljárt bíróságok az I. r. terhelt bűnösségét a 2 rb., személyi szabadság megsértésének bűntettében a vádiratban írt tényállással azonos ítéleti tényállásra alapozva állapították meg, a többek által elkövetett erőszakos nemi közösülés bűntettével halmazatban. Rámutat a Legfelsőbb Bíróság arra, hogy amennyiben tévesen került volna sor a cselekménynek a személyi szabadság megsértése bűntetteként történő minősítésre, ez is csak akkor alapozta volna meg a felülvizsgálat lehetőségét, ha a téves minősítés egyszersmind törvénysértő büntetés kiszabását is eredményezte volna. A kiszabott szabadságvesztés tartama azonban a Btk. 197. §-ának (2) bekezdésében foglalt büntetési tételkereten belül van, így az törvénysértőnek nem minősíthető.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati indítványnak nem adott helyt, és a megtámadott határozatokat hatályukban fenntartotta.
(Legf. Bír. Bfv.I.1099/1997. sz.)
BH 1997.1.5 I. Nem kényszerítés, hanem személyi szabadság megsértése bűntettének minősül a cselekmény, ha a sorkatonai szolgálatot teljesítő sértettet "kitolás" végett személyi szabadságában korlátozzák, és ez idő alatt akaratával ellentétes cselekmények eltűrésére kényszerítik [Btk. 174. §, 175. § (1) bek.]. II. A személyi szabadság megsértése bűntetténél a jelentős érdeksérelem - mint minősítő körülmény - megállapításánál jelentősége van a mozgási lehetőség korlátozása időtartamának, továbbá annak, hogy a cselekmény zárt katonai közösségben valósult meg [Btk. 175. § (1) és (2) bek. d) pont].
A bíróság katonai tanácsa a tartalékos honvéd I. r. vádlottat társtettesként elkövetés kényszerítése bűntette, súlyos testi sértés bűntette, 5 rb. folytatólagosan, részben társtettesként elkövetett szolgálati visszaélés vétsége és 5 rb. részben társtettesként elkövetett szolgálati visszaélés vétsége miatt, halmazati büntetésül 8 hónapi - végrehajtandó - fogházbüntetésre;
a tartalékos honvéd II. r. vádlottat pedig társtettesként elkövetett kényszerítés bűntette és 5 rb. szolgálati visszaélés vétsége miatt - halmazati büntetésül - 6 hónapi fogházbüntetésre ítélte, amelynek a végrehajtását 1 évi próbaidőre felfüggesztette.
A bíróság elbírálta a III. r., a IV. r., az V. r. és a VI. r. vádlottak cselekményeit is, velük szemben az ítélet első fokon jogerőre emelkedett.
A tényállás szerint a vádlottak sorkatonák voltak.
1. 1995 márciusában - közelebbről már meg nem határozható időben - egy eligazítás alkalmával K. J. honvéd fegyelmezetlenül viselkedett az alakulat törzsfőnökével szemben. Az I. r. és a II. r. vádlott - attól tartva, hogy emiatt az őrszakaszhoz tartozó katonák hátrányban részesülnek - elhatározták, hogy "megfegyelmezik" K. J.-t. Még ugyanezen a napon este bementek a hálókörletbe, és ott felelősségre vonták a velük azonos időszakban bevonult honvédet, majd ledöntötték őt a padlóra, és a II. r. vádlott őt lefogva tartotta. Ezalatt az I. r. vádlott lehúzta a sértett nadrágját és egy partvis nyelét a honvéd végbeléhez érintette. Ezt követően a seprű nyelét a védekezésben akadályozott sértett szájához érintette, majd a nadrágját kigombolta, és a nemi szervét a honvéd szájához közelítette. Ezután az I. r. vádlott fogta le a sértettet, és a II. r. vádlott gombolta ki a nadrágját, és nemi szervét ő is K. J. honvéd szájához közelítette. A vádlottak cselekményének szexuális célzata nem volt, céljuk az volt, hogy K. J. honvédet emberi méltóságában megalázzák.
