Emberrablás

Emberrablás

190. § (1) Aki mást személyi szabadságától

a) erőszakkal, illetve az élet vagy testi épség ellen irányuló közvetlen fenyegetéssel vagy

b) védekezésre vagy akaratnyilvánításra képtelen állapotba helyezésével vagy ilyen állapotát kihasználva

megfoszt, és szabadon bocsátását követelés teljesítésétől teszi függővé, bűntett miatt két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

(2) A büntetés öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztés, ha az emberrablást

a) tizennyolcadik életévét be nem töltött személy sérelmére,

b) bűnszövetségben,

c) fegyveresen,

d) felfegyverkezve vagy

e) hivatalos személy vagy külföldi hivatalos személy ellen, e minőségére tekintettel

követik el.

(3) A büntetés öt évtől húsz évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés, ha az emberrablást

a) tizennegyedik életévét be nem töltött személy sérelmére,

b) különösen súlyos hátrányt okozva vagy

c) halált okozva

követik el.

(4) A büntetés tíz évtől húsz évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés, ha az emberrablás szándékos emberölést is megvalósít.

(5) Aki emberrablásra irányuló előkészületet követ el, három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

(6) Korlátlanul enyhíthető annak a büntetése, aki az emberrablást - mielőtt abból súlyos következmény származott volna - önként abbahagyja.

II. A tudatos gondatlanság alapvetően az érzelmi oldalon tér el az eshetőleges szándéktól. A luxuria esetében az elkövető felismeri magatartásának lehetséges következményeit, de - szemben az eventuális szándékot jelző belenyugvással - a jelentős kockázatot elvállalva abban reménykedik, hogy a súlyos eredmény mégsem következik be. Akkor viszont, amikor a bizakodás merőben alaptalan (mert az adott helyzetben szinte szükségszerű eredmény elmaradása csupán a véletlenek találkozása folytán történhetne meg), az eredménybe való belenyugvásról, tehát eshetőleges szándékról van szó [Btk. 13. §, 14. §, 15. §, 166. §, 175/A. §].

Az elsőfokú bíróság a 2002. április 5-én meghozott - és a Legfelsőbb Bíróság ítélete folytán 2002. október 8-án jogerőre emelkedett ítéletével - az I. r. terheltet emberölést is megvalósító emberrablás bűntette, aljas célból elkövetett személyi szabadság megsértésének bűntette és kifosztás bűntette miatt életfogytig tartó fegyházbüntetésre, valamint a Magyar Köztársaság területéről végleges kiutasításra ítélte. A feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját 30 év elteltében határozta meg. Ugyanakkor az I. r. terheltet a szemérem elleni bűntett vádja alól felmentette.

A megállapított tényállás a következőket tartalmazza.

Az I. r. terhelt kínai állampolgár, Magyarországon büntetve nem volt. Z. G. 1991. óta élt Magyarországon feleségével, s 1994-ben született gyermekükkel, Z. J. K. sértettel. Ugyanebben a házban, az egy emelettel lentebb lévő lakásban lakott Z. G. unokahúga, a II. r. terhelt, akinek a sértett gyermek ellátása és felügyelete volt a feladata.

Az I. r. terhelt 1998-ban ismerkedett meg a II. r. terhelttel, s közöttük baráti, majd szerelmi viszony alakult ki. Az I. r. terhelt 1999 nyarán pénzzavarba került, amelyről a II. r. terhelt is tudott.

1999 nyarán a két terhelt között felmerült, hogy pénzszerzés céljából a II. r. terhelt gondjaira bízott gyermeket el kell rabolni, minthogy a családot jómódúnak tartották. Az I. r. terhelt - a II. r. terhelttől - tudott arról, hogy a kisfiú édesapja 1999. augusztus 30-án egy hétre Ukrajnába utazik, ismerte a család szokásait, többek között azt is, hogy a gyermeket reggel hozzák le az alsó lakásba, ahol W. D. X. is lakik. Megbeszélték, hogy az I. r. terhelt - a felismerés lehetőségét elkerülendő - csuklyát fog viselni.

Az I. r. terhelt - fekete csuklyával a fején - 1999. augusztus 31-én hajnali 4 órakor az erkélyen keresztül, a nyitva hagyott konyhaablakon át behatolt az alsó lakásba azzal a céllal, hogy a gyermeket elrabolja és szabadon bocsátása fejében a szülőktől váltságdíjat kérjen. Az ágyban fekvő W. D. X. nyakához kést tartott, s megfenyegette őt, hogy ha kiabál, megöli. Egyidejűleg ragasztószalaggal összekötözte, szemét, száját leragasztotta és a szobában fogva tartotta. Ezt követően a megkötözött W. D. X. táskájából elvett 140 000 forintot, 50 ezer USD-t, valamint elvette a mobiltelefonját is.

A II. r. terhelt reggel 8 óra után ment fel a fenti lakásba, s hozta le a gyermeket. A gyermek édesanyjának távozását követően az I. r. terhelt előjött a rejtekhelyéről, kést tartott a gyermek nyakához, összekötözte kezét és lábát, a száját ragtapasszal leragasztotta, majd a sértettet betette egy zipzáras bőröndbe úgy, hogy a gyermeket előbb még egy takaróba is betekerte. Ezután a bőrönd zipzárját elhúzta.

