Őrizetbe vétel feltételei
Az őrizetbe vétel szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény megalapozott gyanúja – különösen tettenérés – esetén alkalmazható, feltéve, hogy a terhelt előzetes letartóztatása valószínűsíthető, pl. a hatóság elől megszökött, elrejtőzött, az eljárás során ellene újabb büntetőügy indult, vagy mindezeket valószínűsíti a hatóság, úgyszintén ha megalapozottan feltehető, hogy meghiúsítaná, megnehezítené vagy veszélyeztetné a bizonyítási eljárást, illetve ha a bíróság elé állítás feltételei fennállnak, ennek céljából.
A bűncselekmény elkövetésén tetten ért személyt bárki elfoghatja, köteles azonban őt a nyomozó hatóságnak haladéktalanul átadni; ha erre nincs módja, a rendőrséget értesíteni.
Az őrizetbe vétel másik esetköre a büntetőeljárásban a tárgyalási őrizet. Erre akkor kerülhet sor, ha a bírósági eljárás során a meg nem jelent vádlott elővezetését korábban már elrendelték.
Ebben az esetben – szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény esetén – ha a vádlott lakóhelye, illetve tartózkodási helye ismert, a kitűzött új tárgyalási határnapot megelőző naptól a vádlott tárgyalási őrizetét lehet elrendelni. A tárgyalási őrizet tartama a hetvenkét órát nem haladhatja meg.
A tárgyalási őrizet foganatba vételét követően a kitűzött tárgyalási határnapon a vádlottat a tárgyalási őrizetet elrendelő bíróság elé kell állítani. A bíróság vagy a vádlott előzetes letartóztatását rendelheti el vagy a tárgyalás idejére – de legfeljebb hetvenkét óráig – a tárgyalási őrizetet fenntarthatja, ezek hiányában a vádlottat szabadon kell bocsátani.
Mit tudhat meg a konzultáció keretében?
Az első találkozáskor ügyfelünknek egy órás személyre szabott tájékoztatást nyújtunk a büntetőeljárás során őt megillető jogairól, kötelességeiről, a várható büntetés neméről és mértékéről, a szükséges lépésekről. A konzultációt követően lesz olyan helyzetben, hogy szabadon eldönthesse, hogy igénybe kívánja-e venni szakképzett büntetőjogászaink segítségét.
Az őrizetbe vétel és az előállítás elhatárolása
Az őrizetbe vételt meg kell különböztetni az előállítástól. A rendőrség vagy más erre jogosított szerv elfoghatja és az illetékes hatóság elé állíthatja például azt, akit szándékos bűncselekmény elkövetésén tetten ért, aki a rendőr felszólítására nem tudja magát hitelt érdemlően igazolni, vagy a személyazonosság igazolását megtagadja, aki bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható, akitől bűncselekmény gyanúja vagy szabálysértés, illetve közúti közlekedéssel kapcsolatban kiszabható, közigazgatási bírsággal sújtandó szabályszegés bizonyítása érdekében vizeletvétel vagy véralkohol-vizsgálat céljából vérvétel, valamint műtétnek nem minősülő módon egyéb mintavétel szükséges.
A hatóság az előállítással a személyi szabadságot legfeljebb 8 órán át korlátozhatja. Indokolt esetben ezt az időtartamot a rendőri szerv vezetője egy alkalommal 4 órával meghosszabbíthatja. Az előállítás időtartamát a rendőri intézkedés kezdetétől kell számítani. Az előállítottat szóban vagy írásban az előállítás okáról tájékoztatni kell, és az előállítás időtartamáról részére igazolást kell kiállítani.
Az őrizetbe vétel és a szabálysértési őrizet elhatárolása
Az őrizetbe vételt szintén meg különböztetni a szabálysértési őrizettől. Utóbbi esetben a rendőrség elzárással is sújtható szabálysértés esetén (pl. járművezetés eltiltás tartama alatt, önkényes beköltözés, tiltott kéjelgés) – ha tettenérésre kerül sor – az eljárás alá vont személyt gyorsított bírósági eljárás lefolytatása céljából őrizetbe veheti.
A szabálysértési őrizet a bíróság érdemi határozatának meghozataláig, de legfeljebb hetvenkét óráig tart. Az eljárás alá vont személyt nyomban szabadon kell bocsátani, ha a szabálysértési őrizet tartama alatt a bíróság a gyorsított eljárást nem folytatta le, vagy nem szabott ki elzárást.
Az őrizetbe vételi eljárás
Az őrizetbe vétel elrendeléséről és megszüntetéséről a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság határoz. Ha az őrizetbe vételt a nyomozó hatóság rendelte el, erről az ügyészt huszonnégy órán belül értesíti.