2. 1995. március 12-ról 13-ra virradó éjszaka az I. r. vádlott az alvó sértett honvéd katonatársaival "csillagot rúgatott" úgy, hogy az alvó katonák lábujjai közé papír zsebkendőket tett, majd azokat meggyújtotta. A sértettek erős fájdalomra ébredtek, és a lábujjak között égő anyagtól rúgás útján próbáltak megszabadulni. A fenti cselekmény következtében az egyik honvéd a jobb láb I. és II. ujján csekély kiterjedésű, átmeneti jellegű I. és II. fokú - de ténylegesen kb. 3 hét alatt gyógyuló - égési sérülést szenvedett.
3. 1995 márciusában az alegység folyosóján az I. r. vádlott "lakodalmat" rendezett, melynek során - utasítására - F. S. honvéd vőlegénynek, M. A. tartalékos honvéd pedig menyasszonynak öltözött. Ezt követően a sértetteknek "a násznép" kíséretében - végig kellett vonulniuk a folyosón, amelynek végében az I. r. vádlott - mint anyakönyvvezető - összeadta őket, majd az I. r. vádlott utasítására megtartották a "menyasszonytáncot", melynek során először a násznépet jelentő katonák, majd P. S. táncolt M. A.-val. Az "ünnepséget" követően az I. r. vádlott utasítására megtartották a "nászéjszakát". A hanyatt fekvő M. A. honvédre F. S. honvéd ráhasalt, és a közösülést utánzó mozdulatokat végzett. Az I. r. vádlott cselekményével a kiképzési időszak szerint fiatalabb katonákat ezáltal emberi méltóságukban megalázta.
4. 1995. március hónap közepén az I. r. vádlott ittasan érkezett vissza a kimaradásról, és elhatározta, hogy a fiatalabb évfolyamú katonáknak "gyakorlatot" tart. Felébresztette a takarodót már végrehajtott fiatalabb katonákat, és őket a folyosón sorakoztatta. V. Z. honvéd a hálókörletben mély álmából ébredt fel, és ezért a gyakorlatot lassabban hajtotta végre. Miközben öltözött, az I. r. vádlott őt két ízben ököllel gyomron ütötte, majd amikor V. Z. honvéd sorakozás céljából a folyosóra kilépett, két alkalommal ismételten gyomron ütötte, mely ütések hatására a sértett összecsuklott.
5. 1995 márciusában az I. r. vádlott az éjszakai órákban kimaradásról érkezett vissza. Bement a hálókörletbe, ahol a fiatalabb évfolyamú katonákat felébresztette, és P. T.-t arra utasította, hogy fejeljen bele a szekrénybe; K. N. honvéddel "csillagot" akart rúgatni, ez a honvéd azonban - a korábbi esetből tanulva - zokniban aludt, ezért őt az I. r. vádlott arra utasította, hogy a lábán levő zokniját a szájába vegye, majd az emeletes ágy tetején úgy ugráljon, hogy a feje a plafonon koppanjon. A II. r. vádlott B. F.-et arra utasította, hogy húzza le a nadrágját és közben olyan kijelentést tett, hogy már régen volt nővel. Ezután a még ágyán fekvő és alvó M. R. nadrágját lehúzta és a fenekére tisztítószert fújt.
6. 1995 márciusában egyik délután a honvéd IV. r. vádlott egy lepedőt magára terítve "Jézusnak" öltözött, míg az I. r. vádlott volt mellette az "Isten Csapása", és a honvéd III. r. vádlott az "Isten Ostora". Az alegység folyosóján a három vádlott végigvonult, és a fiatalabb katonáknak az őrszolgálattal kapcsolatos kérdéseket tettek fel. K. Z. honvéd a feltett kérdésre helytelen választ adott, ezért őt az I. r. vádlott egy alkalommal mellkason ütötte. Gy. F. honvéd a kérdés feltevése közben nevetni kezdett, ezért az I. r. vádlott őt is egy alkalommal mellkason ütötte.
7. A fiatalabb évfolyamhoz tartozó M. A. honvédnek az alegységnél "Csótány" volt a beceneve. Ebből kiindulva az I. és II. r. vádlottak vele több alkalommal "csótányirtást" játszottak, amelynek során M. A.-nak a vádlottak utasítására hanyatt kellett feküdnie, és kezével-lábával kapálózni kellett, mint egy hátára fordult bogárnak. Eközben zizegnie kellett, míg az I. és II. r. vádlottak egy seprűvel ütögették.