Az I. r. terhelt egy másik táskába tette Z. G. tulajdonát képező videorekordert és DVD lejátszót, amelynek összértéke 277 940 forintot tett ki. Távozva a két táskát a személygépkocsijába helyezte, majd elhajtott a helyszínről.

Augusztus 31-én 10 óra 57 perckor az I. r. terhelt telefonon felhívta Z. G.-ot és 100 000 USD-t követelt a gyermek szabadon bocsátásáért. A váltságdíjat követelő hívást szeptember 1-én 16 óra 2 perckor - jóllehet a gyermek akkor már halott volt - megismételte, majd szeptember 2-án még két esetben is.

Az I. r. terhelt a gyermeket összekötözve, a bezárt bőröndbe helyezve a gépkocsiban tartotta. A lélegző nyílások részleges elfedése miatti fulladás következtében a sértett a bőröndben meghalt. Halála legkorábban az utolsó étkezést követően másfél-két órával következett be. A fulladás legkevesebb 8-10 percig tartott. A sértett halálát észlelve az I. r. terhelt a bőröndben lévő holttestet 1999. augusztus 31-én 21 óra körül a Petőfi híd pesti hídfőjénél lévő északi stégről a Dunába dobta. Innen a holttestet 1999. szeptember 10-én fogták ki.

Az emberrablásként értékelt cselekmény jogi minősítése kapcsán az eljárt bíróságok arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az I. r. terhelt e tevőlegessége nem a Btk. 175/A. §-a (3) bekezdésének b) pontja szerinti halált okozó emberrablás bűntettének, hanem a Btk. 175/A. §-a (4) bekezdésében megjelölt emberölést is megvalósító emberrablás bűntettének minősül, minthogy az elkövetés körülményeiből az a helyes következtetés adódik, hogy a gyermek halála, mint eredmény tekintetében az I. r. terheltet nem csupán gondatlanság, hanem eshetőleges szándék terheli.

A Be. 405. §-a (1) bekezdése b) pontja alapján az I. r. terhelt védője nyújtott be a jogerős ügydöntő határozat ellen felülvizsgálati indítványt. Álláspontja szerint az I. r. terhelt terhére az eredmény, a halál bekövetkezése tekintetében csupán tudatos gondatlanság róható. Így a cselekmény helyesen enyhébben, a Btk. 175/A. § (3) bekezdésének b) pontja szerint minősül, amelynek folytán a büntetés is enyhítendő.

A Legfőbb Ügyészség nyilatkozatában a felülvizsgálati indítványt alaptalannak tartva, a megtámadott határozatok hatályban fenntartására tett indítványt.

A felülvizsgálati indítvány nem alapos.

Tekintettel arra, hogy az indítvány 2003. július hó 1. napján követően érkezett a Legfelsőbb Bírósághoz, annak elbírálására a jelenleg hatályos Be. - az 1998. évi XIX. törvény - XVII. Fejezetében foglalt szabályok alkalmazandók. A Be. 420. §-ának (1) bekezdése értelmében pedig a felülvizsgálati eljárásban a jogerős határozatban megállapított tényállás az irányadó. Ebből következően a nyilvános ülésen elhangzott azon védői érvelés, miszerint a bőröndbe helyezett gyermek szája nem volt leragasztva, a tényállással ütköző volta miatt a felülvizsgálat keretében egyrészt nem értékelhető, másrészt ellentétben is áll az I. r. terheltnek a nyomozás során gyanúsítottként előterjesztett nyilatkozatában tett foglaltakkal.

A Btk. 14. §-ának I. fordulatában írt tudatos gondatlanság alapvetően az érzelmi oldalon tér el az eshetőleges szándéktól. A luxuria esetében az elkövető felismeri magatartásának lehetséges következményeit, de - szemben az eventuális szándékot jelző belenyugvással - a jelentős kockázatot vállalva, abban reménykedik, hogy a súlyos eredmény mégsem következik be. Akkor viszont, amikor a bizakodás merőben alaptalan (mert az adott helyzetben szinte szükségszerű eredmény elmaradása csupán a szerencsés véletlenek kivételes találkozása folytán történhetne meg), az eredménybe való belenyugvásról, következésképpen eshetőleges szándékról van szó.

Az irányadó tényállásból kitűnően az I. r. terhelt a gyermek kezét, lábát összekötözte, száját ragtapasszal leragasztotta, majd takaróba tekerve a sértettet egy bőröndbe helyezte oly módon, hogy a bőrönd zipzárját is elhúzta. Végül a bőröndöt több órán keresztül a lezárt gépkocsijában tartotta. Nem kétséges, hogy az I. r. terhelt felismerte, miszerint az adott körülmények között a sértett fulladásos halála szinte elháríthatatlanul bekövetkezik, s tisztában volt azzal is, hogy ennek elkerülésére - figyelemmel arra, hogy az összekötözött gyermek önerőből képtelen kiszabadítani magát, s külső segítség igénybevételére sincs módja - gyakorlatilag nincs esély. Ekként tehát az I. r. terhelt esetében a könnyelmű bizakodás szóba sem kerülhet, éppen ellenkezőleg: a terhelt - ha a gyermek halálát nem is kívánta - ám abba belenyugodva cselekedett. A sértett sorsa iránti közömbösségét jelzi egyébként az a tény, hogy az I. r. terhelt a váltságdíj megszerzésére irányuló igényéről akkor sem mondott le, amikor a gyermek haláláról már megbizonyosodott.