A hatóság az őrizetbe vétel elrendeléséről és a fogva tartás helyéről huszonnégy órán belül értesíti a terhelt által megjelölt hozzátartozót; ennek hiányában a terhelt által megjelölt más személyt.
A terhelt felügyelet nélkül maradó kiskorú gyermekét, illetőleg az általa gondozott más személyt gondozás céljából a hozzátartozójának, illetőleg az arra alkalmas intézménynek adja át a hatóság. A hatóság kiskorú elhelyezéséről a gyámhatóság útján gondoskodik, a terhelt által gondozott más személy esetében a gyámhatóságot értesíti. A hatóság intézkedik a terhelt felügyelet nélkül maradó vagyonának és lakásának biztonságba helyezéséről is.
Jogorvoslati lehetőségek
Az ügyész vagy a nyomozó hatóság őrizetbe vételt elrendelő határozatával szemben a közléstől számított nyolc napon belül panasszal élhet az őrizetbe vett. Ha a határozatot hozó a panasznak három napon belül nem ad helyt, az ügyész határozata elleni panaszt a felettes ügyész, a nyomozó hatóság határozata elleni panaszt az ügyész a hozzá érkezésétől számított tizenöt, megszüntető határozat esetén harminc napon belül határozattal bírálja el.
A panaszt elbíráló határozat ellen további jogorvoslatnak – főszabály szerint – nincs helye.
A panasznak a megtámadott határozat végrehajtására általában nincs halasztó hatálya, de a határozatot hozó, illetőleg a panaszt elbíráló a határozat végrehajtását a panasz elbírálásáig felfüggesztheti.
Az őrizetbe vétel körülményei vagy a bánásmód vonatkozásában az őrizetbe vett közvetlenül az ügyészhez fordulhat panasszal.
Az őrizetbe vétel megszüntetése
Az őrizet legfeljebb hetvenkét óráig tarthat. Ennek elteltével a terheltet – ha a bíróság az előzetes letartóztatását nem rendelte el – szabadon kell bocsátani. A terheltet szabadon kell bocsátani akkor is, ha a bíróság az őrizet tartama alatt az előzetes letartóztatását nem rendelte el. A terheltnek az őrizetbe vétel elrendelését megelőző hatósági fogva tartását (pl. előállítás) az őrizet tartamába be kell számítani.
BH 2002.7.255 A jogellenes fogva tartás buntette nem valósul meg, ha a rendőrkapitányság bunügyi osztályának vezetője által az őrizetbevétel megszüntetése tárgyában hozott határozat végrehajtását az őrizet 72 órai tartamának a leteltéig - a büntetőeljárás eredményessége biztosítása érdekében - az alosztályvezető félbeszakítja [Btk. 228. § (1) bek., Be. 91. §, 1994. évi XXXIV. tv 12. § (1) bek., 40/1987. BM ut. 14. pont, 17/j), k) és l) pont és 19. pont].
A városi bíróság az 1999. április 21. napján meghozott ítéletével a II. r. terhelttel szemben jogellenes fogva tartás buntettének elkövetése miatt indult büntetőeljárást megszüntette, és a terheltet megrovásban részesítette.
A terhelt és védője által buncselekmény hiányában történő felmentés érdekében bejelentett védelmi perorvoslatok alapján a megyei bíróság mint másodfokú bíróság az 1999. december 7. napján kelt ítéletével az elsőfokú bíróság határozatát a II. r. terhelt tekintetében megváltoztatta akként, hogy őt az említett buntett vádja alól - a Be. 214. §-a (3) bekezdése a) pontjának II. fordulata alapján - felmentette, minthogy a jogellenes fogva tartás buntettét nem a II. r. terhelt követte el.
A megállapított tényállás lényege a következő.
A II. r. rendőr alezredes terhelt a rendőrkapitányság bunügyi osztálya bunüldözési alosztályának a vezetője volt.
A bunügyi osztály nyomozást folytatott lopás buntettének alapos gyanúja miatt a fiatalkorú L. G. és társai ellen. A nyomozás során 1998. január 7. napján 0 óra 55 perckor a fiatalkorút a rendőrjárőrök elfogták, és őt a rendőrkapitányságra előállították, ahol gyanúsítottként 1998. január 7-én délelőtt kihallgatták, melynek során tagadta a buncselekmény elkövetését.
A fiatalkorú L. G. őrizetét, a rendőrkapitányság bunügyi osztályának a vezetője 1998. január 9. napján hozott határozatával megszüntette. A határozatot és a szabadlábra helyezési rendelvényt a késő délutáni órákban - 17 óra körüli időben - átadta az ügyintézést végző rendőr századosnak, a nevezett azokat a fogda váltásparancsnokához vitte, aki megkezdte a gyanúsított szabadítását. A rendelvényen a szabadítás időpontjaként 17 óra 30 perc volt feltüntetve.