8. P. T. honvéd a katonai esküre készülő őralegységből alakult díszszakaszban rosszul látta el a feladatát - nem végezte elég feszesen a díszmenetet -, ezért a díszszakaszból kivették. P. T. az eskütétel előtti főpróba alkalmával a gyakorlatozó társait kinevette. Az I. r. vádlott - aki tagja volt a díszszakasznak - utóbb megkereste, őt a hálókörletbe indokolatlan takarításra utasította, annak során többször megpróbált a kezére lépni, valamint oldalba rúgta.
9. Az I. r. vádlott sorkatonai szolgálatának ideje alatt - pontosabban már meg nem határozható időben - szolgálati helyzetével visszaélve arra utasította M. A.-t, hogy neki 500 forintot, G. F.-et pedig, hogy 100 forintot adjon át. A sértettek félve az esetleges hátrányoktól, a kért összeget átadták az I. r. vádlottnak, aki az eljárás során a sértetteknek okozott kárt megtérítette.
10. 1995. év első negyedévében a II. r. és az V. r. vádlott N. Z.-t a folyosón megfogták, a földre döntötték, az orrát erősen megcsavarták, valamint combján többször megütötték.
11. A II. r. vádlottnak szokása volt sorkatonai szolgálatának ideje alatt, hogy a nála időszak szerint fiatalabb katonatársait - velük találkozva - egy-egy ütéssel bántalmazza úgy, hogy ököllel a sértettek oldalára, veséjére ütött. Így bántalmazott - különböző időpontokban - három honvédet.
Az I. r. vádlott nem szenved elmebetegségben, gyengeelméjűségben, szellemi leépülésben vagy tudatzavarban, és abban cselekménye elkövetésének idejénsem szenvedett. Személyiségadottságai (csökkent frusztrációs tolerancia, kialakulatlan konfliktusmegoldó minták, naiv egocentrizmus, agressziós készenlét, primitív indulati reakciókra való hajlam) állapot-jellegűek, orvosi értelemben vett betegségértékük nincs. A cselekmény kialakulását megkönnyítették és megmagyarázzák, annak társadalomra veszélyes következményei felismerésében és a helyes magatartás megválasztásában azonban korlátozó tényezőt nem jelentettek.
Az ítélet ellen az ügyész az I. r. és a II. r. vádlottak terhére a kényszerítés bűntetteként értékelt cselekmény jogi minősítése miatt; az I. r. vádlott és védője enyhítésért, a katonai vétségek miatt elévülésre (Btk. 124. §) alapítottan az eljárás megszüntetése végett, egyebekben a szabadságvesztés végrehajtásának próbaidőre történő felfüggesztése végett jelentett be fellebbezést.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú ítéletet felülbírálva megállapította, hogy az első fokon eljárt katonai tanács mindenben teljesítette ügyfelderítési kötelezettségét. A megállapított ítéleti tényállás hibáktól és hiányosságoktól mentes, a felülbírálat alapjául szolgál, de a tényállást az I. pontban írt cselekmények tekintetében azzal egészítette ki, hogy az I. r. és a II. r. vádlott 1995 márciusában K. J. honvédet fegyelmezési célból az esti órákban a hálókörletben az ágyáról lehúzva kb. 20 perc időtartamig felváltva fogva tartották. A tényállás e kiegészítését az indokolta, hogy a sértett személyi szabadságát korlátozó elkövetői magatartás időtartamát a bíróság nem rögzítette, holott ennek megállapítása a cselekmény minősítésére és a büntetés kiszabására is kiható lényeges körülmény.
A fellebbezéseket a Legfelsőbb Bíróság az alábbiak folytán alaposnak találta.
A cselekmények jogi minősítése, a többrendbeli, részben társtettesként, részben folytatólagosan elkövetett szolgálati visszaélés vétsége vonatkozásában követi a töretlen ítélkezési gyakorlatot, és az anyagi jogszabályokkal egyezően törvényes.
Téves azonban a tényállás 1. pontjában rögzített cselekmény jogi minősítése.