Mindebből következően pedig az I. r. terhelt e cselekményének a Btk. 175/A. § (1) bekezdésébe ütköző és a (4) bekezdése szerint minősülő emberölést is megvalósító emberrablás bűntettekénti értékelése törvényes. Ezért a Legfelsőbb Bíróság - tekintve, hogy a Be. 405. §-a (1) bekezdésének b) pontjára épülő felülvizsgálati ok nem bizonyult alaposnak - az indítványnak nem adott helyt, így a megtámadott határozatokat az I. r. terheltet érintően a Be. 427. §-a értelmében hatályában fenntartotta.

(Legf. Bír. Bfv. X. 410/2004. sz.)

I. A harmadfokú eljárásnak nem feltétele, hogy a fellebbezésre jogosultak bármelyike, a másodfokú bíróság által a bűnösség kérdésében hozott - az elsőfokú bíróságétól eltérő - rendelkezést, vagy azt is sérelmezze.

II. Több bűncselekmény esetén, ha a másodfokú bíróság ítélete tartalmaz olyan rendelkezést, amely a másodfellebbezés és a harmadfokú eljárás lehetőségét megnyitja, a harmadfokú bíróság a vádlott valamennyi bűncselekményére vonatkozóan felülbírálja a másodfokú bíróság ítéletét [Be. 386. § (1) bek. a) és b) pont, 387. §].

III. Emberrablás bűntetténél a sértett folyamatos bántalmazása, életveszélyes megfenyegetése és megalázása megalapozza a különösen súlyos hátrány szerinti minősítést [Btk. 175/A. § (3) bek. a) pont].

A F.-i Bíróság a 2006. január 24-én kihirdetett ítéletével A. J. II. r. és D. T.-né IV. r. vádlottat bűnösnek mondta ki társtettesként elkövetett, különösen súlyos hátrányt okozó emberrablás bűntettében, társtettesként megvalósított súlyos testi sértés bűntettében és bűnsegédként elkövetett szemérem elleni erőszak bűntettében. Ezért halmazati büntetésül a II. r. vádlottat mint többszörös visszaesőt 9 évi fegyházbüntetésre, valamint 10 évi közügyektől eltiltásra ítélte azzal, hogy feltételes szabadságra nem bocsátható; a IV. r. vádlottal - mint visszaesővel, illetve a súlyos testi sértés bűntettében mint különös visszaesővel - szemben pedig 6 évi fegyházbüntetést, továbbá 6 évi közügyektől eltiltást szabott ki.

Minthogy az elsőfokú bíróság ítélete ellen az ügyész valamennyi vádlott terhére súlyosításért, A. J. II. r. vádlott és védője felmentés érdekében, illetőleg enyhítésért, míg D. T.-né IV. r. vádlott és védője téves jogi minősítés miatt, továbbá enyhítés végett fellebbezést jelentett be, az ügyben másodfokon a F.-i Ítélőtábla járt el. A 2007. január hó 24. napján tartott nyilvános ülésen meghozott ítéletével A. J. II. r. és D. T.-né IV. r. vádlottat az ellenük bűnsegédi minőségben elkövetett szemérem elleni erőszak bűntette miatt emelt vád alól - bűncselekmény hiányában - felmentette. A halmazati főbüntetésként kiszabott fegyházbüntetés tartamát a II. rendű vádlott esetében 6 évre, a IV. rendű terhelt tekintetében pedig 5 évre enyhítette, míg e vádlottakat érintően az elsőfokú bíróság ítéletét egyebekben helybenhagyta.

A F.-i Ítélőtábla ítélete ellen az ügyész a felmentő rendelkezés miatt a vádlottak terhére, a II. és IV. r. vádlott, valamint e két vádlott védője pedig a különösen súlyos hátrányt okozó emberrablás bűntettének vádja alóli felmentés és a büntetés enyhítése érdekében élt fellebbezéssel.

A fellebbezés írásbeli indokolásában a II. rendű vádlott védője hivatkozott arra, miszerint az a tény, hogy 2004. március 8-án Sz. J. sértett az I. r. vádlottal együtt jelent meg a postahivatalban, továbbá, hogy az I. és II. r. vádlott feljelentést tett, életszerűtlenné teszi a megállapított tényállást, amelyet tárgyi bizonyíték nem is támasztott alá. Az első- és másodfokú bíróság a sértett ellentmondásos vallomásából csupán azokat a részleteket emelte be a tényállásba, amelyek a vádat erősítették. Emellett a sértett beszámítási képességére vonatkozóan szakértőket sem hallgattak meg az eljárt bíróságok. Mindezekre figyelemmel az emberrablás bűncselekményének törvényi tényállási elemei nem valósultak meg, így a II. rendű vádlott felmentése szükséges.