A szabadítás tényét már közölték a gyanúsítottal, aki a személyes holmijait összepakolta, az értéktárgyait visszakapta, amikor a II. r. terhelt telefonon felhívta a bunügyi osztály vezetőjét, hogy a fiatalkorú L. G.-t csak az őrizet idejének lejárta után, január 10. napján 0 óra 55 perckor szabadítsák ténylegesen.
A bunügyek rendőrségi nyomozásáról szóló 40/1987. BM utasítás 17/j) pontja értelmében az őrizet elrendelésére és megszüntetésére a nyomozószervek vezetője köteles, mely jogkörét a 19. pont második mondata értelmében nem ruházhatja át az alparancsnokokra.
A gyanúsítottal szemben 1998. január 9-én az esti órákban tényleges nyomozati cselekményt már nem foganatosítottak, így őt 7 óra 25 perccel tovább tartották fogva a II. r. terhelt szóbeli közlése alapján, ugyanis a szabadítására 1998. január 10. napján 0 óra 55 perckor került sor.
A megyei bíróság mint másodfokú bíróság az általa felvett bizonyítás eredményeként a tényállást a következőkkel egészítette ki.
Az 1998. január 9. napján hatályos, a megyei rendőr-főkapitányság ügyeleti osztályának ügyrendje VII. fejezete 1. pontja szerint a főkapitány közbiztonsági és bunügyi helyettesének, a rendőrkapitányság vezetője, valamint a főkapitányság vezetői ügyeletese az ügyeleti szolgálat vonatkozásában utasítási joggal rendelkezik. Ennek értelmében a II. r. vádlott, a rendőrkapitányság bunügyi osztálya bunüldözési alosztályának vezetője a megyei rendőr-főkapitányság ügyeleti osztályának ügyeletesével szemben utasítási jogkörrel nem rendelkezett. Az országos rendőrfőkapitány 19/1996. számú utasításával kiadott. "A Magyar Köztársaság Rendőrségének Fogdaszolgálati Szabályzata" a rendelvény szerinti szabadítást az őrparancsnok feladatai közé sorolja.
A cselekmény jogi értékelése körében a megyei bíróság kifejtette, hogy a Be. 91. §-ához fuzött indokolás szerint az őrizetet, amint elrendelésének oka megszunt, haladéktalanul meg kell szüntetni, 72 óra elteltével akkor is szabadlábra kell engedni a fogva tartottat, ha a személyazonosságát nem sikerült megállapítani, vagy ha egyébként az előzetes letartóztatás elrendelésének lenne helye, de ténylegesen még nem került sor az elrendelő határozat meghozatalára. Az irányadó tényállás szerint a bunügyi osztály 1998. január 9. napjával megszüntette az őrizetet, az erről kiállított rendelvényt 17 óra 30 perc körül átadták a fogda váltásparancsnokának, így nem volt jogszabályi alapja a további, 72 óra elteltéig tartó fogva tartásnak.
A II. r. terhelt büntetőjogi felelősségével kapcsolatban mindenekelőtt arra utalt, hogy a bunügyi osztály vezetőjének utasítást nem adhatott, egyébként is a rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény 12. §-a (1) bekezdésének második mondata szerint meg kellett volna tagadnia az utasítás végrehajtását, mivel azzal buncselekményt követett volna el. Mindezekből vont a másodfokú bíróság következtetést arra, hogy a jogellenes fogva tartás buntettét az adott esetben nem a II. r. terhelt követte el.
A megyei bíróság mint másodfokú bíróság jogerős ítélete ellen a II. r. terhelt terhére, a törvényes határidőn belül - 2000. február 29-én - a Be 284. §-a (1) bekezdésének a) pontjára, anyagi jogi szabálysértésre alapítottan a megyei főügyész nyújtott be felülvizsgálati indítványt.
Az indítvány előterjesztőjének jogi érvei szerint közvetett tettes az, aki más, felelősségre nem vonható személyt használ fel a buncselekmény elkövetésére. Ilyen felelősségre nem vonható személy a tévedésben levő is. A bunügyi osztály vezetője a II. r. terhelt közlésének a jogszeruségét illetően tévedésben volt. Ekként pedig az eljárás tárgyát képező buntett a II. r. terhelt terhére felróható. Amennyiben a bunügyi osztály vezetője nem lett volna tévedésben, úgy a II. r. terhelt felbujtóként valósította volna meg a buncselekményt.
A legfőbb ügyész az indítványt fenntartotta, a megtámadott ítélet hatályon kívül helyezését és a megyei bíróságnak új eljárásra történő utasítását indítványozta.
A terhelt védője a megtámadott határozat hatályban tartását kérte.
A felülvizsgálati indítvány nem alapos.