I. Az elsőfokú bíróság álláspontja jogi indokolásában helyesen idézte a Btk. 174. §-ának és a 175. §-ának törvényi tényállását. Utalt arra is, hogy a két bűncselekmény egymással a látszólagos eszmei halmazat viszonyában áll. Ennek ismeretében az I. és a II. r. vádlott cselekményét kényszerítés bűntettének minősítette. Nem vette azonban figyelembe, hogy mind a két bűncselekmény a személy elleni bűncselekmények körében a Btk. XII. fejezete II. címében, a szabadság és az emberi méltóság elleni bűncselekmények között nyert elhelyezést. A kényszerítés törvényi tényállása és a személyi szabadság megsértése is azonos jogi tárgyat, az emberi cselekvési szabadságát sérti. A két bűncselekmény azonban más oldalról védi a jogtárgyat. Az emberi szabadságjogok ugyanis többirányú, eltérő lehetőséget biztosító büntetőjogi oltalmat igényelnek. A kényszerítés törvényi tényállása az erőszakkal vagy fenyegetéssel véghez vitt olyan támadásokkal szemben nyújt védelmet, amelyek nem ütköznek egyéb törvényi tényállásokba.
A kényszerítés az ember cselekvési szabadságát a legtágabb körben védi és ez a bűncselekmény csak akkor állapítható meg, ha más bűncselekmény nem valósul meg. Még annak sincs jelentősége, ha a kényszerítéshez képest a különös tényállásba ütköző magatartás büntetési tétele azonos avagy enyhébb vétséget valósít meg, avagy egyéb jogtárgyat sért. Következésképpen, ha ugyanazon magatartás megvalósítja mind a kényszerítést, mind pedig egyéb bűncselekmény törvényi tényállását, látszólagos alaki halmazatba kerül az egyéb speciális bűncselekménnyel, és nem nyújt alapot önálló büntetőjogi értékelésre. Ha azonban a kényszerítés térben és időben elkülönülten jelentkezik, erőszakkal vagy fenyegetéssel véghezvitt egyéb bűncselekmény mellett, úgy a kényszerítés e bűncselekménnyel anyagi bűnhalmazatba megállapítható.
Mivel a kifejtettek értelmében az adott esetben látszólagos eszmei halmazat áll fenn, a kényszerítés és a személyi szabadság megsértésének bűntette viszonylatában a Btk. 175. §-ának (1) bekezdésébe ütköző bűntettnek minősül a vádlottaknak ez a cselekménye. A Legfelsőbb Bíróság az ügyésznek a jogi minősítés megváltoztatását célzó indítványát tehát helyesnek találta, és az I. és II. r. vádlott kényszerítés bűntetteként értékelt cselekményét társtettesként elkövetett személyi szabadság megsértése bűntettének minősítette.
II. Nem volt azonban kellő alap a személyi szabadság megsértése bűntette minősített esetének a megállapítására. Kétségtelen ugyan, hogy az I. r. és a II. r. vádlottak K. J. sértett sérelmére megvalósított ún. megfegyelmezése szexuális célzat nélkül a sértettet emberi méltóságában durván megalázta. Mintegy 20 percig lefogva tartották, ekként mozgásában, helyváltoztatásában, cselekvési szabadságában megsértették. Eközben alsótestét lemeztelenítették, a partvis nyelét a végbeléhez és a szájához érintették, majd felváltva a vádlottak a saját nemi szervüket a lefogva tartott sértett szájához közelítették, és ez olyan durva megalázás, amely megközelíti az aljas indok, illetve a jelentős érdeksérelem minősítő körülményét.
Abban a tekintetben egyetértett a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bírósággal, hogy a cselekmény érdeksérelmet előidézett, ez az érdeksérelem azonban nem éri el azt a fokot, amely a személyi szabadság megsértésének minősített esetét megalapozná. E körben jelentősége van a 20 perces időtartamnak, mely ideig a sértett a mozgásában, akaratnyilvánításában akadályozva volt. Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy a cselekmény az azonos időszakban sorkatonai szolgálatot teljesítő fiatalemberek között, katonai zárt közösségben valósult meg. Az ún. megfegyelmezés a sértett magatartása miatt történt, mert a vádlottak tartottak egy esetleges elöljárói, valamennyiük számára hátrányos következménytől, a kimaradás megvonásától. Mindezeket szem előtt tartva értékelte a Legfelsőbb Bíróság a Btk. 175. §-ának (1) bekezdése szerint a vádlottak cselekményét.