A IV. r. vádlott védője a fellebbezés indokaként ugyancsak utalt arra, hogy a sértett vallomásának hitelt-érdemlősége aggályos, mivel nincs tisztázva Sz. J. betegségének súlyossága. Álláspontja szerint a IV. r. terhelt bűnössége csak a súlyos testi sértés bűntettében állapítható meg, hiszen - tekintettel arra, hogy a bűncselekmény az I. és III. r. vádlott által bérelt lakásban történt - D. T.-né nem volt abban a helyzetben, hogy személyi szabadságától bárkit is megfosszon.

I. A Legfőbb Ügyészség a 2007. április 27-én kelt nyilatkozatával a II. és IV. r. terhelt terhére bejelentett fellebbezést visszavonta. Egyidejűleg indítványozta, hogy a Legfelsőbb Bíróság a II. r. vádlott és védője, valamint a IV. r. vádlott és védője által bejelentett fellebbezéseket - mint törvényben kizártakat - a Be. 390. §-ának (2) bekezdése alapján, a Be. 392. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerinti tanácsülésen utasítsa el.

Álláspontja szerint a Be. 386. §-ának (1) bekezdése értelmében csak a bűnösség kérdésében hozott eltérő rendelkezés ellen nyílik törvényes lehetőség a rendes perorvoslatra, így ez jelen ügyben csak a nemi erkölcs elleni bűncselekményt érinthette. Többcselekményes ügyben az egyik cselekmény kapcsán fennálló harmadfokú eljárási lehetőség nem eredményezi egyben a jogorvoslati jog automatikus megnyílását az első- és másodfokú bíróság által azonosan eldöntött cselekményre nézve is. A teljes felülbírálatra kizárólag a Be. 387. §-ának (2) bekezdésében írt esetben kerülhet sor akkor, ha a Be. 386. §-ának (1) bekezdése alá eső rendelkezést az arra jogosult fellebbezéssel támadta. A jelen esetben viszont a védelmi perorvoslati kérelmek olyan ítéleti rendelkezés ellen irányulnak, amelyekben az első- és a másodfokú bíróság azonosan döntött, következésképpen azok a harmadfokú felülbírálatot nem teszik lehetővé.

A Legfelsőbb Bíróság nem osztotta a Legfőbb Ügyészség fentebb kifejtett érveit.

A Be. 3. §-ának (3) bekezdésében alapelvként megfogalmazott jogorvoslati jogosultság a Be. 346. §-ából kitűnően az elsőfokú bíróság érdemi döntését érintően teljes, hiszen az elsőfokú bíróság ítélete és ügydöntő végzése - a Be. 332. §-a (1) bekezdésének e) pontján alapuló megszüntető határozatot kivéve - minden esetben megfellebbezhető, ehhez képest a másodfokú felülbírálatra vonatkozó igény korlátlanul érvényesíthető. A harmadfokú bírósági eljárás lehetősége ezzel szemben korlátozott, mivel a Be. 386. §-ának (1) bekezdése értelmében a másodfokú bíróság ítélete (ügydöntő végzése) ellen csak akkor van helye fellebbezésnek a harmadfokú bírósághoz, ha a másodfokú bíróság a büntetőjog szabályainak megszegésével

- olyan vádlott bűnösségét állapította meg, illetve olyan vádlott kényszergyógykezelését rendelte el, akit az elsőfokú bíróság felmentett, vagy vele szemben az eljárást megszüntette,

- az első fokon elítélt vádlottat felmentette, vagy vele szemben az eljárást megszüntette.

A Be. 386. §-a (1) bekezdésének a) és b) pontja a másodfellebbezés lehetőségét megalapozó objektív helyzetet rögzíti, a fellebbezés tárgyát azonban nem határozza meg, s ezzel szoros összefüggésben a fellebbezésre jogosultak körét sem szűkíti. Ezért nem csupán az a fellebbezés joghatályos, amely a bűnösséget érintő eltérő döntést (vagy azt is) támadja, ekként az ügy harmadfokú eljárásra kerülésének nem feltétele, hogy a fellebbezésre jogosultak bármelyike a másodfokú bíróság által a bűnösség kérdésében hozott - az elsőfokú bíróságétól eltérő - rendelkezést, vagy azt is sérelmezze. Amennyiben tehát a másodfokú bíróság ítélete tartalmaz olyan - a Be. 386. §-a (1) bekezdésének a) vagy b) pontja alá tartozó - rendelkezést, amely a másodfellebbezés bejelentésének, s ennek következtében a harmadfokú eljárás lefolytatásának lehetőségét megnyitja, a fellebbezésre jogosultak [a Be. 386. §-ának (3) bekezdésében és 387. §-a (2) bekezdésének harmadik fordulatában írt kivétellel] a másodfokú bíróság ítéletének a további, más bűncselekménnyel kapcsolatos rendelkezését is - vagy kizárólag csak azt - sérelmezhetik. Az ezzel ellentétes álláspont a jogorvoslati jog alkotmányosan aggályos korlátozását jelentené, hiszen - jóllehet a másodfokú bíróság több cselekményt bírált el - az ítélet csupán egy részét érintő ellentétes döntés tartalmától függően vagy az ügyész, vagy a vádlott és védő a rendes jogorvoslat igénybevételének lehetőségéből ki lenne zárva.