Az abban foglalt érvelés kétségtelenül helytálló annyiban, hogy a másodfokú bíróság álláspontját alapul véve - miszerint a buncselekményt nem a II. r. terhelt követte el, mivel ő a bunügyi osztály vezetőjének utasítást nem adhatott - az utasítás végrehajtását a bunügyi osztály vezetőjének meg kellett volna tagadnia, minthogy azzal buncselekményt követett volna el. A II. r. terhelt büntetőjogi felelőssége a bunügyi osztály vezetője tévedésben léte esetén közvetett tettesi, egyéb esetben felbujtói minőségben megállapítható lett volna.
A felmentő rendelkezés - bár más indokok és jogcím alapján - mégis törvényes.
A Btk. 228. §-ának (1) bekezdése értelmében a jogellenes fogva tartás buntettét valósítja meg az a hivatalos személy, aki eljárása során mást személyi szabadságától jogellenesen megfoszt. E buntett szempontjából a fogva tartás akkor jogellenes, ha az nem a törvényben meghatározott okból történik. Megvalósítása tudatos törvényszegést kíván meg, vagyis a személyi szabadságot elvonó kényszerintézkedés elrendelőjének tisztában kell lennie azzal, hogy intézkedésének a jogi előfeltételei hiányoznak. Amennyiben az elrendelő személytől a foganatosító személye elválik, az utóbbinak csupán az intézkedési jogosulttólvaló származást és annak alakszeru voltát szükséges vizsgálnia.
Az adott ügyben a fiatalkorú L. G.-val szemben elrendelt, 1998. január 10-én 0 óra 55 perckor lejáró őrizet jogszerusége nem volt vitás. Tény, hogy a bunügyi osztály vezetője 1998. január 9-én az őrizet megszüntetéséről hozott határozatot, és a rendelvény kiállítására is sor került, majd az osztályvezető a hivatalából eltávozott.
A 40/1987. BM utasítás 19. pontja az alábbiakat rendeli: "A nyomozó szerv vezetője e jogállásából származó jogkörét a kinevezett alparancsnokokkal megoszthatja. Nem ruházhatóak azonban át az alparancsnokokra a nyomozó szerv vezetőjének a 17. pont j), k), l) alpontjában meghatározott kötelezettségei. A nyomozó szerv vezetőjének távollétében jogkörét helyettese vagy a nyomozó hatóság vezetője által a helyettesítéssel megbízott veszi át."
A bunügyi osztály vezetője kétségkívül "a nyomozó szerv vezetője" (utasítás 7. pontja), akinek a feladatkörét az utasítás számos pontban és alpontban sorolja fel, lehetőséget adva arra is, hogy ezeket az alárendeltségében muködő szakmai szervek vezetőivel megosztva gyakorolja (14 pont).
Az utasítás 17. pontjának j) alpontja az őrizetbe vétel elrendelését és megszüntetését a nyomozó hatóság vezetőjének a feladatkörébe sorolja, ám - az ítéleti tényállásban hivatkozott megállapítással szemben - a vonatkozó rendelkezés helyes értelme az, hogy amennyiben a vezető a vezetői jogkörét az alparancsnokokkal megosztja, úgy ezt nem ruházhatja át, hanem magának kell fenntartania. Mindez az utasítás 19. pontjának utolsó mondata értelmében nem jelenti, s nem is jelentheti azt, hogy távollétében a vezetőnek az őrizetbe vétellel kapcsolatos jogkörét helyettese vagy a vezető megbízottja nem gyakorolhatja.
A fentebb írtak értelmében a II. r. terhelt jogosult volt a vezetőjének helyettesítésére, ebből következően az őrizettel kapcsolatos rendelkezést érintő jogosultsággal is rendelkezett. Ekként tehát jogosult volt arra, hogy a gyanúsított szabadítását félbeszakítsa, amelyre egyébként a törvényben meghatározott okból, a büntetőeljárás eredményességének a biztosítása érdekében került sor, minthogy a gyanúsított társainak a kézre kerítése iránti felderítési tevékenység még folyamatban volt.
Ilyen módon viszont az őrizetnek a 72 óra leteltéig történő fenntartása jogellenes fogva tartásnak semmiképpen sem tekinthető, a II. r. terhelt rövid úton történő intézkedésének esetleges, valamely belső, fogdaszolgálati utasítást sértő volta pedig olyan szabályszegés, ami a fogva tartást jogellenessé nem teszi.
Mindezek alapján a II. r. terhelt cselekménye a Btk. 228. §-ának (1) bekezdésében meghatározott buntett törvényi tényállási elemeit nem merítette ki, így a felmentő rendelkezés a Be 214. §-a (3) bekezdésének a) pontjára - buncselekmény hiányára - alapítottan helyes.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati indítványnak nem adott helyt, és a megyei bíróság mint másodfokú bíróság ítéletét a hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Bfv.IV.181/2001. sz.)