A büntetés kiszabása körében az elsőfokú bíróság helyesen sorolta fel az enyhítő tényezőket, valamint a súlyosító körülményeket. Figyelemmel azonban a jelentős időmúlásra és arra a tényre, hogy az I. r. vádlott már leszerelt, a polgári életbe beilleszkedett, munkaviszonyt létesített, rendezni kívánja a családi körülményeit, a Legfelsőbb Bíróság a halmazati büntetésként helyes tartamban megállapított fogházbüntetés végrehajtását a Btk. 89. §-ának (1) bekezdése alapján 3 évi próbaidőre felfüggesztette, mert a büntetés célját a szabadságvesztés végrehajtása nélkül is kellően biztosítottnak látta. Figyelemmel a vádlott vagyoni és jövedelmi viszonyaira, a büntetési cél maradéktalan biztosítása érdekében a Btk. 64. §-a (1) bekezdésének b) pontjára, a gépkocsivezetői munkakörben árufuvarozó I. r. vádlottal szemben 50 000 forint összegű pénzmellékbüntetést is kiszabott. (Legf. Bír. Bf. V. 996/1996. sz.)
BH 1994.2.59 A halált okozó testi sértés bűntettével bűnhalmazatban a személyi szabadság megsértésének vétsége nem állapítható meg, ha a két tényállásszerű magatartás egybeesik, és így a halmazat csupán látszólagos [Btk. 12. § (1) bek., 170. § (1) bek. és (5) bek. 2. ford, 175. §].
A megyei bíróság a vádlottat halált okozó testi sértés bűntette miatt 2 évi börtönbüntetésre ítélte, amelynek a végrehajtását 4 évi próbaidőre felfüggesztette.
A tényállás szerint a vádlott 146 cm magas, testsúlya 39 kg. Iskolai végzettsége nincs, analfabéta, rendszeres szociális segélyben részesül.
A 83 éves, 178 cm magas, közepesen fejlett és táplált sértett egyedül lakott. Zárkózott természetű volt, az utóbbi időben már a rokonaival sem tartotta a kapcsolatot. Hétközben általában a szőlőjében dolgozott, hétvégeken szokása volt a kapuba kiülni. A sértett mint termelő, otthon pálinkát tartott, abból iszogatott.
A vádlott és a sértett - mint falubeliek - köszönő viszonyban voltak egymással. 1991. július 19-én a délutáni órákban a vádlott a sértett lakásához közel, a kocsmában egyedül italozott, ahonnan 20 óra 30 perc körül egyedül indult haza. Amikor a vádlott a sértett házához ért, a kapu előtt ülő sértettnek köszönt, aki azt viszonozta, majd a sértett a vádlottat hívta, hogy igyon egy féldecit. Végül is a vádlott a sértettel bement a házba, az utcai szobába, közben a sértett a kutyát meg is fogta, hogy a vádlott be tudjon menni.
Mindketten az ágyra ültek, pálinkát ittak. Közben a sértett az udvari szobában a villanyt felkapcsolta. A sértett énekelni kezdett, a vádlottat is noszogatta, hogy énekeljen vele, de mert a vádlott a nótákat nem ismerte, így csak dudorászott. A sértettnek ez nem tetszett, a vádlottat ezért szidta, nyakon is ütötte, aki ettől leesett az ágyról, majd visszaült a sértett mellé az ágyra.
A vádlott továbbra sem énekelt, ezért a sértett ismét nyakon vágta, mire a vádlott megint leesett az ágyról. A vádlott felkelt, kifogásolta a sértett magatartását, mire a sértett megint töltött pálinkát, amit közösen megittak. A sértett ismét nótázni kezdett, a vádlott megint nem tudott csatlakozni, mire a sértett ismét nyakon vágta a vádlottat. A vádlott ezután erősen arcon ütötte a sértettet, aki az ágyon ülve megtántorodott, majd felállt. Ekkor a vádlott ismét megütötte úgy, hogy a sértett beesett az ágyba, és a vádlottat magával rántotta. Az ágyon dulakodtak, a sértett hanyatt, a vádlott felülre került, ismét ütötte a sértettet, majd a földről felvett inggel a lábait, egy rongydarabbal a kezeit a teste előtt összekötötte, hogy ne tudja őt tovább bántani.
Ezután a vádlott az utcai ablaknál levő ágyra feküdt le, elaludt, majd hajnalban felébredve hazament, összekötözött állapotban hagyva a sértettet.