Ebből következően, ha a másodfokú bíróság ítélete az érintett vádlottra nézve tartalmaz a Be. 386. §-ának (1) bekezdése szerinti rendelkezést, a másodfellebbezés lehetősége az ítélet egészére vonatkozik, s a harmadfokú bíróság az ekként joghatályos fellebbezés alapján a Be. 387. §-ának (2) bekezdésében meghatározott terjedelemben, a vádlott valamennyi bűncselekményére vonatkozóan bírálja felül a másodfokú bíróság ítéletét.

A kifejtettekből egyébként az is egyértelmű, hogy a másodfellebbezés lehetőségének megnyíltakor bejelentett jogorvoslati kérelmek nem járulékosak, hanem önállóak, ezért a Be. 386. §-a (1) bekezdésének a) vagy b) pontja szerinti ellentétes döntés kapcsán előterjesztett fellebbezés visszavonása a további fellebbezés (vagy fellebbezések) joghatályosságát nem érinti.

Mindezek alapján tehát a Legfelsőbb Bíróság álláspontja értelmében a F.-i Ítélőtábla helyesen biztosított a II. és IV. r. vádlott és védőik részére fellebbezési jogot, ezért - a perorvoslatok elutasítására alapot nem látva - az ügyben nyilvános ülést tartott.

A Legfelsőbb Bíróság a védelmi fellebbezésekkel támadott másodfokú ítéletet és az azt megelőző első- és másodfokú eljárást a Be. 387. §-a szerint felülbírálta, s ennek eredményeként nem látott olyan perjogi szabálysértést, amely az ügy érdemi elbírálását lehetetlenné tette volna. A másodfokú bíróság - az elsőfokú bíróság által a szükséges körben felderített tényállására épülő - ítélete megalapozott és mind az első-, mind pedig a másodfokú bíróság kellően teljesítette az indokolási kötelezettségét is.

A II. r. vádlott védője ide kapcsolódóan az indokolás hiányosságaira utalt ugyan, valójában azonban érveivel a bizonyítékok mérlegelésének helyességét vitatta.

Az eljárt bíróságok K. Á. tanú nyomozás során és tárgyaláson tett vallomását a rendelkezésre álló adatokkal egybevetve értékelték, s ennek alapján aggálytalanul állapították meg, hogy Sz. J. sértett és az I. r. vádlott 2004. március 8-án nem, hanem csak 2004. március 12-én járt a postahivatalban, hiszen a tanú a nyugdíj felvételére vonatkozó (2004. március 8-ai keltezésű) meghatalmazást is 2004. március 12-én vette át. Az a tény pedig, hogy K. Á. ez utóbbi időpontban a sértetten nem látott sérüléseket, nem alkalmas Sz. J. előadásainak gyengítésére, minthogy nevezett bántalmazása 2004. március 12-én este, majd március 13-án is folytatódott.

A bizonyítási eljárás megnyugtatóan tisztázta továbbá azt is, hogy a sértettet epilepsziás megbetegedése, pszichikai állapota az események élményszerű visszaadásában nem befolyásolta.

II. A Be. 388. §-ának (1) bekezdése értelmében ekként a harmadfokú bíróság számára is irányadó tényállásból a II. és IV. r. vádlott bűnösségére vont következtetés, valamint a cselekmények jogi minősítése is törvényes.

A Btk. 175/A. §-ának (1) bekezdése szerint az emberrablás bűntettét az követi el, aki mást személyi szabadságától erőszakkal, avagy az élet vagy testi épség ellen irányuló közvetlen fenyegetéssel, illetve védekezésre vagy akaratnyilvánításra képtelen állapotát kihasználva megfoszt és szabadon bocsátását követelés teljesítésétől teszi függővé.

A tényállásból kitűnően A. J. II. r. és S. B. III. r. vádlott 2004. március 11-én délelőtt erőszak alkalmazásával kénysze-rítette a sértettet arra, hogy lakásra elmenjen, majd itt - H. G. I. r. és D. T.-né IV. r. vádlott közreműködésével - 2004. március 18-áig fogva tartották. Valamennyi vádlott - így D. T.-né IV. r. vádlott is - tudott arról, hogy a szabadon bocsátás feltétele a sértett bankszámláján lévő 300 000 forintnak az I. r. vádlott részére történő átutalása, illetve az volt, hogy a sértett áprilisban esedékes nyugdíját megszerezzék. A fogva tartott sértett távozásának megakadályozásában - bántalmazva Sz. J.-t - a II. és IV. r. vádlott tevékenyen részt vett. Ezen túlmenően az I. és II. r. vádlott ruhájának levételére is kényszerítette a sértettet, majd miután a kezét egy lánccal hátrakötözték, a IV. r. terhelt a sértett fejét kopaszra borotválta.

Mindebből pedig az következik, hogy a II. és IV. rendű vádlott - társaival szándékegységben cselekedve - az emberrablás bűntettének törvényi tényállását kimerítő magatartást fejtett ki, amelyet a Btk. 175/A. §-a (3) bekezdésének a) pontjában írt minősítő körülményt megvalósítva vittek véghez. A sértett huzamos időn át történő jogellenes fogva tartása, folyamatos bántalmazása, életveszélyes megfenyegetése és megalázása ugyanis a különösen súlyos hátrány fogalma alá vonható.