BH 2002.6.228 Őrizetbe vétel esetén gondoskodni kell az őrizetbe vett személy lakásának és vagyonának biztonságba helyezéséről. Az őrizetbe vétel jogszerűsége nem mentesít az e téren elkövetett mulasztás kártérítési következményei alól [Be. 94. § b) pont, Pp. 252. § (3) bek.].
Az elsőfokú bíróság a felperes 929 340 forint kára és kamatai megtérítése iránti keresetét elutasította. A döntésének indokolása szerint az alperesnek a felperes őrizetbe vételét elrendelő határozata nem kirívóan súlyos jogalkalmazási tévedés eredménye, ezért az alperest felróhatóság hiányában a kártérítési felelősség nem terheli. Az előzetes letartóztatást pedig a bíróság rendelte el; az elsőfokú bíróság előzetes letartóztatást elrendelő végzését a másodfokú bíróság is jogszerűnek tartotta, és helybenhagyta. A felperes arra alapított igényének jogszerűségét, hogy az alperes az 1973. évi I. törvény (Be.) 94. §-ának b) pontjában előírt kötelezettségét megsértve a felügyelet nélkül maradó lakásának és vagyonának biztonságba helyezéséről nem gondoskodott, nem is vizsgálta, mert az alperes nem tanúsított sem jogellenes, sem vétkes magatartást.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezett, annak megváltoztatását és a keresetének helyt adó ítéletet kért. Azzal érvelt, hogy a bűncselekmény elkövetésével nem volt alaposan gyanúsítható. A tanúkat az alperes az őrizetbe vételét megelőzően már kihallgatta, ennek eredményeként az ügyintéző a nyomozás megtagadását javasolta. A nyomozás továbbfolytatásának, a tanúk ismételt kihallgatásának és a felperes őrizetbe vételének, majd előzetes letartóztatásának elrendelésére abból az indokból, hogy a tanúkat befolyásolja, alapja nem volt. Kifogásolta az előzetes letartóztatás tartamát is. A tanúk kihallgatásához ugyanis legfeljebb öt napra lett volna szükség, ezzel szemben mintegy egy hónapig volt előzetes letartóztatásban. Fenntartotta azt az állítását, hogy az alperes az előzetes letartóztatása idején a lakásának és vagyonának biztonságáról nem gondoskodott.
A fellebbezés az alábbi értelemben alapos.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást a büntetőeljárás iratai alapján kiegészíti. B. L.-né az alperes nyomozói által történt másodszori kihallgatása alkalmával azt vallotta, hogy az első kihallgatásakor hamis vallomást tett, s a felperes kérésére hallgatta el, hogy a kérdéses szerződést anyja a felperes fenyegetésének hatására írta alá. Az ügyészségi kihallgatáskor ezt az utóbbi vallomását visszavonta, és az első vallomását tartotta fenn. Ezt azzal magyarázta, hogy a második, a felperes letartóztatására alapot adó vallomását a kihallgató rendőrök "nyomására" tette. A nyomozóknak csak azt mondta, hogy anyját a felperes késsel rettegésben tartotta. A tényállás ekként történt kiegészítésére is figyelemmel nem tévedett az elsőfokú bíróság, amikor arra a következtetésre jutott, hogy a felperes őrizetbe vételének elrendelésével és a felperes előzetes letartóztatásának indítványozásával a mérlegelési jogkörében eljáró alperes nem vétett olyan súlyú jogalkalmazási hibát, ami kártérítési felelősséget alapoz meg. Megalapozatlanul minősítette azonban jogszerűtlennek a felperes arra alapított igényét, hogy az alperes a lakásának és vagyonának biztonságba helyezéséről nem gondoskodott. Azt, hogy az alperes a Be. 94. §-ának b) pontjában foglalt kötelezettségeit megsértette-e, az őrizetbe vétel tényétől, annak jogszerűségétől függetlenül kell vizsgálni. Az elsőfokú bíróság téves jogi álláspontja folytán nem foglalkozott azzal, hogy az alperes a Be. 94. §-ának b) pontjában megszabott kötelezettségeit teljesítette-e vagy sem. E vonatkozásban kellő mélységű bizonyítást nem folytatott le, és ítéletének indokolásában a tényállás megállapítását is mellőzte.
Minthogy a megalapozott döntéshez szükséges tényállás megállapítása a másodfokú eljárás kereteit meghaladó bizonyítást tesz szükségessé, a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú ítéletet a Pp. 252. §-ának (3) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította.
A megismételt eljárásban azt kell vizsgálni, hogy az alperes a Be. 94. §-ának b) pontjában foglalt kötelezettségét teljesítette-e; az adott körülmények között kellett-e s ha igen, milyen intézkedéseket tennie, és ezekhez képest mit tett. Ha mulasztott, ezzel összefüggésben az alperest milyen károk érték. A kártérítési felelősség elbírálásához szükséges tények bizonyításának kötelezettsége az általános szabályok szerint oszlik meg a peres felek között.