A szomszédoknak feltűnt, hogy a sértettet nem látták. Így találták meg a negyedik napon összekötözött, eszméletlen állapotban, felső testtel félig az ágyról lecsúszva. Orvost hívtak, kórházba szállították, ahol másnap meghalt. A sértett az ágyra esés, majd a vádlott fölülre kerülése során bal oldali ablakos sorozat-bordatörést szenvedett, törött volt a III-X. borda, a kulcscsont a középső vonalban, valamint a IV-X. borda a hátsó hónaljvonalban kezdődő és a gerinc mellett végződő törésvonal mellett. A sértett halála a bal oldali ablakos sorozat-bordatörést követően kialakult tüdőgyulladás miatt jött létre. A tüdőgyulladás kialakulásához hozzájárult a bordatörések miatti légzési nehezítettség, a következményes szívjobbkamra-túlterhelés, valamint az, hogy a mozgásában jelentősen korlátozva, kényszertartásban, megkötözött állapotban volt. Állapotát tovább súlyosította a folyadék- és élelemfelvevési lehetőség hiánya.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú ítéletet az ügyész által súlyosításért és a jogi minősítés miatt bejelentett fellebbezése alapján bírálta felül. Az ügyészi álláspont szerint tévedett a megyei bíróság, amikor a vádlott bűnösségét személyi szabadság megsértése bűntettében állapította meg.
Az irányadó tényállás tartalmazza, hogy a vádlott a sértett végtagjait a bántalmazást követően egy inggel, illetve egy rongydarabbal összekötötte, ezt követően lefeküdt, majd hajnalban hazament. A sértettet 3 nappal később összekötözött, eszméletlen állapotban találták meg a szomszédok. A vádlott a sértettet a bántalmazást követően fosztotta meg a személyes szabadságától - vagyis a két cselekmény időbelileg elkülönült -, másrészt a mozgásban való korlátozottság, a folyadék és a táplálék hiánya - az orvos szakértő szakvéleményében kifejtettek szerint - a sértett állapotát csak súlyosította, míg a halálát a sorozat-bordatörés miatt kialakult súlyos fokú légzési problémák okozták. Ezekre figyelemmel a személyi szabadság megsértését a vádlott nem a halált okozó testi sértés megvalósítása során, hanem azt követően vitte véghez, vagyis valóságos anyagi bűnhalmazat valósult meg. Ugyanakkor a sértett sanyargatásával való elkövetés megállapítására nyújt alapot az, hogy a súlyosan sérült, 83 éves sértett csaknem 4 napig feküdt összekötözött és magatehetetlen állapotban és ez idő alatt alapvető emberi szükségletei kielégítésére sem volt lehetősége.
A helyesen megállapított tényállásból a megyei bíróság okszerűen vont következtetést a vádlott bűnösségére, és törvényes a cselekmény jogi minősítése is. A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a Btk. 175. §-ának (1) bekezdésébe ütköző személyi szabadság megsértése vétségének a halált okozó testi sértés bűntettével halmazatban történő megállapítására irányuló ügyészi fellebbezés nem alapos.
Az elsőfokú ítélet tényállása az orvos szakértői vélemény alapján tartalmazza: a sértett halála erőszakos úton, a bal oldali, ablakos, sorozatos bordatörést követően kialakult tüdőgyulladás miatt jött létre. A tüdőgyulladás kialakulásához hozzájárult a bordatörések miatti légzési nehezítettség, a következményes szívjobbkamra-túlterhelés, valamint az, hogy a nevezett mozgásában jelentősen korlátozva volt, kényszertartásban, megkötözött állapotban. Állapotát tovább súlyosította a folyadék- és az élelemfelvevési lehetőség hiánya.
A vádlott tettlegesen bántalmazta a sértettet, majd a támadó magatartását folytatva azt azzal fejezte be, hogy védekezésre képtelenné téve megkötözte. Kétségtelen, hogy ezáltal megfosztotta személyi szabadságától. A két bűncselekmény - az adott tényállásra figyelemmel - nem anyagi, hanem látszólagos alaki halmazatban áll egymással. A tényállásban megállapított, a sértett elleni fizikai erőszak - sorozat-bordatörést eredményező bántalmazás és a megkötözés - egy időben, egy folyamat részeként, és nem térben, időben elkülönülten valósult meg. A testi sértés azért is okozott halált, mert a súlyosan sérült sértett az állapotát súlyosító, az egészségét tovább rontó körülményeknek volt kitéve a személyi szabadságától megfosztott, nélkülöző állapotában.