Az a tény, hogy az elkövetés színhelyéül szolgáló lakás bérlője nem a II. és IV. r. vádlott volt, valamint az, hogy 2004. március 16-át követően a II. és IV. r. vádlott már nem járt a lakásban, a megelőzően szándékegységben véghezvitt tevőlegességükre figyelemmel e vádlottak büntetőjogi felelősségét nem érinti.

Az irányadó tényállást tekintve törvényes a különösen súlyos hátrányt okozó emberrablás bűntettével alaki halmazatban álló társtettesként elkövetett súlyos testi sértés bűntet-tének felrovása is, hiszen a II. és IV. r. vádlott is aktív résztvevője volt annak a bántalmazásnak, amelynek következtében a sértett testszerte nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedett.

Minthogy a másodfokú bíróság által a többszörös visszaeső II. r. és a részben különös visszaeső IV. r. terhelttel szemben halmazati büntetésként kiszabott fő- és mellékbüntetés mértéke, valamint az ítélet egyéb rendelkezései is megfelelnek a törvénynek, a Legfelsőbb Bíróság alaptalannak találta a fellebbezéseket, ezért a F.-i Ítélőtábla ítéletét a Be. 397. §-ának első fordulata alapján A. J. II. r. és D. T.-né IV. r. vádlott tekintetében helybenhagyta.

(Legf. Bír. Bhar. III. 376/2007.)

Az elsőfokú bíróság február 20. napján kihirdetett ítéletével az I. r. vádlottat 2 rb. társtettesként elkövetett emberrablás bűntette és súlyos testi sértés bűntette miatt, mint különös visszaesőt 6 évi börtönbüntetésre és 5 évi közügyektől eltiltásra, a II. r. vádlottat 2 rb. társtettesként elkövetett emberrablás bűntette miatt 3 évi börtönbüntetésre és 3 évi közügyektől eltiltásra ítélte.

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az ügyész mindkét vádlott terhére súlyosításért, az I. r. vádlott és védője a tényállás téves megállapítása miatt felmentésért, másodlagosan téves minősítés megállapítása miatt és enyhítésért, a II. r. vádlott és védője a bűnösség téves megállapítása miatt és enyhítésért fellebbezett.

A Legfőbb Ügyészség átiratában - valamint képviselője a másodfokú tárgyaláson - fenntartotta a súlyosítás iránti ügyészi fellebbezést.

A Legfelsőbb Bíróság a fellebbezéseket nem találta alaposnak.

Az elsőfokú bíróság ítélete megalapozott, a tényállást helyesen állapította meg, indokolási kötelezettségének is eleget tett, megindokolta, hogy a tényállást a vádlottak részbeni tagadásával szemben miért döntően a sértettek, a tanúk vallomására és az azt alátámasztó bizonyítékokra - többek között a II. r. vádlottnak az I. r. vádlottra tett terhelő nyomozási vallomásaira - alapozta.

Az elsőfokú bíróság helyes következtetést vont le a vádlottak bűnösségére. A vádlottak és védőik felmentésre irányuló indítványai a tényállás helyességének a támadásán keresztül vitatják a bűnösséget. Az elsőfokú bíróság azonban a bizonyítékokat az értékelés körébe vonta, és meggyőző indokát adta annak, hogy a vádlottak tagadásával szemben milyen bizonyítékokra alapította a tényállást. Erre tekintettel a megalapozatlansági hibák nélküli tényállás a másodfokú eljárásban irányadó, eredménnyel nem támadható, a felmentésre irányuló fellebbezések tehát eredményre nem vezethettek.

Az elsőfokú bíróság a vádlottak cselekményét helyesen, a büntető anyagi jogi szabályoknak megfelelően is minősítette.

Helyes volt az I. r. vádlott különös visszaesői minőségének a megállapítása is.

A Btk. 137. §-a 15. pontjában foglalt értelmező rendelkezés szerint ugyanis különös visszaeső az a visszaeső, aki mindkét alkalommal ugyanolyan vagy hasonló bűncselekményt követ el.

Az I. r. vádlottat korábban személyi szabadság megsértése és kifosztás bűntette miatt ítélték el 1 év 6 hónapi börtönre, és a jelen ügyben elbírált bűncselekményeit a kitöltéstől számított három éven belül követte el, tehát visszaeső.

A különös visszaesés megállapíthatósága szempontjából a korábbi ügyben elbírált személyi szabadság megsértése és a jelen ügyben elbírált emberrablás bűntette összehasonlító elemzésének van jelentősége. A két bűncselekmény szoros kapcsolatára már a rendszertani elhelyezkedésük is utal, a személyi szabadság megsértésének bűntette a Btk. 175. §-a, míg az emberrablás bűntette a 175/A. §-a.

A két bűncselekmény törvényi tényállásának összevetése körében az állapítható meg, hogy az emberrablás bűntette magában foglalja a személyi szabadság megsértésének a bűntettét, azzal a többlettel, hogy az emberrablás bűntette esetén a személyi szabadságtól megfosztás csak meghatározott módon - erőszakkal, avagy az élet vagy testi épség ellen irányuló közvetlen fenyegetéssel, illetve védekezésre vagy akaratnyilvánításra képtelen állapot kihasználásával - történhet, és az is szükséges, hogy az elkövető a személyi szabadságától megfosztott személy szabadon bocsátását követelés teljesítésétől tegye függővé.