Az ítélet hatályon kívül helyezésére tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a felperes fellebbezési perköltségét csupán megállapította, annak viseléséről a Pp. 252. §-ának (4) bekezdése értelmében majd az elsőfokú bíróságnak kell az eljárást befejező határozatában döntenie.
(Legf. Bír. Pf.V.24.898/1999. sz.)
BH 1971.8.6836 A tárgyalás rendjének biztosítását szolgáló őrizetbevétel és az előzetes letartóztatás elhatárolása [Be. 200. § (4) bek. 120. §].
Az elsőfokú bíróság a tárgyaláson az I. r. és a II. r. vádlott előzetes letartóztatását a Be. 200. §-ának (4) bekezdésére hivatkozással elrendelte azért, mert állandó közbeszólásaikkal a tárgyalás rendjét zavarták.
A bíróság a tárgyaláson ítéletet hirdetett. Bűnösnek mondotta ki az I. r. vádlottat emberölés kísérletében, és ezért őt 3 évi szabadságvesztésre, valamint a közügyektől 3 évi eltiltásra, míg a II. r. vádlottat könnyű testi sértés miatt 2 hónapi szabadságvesztésre ítélte, amelynek végrehajtását próbaidőre felfüggesztette.
Ez ellen az ítélet ellen az I. r. vádlott és védője jelentett be fellebbezést a büntetés enyhítéséért. A megyei ügyész és a II. r. vádlott az ítéletet megnyugvással tudomásul vette.
Az elsőfokú bíróság az ítéletet a II. r. vádlott vonatkozásában jogerőssé nyilvánította, egyben e vádlott előzetes letartóztatását megszüntette. Ezzel szemben az I. r. vádlottnak a Be. 200. §-ának (4) bekezdése alapján elrendelt előzetes letartóztatását a Be. 120. §-a (1) bekezdésének b) pontja alapján fenntartotta, mert a büntetés nagyságára tekintettel szökésétől tartani lehet.
Ez ellen a végzés ellen az I. r. vádlott és védője jelentett be fellebbezést az előzetes letartóztatás fenntartása miatt, szabadlábra helyezésének elrendelése végett.
A fellebbezés az alábbiak szerint alaptalan.
Az elsőfokú bíróság az ítélet kihirdetése után törvénysértés nélkül rendelte el az I. r. vádlott előzetes letartóztatását. Az előzetes letartóztatásnak a Be. 200. §-ának (4) bekezdésében foglalt törvényi rendelkezésre utalással való elrendelése, valamint az így elrendelt előzetes letartóztatásnak a Be. 120. §-a (1) bekezdésének b) pontja alapján való fenntartása azonban sérti a büntető eljárási rendelkezéseket.
A Be. 200. §-ában foglalt rendelkezések a tárgyalás rendjének fenntartását szolgáló eszközöket határozzák meg. E törvényhely (3) bekezdésében foglaltak szerint a tanács elnöke a rendzavarót rendreutasíthatja, a teremből kiutasíthatja vagy kivezettetheti és ez utóbbi esetben, ha tartani kell attól, hogy a kiutasított vagy kivezetett vádlott a tárgyalás helyéről eltávozik, a bíróság - a (4) bekezdés alapján - őrizetbevételét rendelheti el. Az eltávolítást és az őrizetbevételt azonban legkésőbb a bizonyítás befejezésekor meg kell szüntetni s a terhelttel a tárgyaláson történteket közölni kell. Nyilvánvaló, hogy a jegyzőkönyvnek híven tükrözni kell nemcsak a vádlottak rendzavarását, hanem a tanács elnökének a tárgyalás rendje fenntartása érdekében tett intézkedéseit (pl. a rendreutasításokat stb.).
Az elmondottakból értelemszerűen következik, hogy a tárgyalás rendjének fenntartását szolgáló őrizetbevétel távolról sem azonos a büntető eljárás sikerét biztosító vagy újabb bűncselekmény elkövetésének a megakadályozását célzó - a Be. 120. §-ában körülírt - előzetes letartóztatás intézményével.
A vonatkozó tárgyalási jegyzőkönyvből az tűnik ki, hogy a vádlottakat a tárgyalásról nem távolították el, mert a tanúk vallomásaira észrevételeiket is megtették, s ezek szerint, a már kifejtetteknek megfelelő, a Be. 200. §-ának (4) bekezdésében írt őrizetbevétel gyakorlati alkalmazására sor nem kerülhet. Előzetes letartóztatás elrendelésének pedig ilyen alapon nincs helye.