A szakértői vélemény annak a lehetőségét sem zárta ki, hogy a sértett azonnali orvosi ellátása - jóllehet kis valószínűséggel - az életét megmenthette volna. Az eredményhez viszonyítottan a sorozat-bordatörést okozó bántalmazás és a sértett cselekvési szabadságát kizáró összekötözés, illetve az ezt követő többnapos kiszolgáltatottság állapota sem tényeiben, sem jogi értékelésében nem különíthető el. A Btk. 170. §-a (5) bekezdésének 2. fordulata szerinti bűntett így azáltal valósult meg, hogy e törvényhely megállapíthatóságához szükséges minősítő körülményt egy másik tényállásszerű cselekmény - a személyi szabadság megsértése - közvetítette. A két tényállásszerű magatartás tehát egybeesik, és a két bűncselekmény halmazata csupán látszólagos.
A vádlott magatartása ily módon egyidejűleg két, olyan egymástól különböző bűncselekmény törvényi tényállását merítette ki, amelyek törvényi büntetési tételei nem azonosak, és amelyek közül - a konszumpció elve alapján - a súlyosabb büntetési tétellel fenyegetettben az enyhébb büntetési tétellel büntetni rendelt szükségképpen benne foglaltatik. A cselekményt ezért csak a súlyosabb büntetési tétellel fenyegetett törvényi tényállás - a halált okozó testi sértés bűntette - szerint indokolt minősíteni.
Megjegyzi a Legfelsőbb Bíróság, hogy a személyi szabadság megsértése és az említett testi épség elleni bűntett bűnhalmazata általában nem zárható ki, amennyiben a személyi szabadság megsértése a másik cselekménynél súlyosabban büntetendő, vagy a másik bűncselekmény megvalósulásától elkülönülten jön létre. A bűnhalmazat megállapítását az adott tényállás zárta ki, mert a személyi szabadság megsértése az erőszakosan véghezvitt bűncselekményen belül az elkövetés módja volt, és ily módon a halmazat csupán látszólagos alaki halmazat volt. Ilyen esetben pedig a személyi szabadság megsértése önálló bűncselekményként nem értékelhető.
A Legfelsőbb Bíróság a büntetés súlyosítására - a büntetés próbaidőre történő felfüggesztésének mellőzésére - irányuló ügyészi fellebbezést alaposnak találta. Megállapította, hogy a megyei bíróság alapvetően helyesen sorolta fel a büntetéskiszabás körében irányadó körülményeket - de a vádlott javára figyelembe vehető enyhítő tényezőknek eltúlzott jelentőséget tulajdonított. Nem vette kellően figyelembe a cselekmény jelentős tárgyi súlyát és azt, hogy a cselekmény megvalósítását a kíméletlenség jellemezte, és az elkövetés módja a sértettnek hosszan tartó gyötrelmet okozott. Ez utóbbiakra tekintettel nem hozható fel a vádlott javára szóló olyan különös méltánylást érdemlő ok, amely a törvényi büntetési tétel alsó határának megfelelő, 2 évben megállapított büntetés próbaidőre történő felfüggesztését indokolhatná. Miként arra a megyei bíróság ítélete utalt, még a vádlott szellemi színvonalától is elvárható volt az az előrelátás, hogy az idős sértett a bántalmazás következtében súlyosan sérül, és a magárahagyatottság az állapotát csak súlyosíthatja. Ez utóbbiakra - és az elkövetés módjában megnyilvánuló embertelenségre is tekintettel - a Legfelsőbb Bíróság az ügyészi álláspontban foglaltakkal egyetértve, a büntetés próbaidőre történő felfüggesztését mellőzte. Az általános és egyéni megelőzés céljait a konkrét ügyben csak a végrehajtandó szabadságvesztés kiszabása szolgálja megfelelően.
Egyetértett a Legfelsőbb Bíróság a közügyektől eltiltás mellékbüntetés alkalmazására irányuló ügyészi indítvánnyal is. A vádlott a cselekményének jellege folytán méltatlan a közügyekben részvételre, ezért a Legfelsőbb Bíróság 2 évre a közügyektől eltiltásra is ítélte. (Legf. Bír. Bf. V. 573/1993. sz.)