A törvény helyes értelmét tükröző, a Legfelsőbb Bíróság 14. számú Irányelve nyomán kialakult bírói gyakorlat szerint ugyanolyan bűncselekmény elkövetését jelenti, ha a korábbi elítélés olyan bűncselekmény miatt történt, amely a törvényi egység körébe tartozó összefoglalt bűncselekmény folytán magában foglalja az utóbbi, elbírálás alatt álló bűncselekmény törvényi tényállását is. A két bűncselekmény kapcsolatára nézve az előzőekben kifejtettek szerint jelen ügyben is ez a helyzet, az eltérés csak annyi, hogy a másodikként elkövetett bűncselekmény (az emberrablás) foglalja magában a korábban elkövetett bűncselekmény (személyi szabadság megsértése) törvényi tényállását is.

A különös visszaesői minőség megállapítása tehát helyesen történt.

Az elsőfokú bíróság a büntetést befolyásoló tényezőket helyesen sorolta fel, a Legfelsőbb Bíróság további enyhítő körülményként értékeli az időmúlást, a cselekmények elkövetése óta több mint három év telt el.

A Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint az elsőfokú bíróság által mindkét vádlottra kiszabott büntetés törvényes, az szükséges és egyben elegendő is a büntetési cél eléréséhez. Nem találta tehát alaposnak sem a súlyosításra irányuló ügyészi, sem pedig az enyhítésre irányuló vádlotti és védői fellebbezéseket.

Mivel az elsőfokú ítélet egyéb rendelkezései is megfelelnek a törvénynek, a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Be. 259. §-ának (1) bekezdése alapján helybenhagyta.

Az előzetes letartóztatás továbbmenő beszámításáról a Btk. 99. §-a alapján, a bűnügyi költségről a Be. 266. §-ának (1) bekezdése alapján rendelkezett a Legfelsőbb Bíróság. (Legf. Bír. Bf. I. 1968/2002. sz.)

III. Nem valósítja meg a közokirattal visszaélés vétségét a közokiratnak a pillanatnyi, rövid ideig tartó megszerzése [Btk. 277. § (1) bek.].

IV. Aki a sértett személyi szabadságától megfosztása érdekében az erőszak alkalmazásában tevőleges magatartást tanúsított, nem bűnsegéde, hanem társtettese az emberrablás bűntettének [Btk. 20. § (2) bek.].

V. Az emberrablásnál alkalmazott erőszak hatása alatt levő, és emellett még a testi épsége ellen irányuló közvetlen fenyegetéssel a pénze átadására kényszerített sértett sérelmére elkövetett cselekmény nem zsarolás bűntettének, hanem - és az elkövetők számára tekintettel - csoportosan elkövetett rablás bűntettének minősül, ha a pénz átadása nem függ össze az emberrablás törvényi tényállásába tartozó követelés teljesítésével [Btk. 321. § (1) bek., (3) bek. c) pont, 323. § (1) bek.].

VI. Nem állapítható meg az - a korlátlan enyhítést lehetővé tevő - önkéntes abbahagyás, ha az elkövetők a sértettet azzal a feltétellel bocsátották szabadon, hogy a megállapodás szerinti összegű követelést meghatározott időben teljesíti [Btk. 175/A. § (6) bek.].

Az elsőfokú bíróság az I. és II. r. vádlott bűnösségét társtettesként elkövetett emberrablás bűntettében, társtettesként elkövetett jármű önkényes elvételének vétségében, bűnsegédként elkövetett közokirattal visszaélés vétségében, társtettesként elkövetett zsarolás bűntettében és társtettesként elkövetett könnyű testi sértés vétségében, míg a III. r. vádlott bűnösségét bűnsegédként elkövetett emberrablás bűntettében, bűnsegédként elkövetett jármű önkényes elvételének vétségében és társtettesként elkövetett könnyű testi sértés vétségében állapította meg.

Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás lényege a következő:

Az I. r. vádlott 1996 elején elhatározta, hogy a barátainak a segítségével elrabolja M. Cs. sértettet és a szabadon bocsátása ellenében pénzt követel tőle.

Az előzetes megbeszéléseket követően 1996. február 11-én az esti órákban az I., II. és a III. r. vádlott, valamint az eljárás során fel nem derített kilétű, A. keresztnevű férfi a III. r. vádlott által vezetett gépkocsival K. felé mentek, és útközben az I. r. vádlott telefonon találkozót beszélt meg a sértettel. A találkozóra a vádlottak előbb érkeztek meg. Az I. r. vádlott és "A." a gépkocsijuk mellett álltak, amikor a sértett megérkezett és kiszállt a gépkocsijából. Ezt követően a II. és III. r. vádlott is kiszállt a gépkocsijukból. Amikor a sértett kiszállt a gépkocsiból, az I. r. vádlott és "A." ütlegelni kezdték, a bántalmazásba bekapcsolódott a II. és a III. r. vádlott is. Mind a négyen körbefogták a sértettet, kézzel, ököllel ütlegelték a fejét, a testének különböző részeit, és térddel rugdosták. A bántalmazás következtében a sértett nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedett.