A tárgyalás rendjének fenntartását célzó és a büntető eljárás sikerét vagy újabb bűncselekmény elkövetésének a megakadályozását szolgáló két intézmény közötti alapvető különbségből pedig okszerűen következik, hogy a Be. 200. §-ának (4) bekezdése alapján elrendelt őrizetnek a Be. 120. §-a (1) bekezdésének b) pontjában írt okból való fenntartása szóba sem kerülhet.
A kifejtettekhez képest tehát az előzetes letartóztatásnak a Be. 200. §-ának (4) bekezdésében foglaltakra hivatkozással történt elrendelése törvénysértő. Ezért a Legfelsőbb Bíróság az előzetes letartóztatást elrendelő határozatnak az I. r. vádlottra vonatkozó rendelkezését hatályon kívül helyezte. Egyben az ítélet kihirdetése után a vádlott fogvatartását fenntartó határozatot - értelemszerűen - az I. r. vádlott előzetes letartóztatását elrendelő végzésnek tekintette.
Miután pedig a kiszabott büntetés súlyosságánál fogva az említett vádlott szökésétől, illetve elrejtőzködésétől tartani lehet, előzetes letartóztatásának a Be. 120. §-a (1) bekezdése b) pontjában írt okból való elrendelése törvényt nem sért. (Legf. Bír. Bf. 962/1970. sz.)
BH 1997.4.169 A gyanúsított előzetes letartóztatására irányuló ügyészi indítványt a bíróságnak akkor is érdemben kell vizsgálnia, ha az a gyanúsított őrizetbe vételétől számított 72 óra után érkezett, és így a gyanúsítottat már szabadlábra helyezték; nincs helye tehát az indítvány "elkésettség okából" történő elutasításának [Be. 91. § (2) bek., 92. § (1) bek. a) pont, 95. § (1) bek., 379/A. § (2) bek. 379/B. § (6) bek. a) pont].
A nyomozás adatai alapján az volt megállapítható, hogy az S.-i Rendőrkapitányság bűnügyi osztálya 1995. április 6. napján elfogatóparancsot adott ki T. Sz. gyanúsítottal szemben, megjelölve azt, hogy Budapesten él, és t. p. p. adataival igazolja magát. Az elfogatóparancs alapján a B.-i Rendőrkapitányság a gyanúsítottat 1996. szeptember 27. napján elfogta, és ugyanezen rendőrkapitányság 1996. szeptember 27. napján az őrizetbe vételét elrendelte azzal, hogy az őrizet 1996. szeptember 27. napján 0 óra 50-kor kezdődik és 1996. szeptember 30-án 0.50-kor ér véget. A rendőrkapitányság bűnügyi osztálya által 1996. szeptember 28. napján 14 órakor foganatosított gyanúsítottkénti meghallgatása során tisztázást nyert, hogy az elfogatóparancs alapján elfogott és őrizetbe vett személy ténylegesen T. Sz.-szel azonos. E körülmény ismeretében a rendőrkapitányság bűnügyi osztálya 1996. szeptember 28. napján T. Sz. gyanúsított őrizetbevételét rendelte el azzal, hogy az őrizetbevétel október l. napján 16.30 órakor jár le.
A városi ügyészség 1996. október 1. napján kelt határozatával a rendőrkapitányság bűnügyi osztályának a határozatát akként módosította, hogy T. Sz. gyanúsított őrizetbevételét - amely 1996. szeptember 27. napján 0 óra 50 perckor kezdődött - 1996. október 1-jén 10 óra 15 perckor megszüntette, és gyanúsított azonnali szabadlábra helyezését rendelte el. Ugyanezen a napon a városi ügyészség előterjesztést tett a városi bíróságon T. Sz. gyanúsított előzetes letartóztatásának az elrendelése végett. A városi ügyészségnek ez az indítványa 1996. október 1. napján 10 óra 30 perckor érkezett a városi bírósághoz, amely indítvány alapján a városi bíróság 1996. október l. napján 11 óra 50 perckor meghallgatást tartott, amely meghallgatáson az immáron szabadlábon levő, de az ügyész által előállított T. Sz. gyanúsított jelen volt.
Ezen a meghallgatáson - a védő jelenlétében - a gyanúsítás tárgyát képező bűncselekményeket érintően érdemben nyilatkozott annyiban, hogy a gyanúsításban szereplő bűncselekményeket nem követte el, erre figyelemmel az előzetes letartóztatás elrendelésére irányuló ügyészi indítvány elutasítását kérte a védőjével együtt.
A városi bíróság a meghallgatás alapján - az alapos gyanú és a Be. 92. §-ának (1) bekezdésében foglalt feltételek vizsgálata nélkül - az előzetes letartóztatásra irányuló ügyészi indítványt "eljárásjogi okból" elutasította. Indokolásában arra hivatkozott, hogy T. Sz. gyanúsítottat a rendőrkapitányság 1996. szeptember 28-án 16 óra 20 perckor vette őrizetbe, az őrizetben levő terhelt esetén az ügyészi indítványt a lehető legrövidebb időn belül, de feltétlenül az őrizet 72 órájának letelte előtt kell a bíróságnál benyújtani. Minthogy ugyanazon személy őrizetbevételének elrendelésére került sor, az őrizetbevétel eredeti időpontját figyelembe véve a 72 órás őrizet 1996. szeptember 30-án 0 óra 50 perckor letelt, amelyből következően az ügyészi indítvány előterjesztésének határideje is lejárt.
Az elsőfokú bíróságnak ez az álláspontja téves.
A Btk. 91. §-ának (2) bekezdésében írt rendelkezés helyes értelmezése szerint az őrizet hetvenkét órás tartamának lejárta csak olyan kötelezettségeket ró a hatóságokra, hogy a terheltet - ha az előzetes letartóztatását nem rendelték el - szabadon kell bocsátani. E rendelkezésből azonban nem következik az, hogy az ügyésznek a hetvenkét órás tartamon belül kell az előzetes letartóztatás elrendelésére irányuló indítványát előterjesztenie és a bíróságnak a Be. 379/A. §-a (2) bekezdésében írtak alapján a meghallgatást megtartania. E törvényi rendelkezések ugyanis - a másodfokú bíróság álláspontja szerint - nem zárják ki annak lehetőségét, hogy az ügyész előzetes letartóztatás elrendelésére irányuló indítványát - a terhelt őrizetének megszüntetése és a szabadlábra helyezése mellett - hetvenkét órán túl tegye meg, és a meghallgatást az előzetes letartóztatás elrendelésének tárgyában a bíróság ebből következően a hetvenkét órás tartam lejártát követően tartsa meg.
A fentiekben megjelölt eljárásjogi rendelkezések nem zárják ki annak lehetőségét sem, hogy a gyanúsított szabadlábon "védekezve" jelenjék meg a bíróság által a Be. 379/A. §-ának (2) bekezdése alapján foganatosított meghallgatáson, és a bíróság a szabadlábon levő gyanúsítottal szemben az alapos gyanú és a Be. 92. §-ának (1) bekezdésében foglalt feltételek vizsgálatának eredményeként hozza meg a határozatát az előzetes letartóztatás tárgyában.
A fentiekre tekintettel az elsőfokú bíróság "eljárási okból" nem utasíthatta volna el az előzetes letartóztatás elrendelésére irányuló ügyészi indítványt. Ennek a határidő túllépése jogcímén történő elutasítása ugyanis olyan helyzetet is eredményezhetne, hogy a legsúlyosabb bűncselekményt elkövetőket is szabadlábra kellene helyezni (BH 1990/6/208. sz.).
A gyanúsított az ellene indított büntetőügyben a nyomozás eddigi adatai szerint alaposan gyanúsítható azzal, hogy vagyoni haszonszerzés végett megszerezte egy osztrák állampolgár tulajdonában levő és a szálló elöl 1995. január 6-án eltulajdonított 2 980 000 forint értékű, valamint egy német állampolgár 1993. november 28-án eltulajdonított 3 700 000 forint értékű személygépkocsiját. Az alapos gyanú tényét a gyanúsított társak, A. S. tanú vallomása, valamint az iratok egyéb adatai támasztják alá.
A gyanúsítás tárgyát képező cselekmények 2 rb., a Btk. 326. §-ának (1) bekezdésébe ütköző és a (4) bekezdésének a) pontja szerint minősülő orgazdaság bűntettének a megállapítására alkalmasak. E bűncselekmények tárgyi súlyát meghaladóan a gyanúsított személyi körülményei - így különösen az, hogy a B. Megyei Rendőrkapitányság vizsgálati Osztálya T. Sz. ellen már 1991. évben; 1995. évben pedig az M.-i, az E.-i és az M.-i Rendőrkapitányság is elfogatóparancsot bocsátott ki ellene - alapul szolgálnak annak a megállapítására, hogy a gyanúsított szökésétől és elrejtőzésétől a jövőben is alaposan tartani lehet.
A megyei bíróság álláspontja szerint T. Sz. gyanúsított esetében a Be. 92. §-a (1) bekezdésének a) pontjában írt kényszerintézkedés elrendelését megalapozó ok megállapítható. Ezért a másodfokú bíróság a Be. 379/B. §-a (6) bekezdésének a) pontjában szabályozott eljárás keretében az elsőfokú bíróság végzését megváltoztatta, és a Be. 95. §-a (1) bekezdése alapján, a Be. 92. §-a (1) bekezdésének a) pontjában írt okból T. Sz. gyanúsított előzetes letartóztatását az elsőfokú bíróságnak a tárgyalás előkészítése során hozott határozatáig, de legfeljebb 1996. november 9. napjáig elrendelte. (Vas Megyei Bíróság Bkf. 177/1996. sz.)