Ezután a III. r. vádlott beült az általa vezetett gépkocsiba, és a helyszínen várakozott, amíg az I., II. r. vádlott és "A." betuszkolták a sértettet a saját autójába, annak hátsó bal oldali ülésére. "A." vezette a sértett gépkocsiját, az I. r. vádlott a jobb oldali első ülésen, míg a II. r. vádlott a jobb oldali hátsó ülésen foglalt helyet, a III. r. vádlott pedig gépkocsijával követte a sértett gépkocsiját Kecskemét irányába, Budapest felé.

Útközben a II. r. vádlott egy nyitott borotvakést élével a sértett nyakához tett és arra kényszerítette a sértettet, hogy hajtsa le a fejét, mert ellenkező esetben elvágja a nyakát. Az I. r. vádlott és "A." azzal fenyegették meg a sértettet, hogy ne próbáljon meg semmilyen trükköt, mert lelövik, kézigránátot dobnak a lakására, emellett a családja kiirtásával is fenyegették. Újabb fenyegetés és követelés hatására a sértett elővette a zsebéből a forgalmi engedélyét, majd átadta "Attilá"-nak, aki azt a kesztyűtartóba tette. Mivel a sértett gépjárművében kevés volt az üzemanyag, a K.-i Totál benzinkúthoz álltak be, előzetesen azonban az I. r. vádlott és "A." figyelmeztették a sértettet, hogy ha megpróbál jelt adni, menekülni, kézigránátot dobnak a házára, a családját kiirtják és az udvarában levő kamiont felrobbantják. A benzinkútnál az I. r. vádlott pénzt követelt a sértettől tankolásra, és amikor a sértett azt válaszolta, hogy nincs nála pénz, ismét megfenyegették, hogy megmotozzák, ha pénzt találnak nála, azt elveszik és meg is verik. A további bántalmazás elkerülése végett a sértett kivette a zsebéből a 12000 néhány száz forintját, amelyet az I. r. vádlott kivett a kezéből. A sértett pénzéből az I. r. vádlott 3000 forintért benzint, ezenkívül maguknak cigarettát, csokoládéféleséget vásárolt, és miután visszaült a gépjárműbe, a megmaradt pénzt hátranyújtotta, de azt a II. r. vádlott vette ki az I. r. vádlott kezéből és abból 2000 forintot visszaadott a sértettnek.

A tankolás után a gépjárművel a benzinkút mellett levő parkolóba álltak be és itt kb. fél-egy órát tartózkodtak, eközben a sértettel egyezkedtek, hogy milyen összegű pénzért bocsátanák szabadon és az autóját is visszaadnák. Felvetették, hogy a sértett gépkocsiját fogják értékesíteni, majd közölték a sértettel, hogy 10000000 forintra gondoltak. Amikor a sértett azt mondta, hogy ennyit nem tud fizetni, az I. r. vádlott javasolta, hogy adja zálogba a gépkocsiját és az érte kapott pénzt adja oda nekik.

Miután beérkeztek B.-re, az Ü.-i útnál levő Aral benzinkút parkolójában álltak meg, és hosszas alkudozás után abban állapodtak meg, hogy a sértett pénteken este 23 órára 1000000 forintot visz az Aral benzinkút mellett levő parkolóba. A vádlottak a sértettet megfenyegették, hogy ha az ígéretét nem teljesíti, akkor kézigránátot dobnak a lakására, felrobbantják a házát és a bátyját, valamint annak a családját is kivégzik.

Miután a sértett megígérte, hogy teljesíti a vádlottak követelését, beült a gépkocsijába és hazament a lakására, majd február 16-án a déli órákban a rendőrségen feljelentést tett. Az 1000000 forintot nem vitte el a vádlottak által kért időpontban a megjelölt helyre.

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a vádlottak és védőik jelentettek be fellebbezést.

A Legfőbb Ügyészség az elsőfokú bíróság ítéletének a megváltoztatását, a III. r. vádlott bűnsegédként elkövetett emberrablás bűntettének értékelt cselekménye társtettesként elkövetettkénti minősítését, a zsarolás bűntette és a könnyű testi sértés vétsége megállapításának a mellőzését, az I. és II. r. vádlottnak az ellenük közokirattal visszaélés vétsége miatt emelt vád alól történő felmentését, egyebekben pedig az elsőfokú bíróság ítéletének mindhárom vádlott tekintetében történő helybenhagyását indítványozta.

A Legfelsőbb Bíróság a felülbírálat során - annak megállapítása mellett, hogy az elsőfokú bíróság a megállapított

tényállás alapján okszerűen következtetett a vádlottak bűnösségére - az elsőfokú bíróság ítéletét a következők szerint változtatta meg:

Tévedett az elsőfokú bíróság akkor, amikor a vádlottakat bűnösnek mondta ki könnyű testi sértés vétségében, a jármű önkényes elvételének vétségében, valamint az I. és II. r. vádlottakat közokirattal visszaélés vétségében is.

Töretlen ugyanis az ítélkezési gyakorlat abban, hogy ha valamely súlyosabb bűncselekmény törvényi tényállási eleme a személy ellen alkalmazott erőszak, ezzel a súlyosabb bűncselekménnyel halmazatban a könnyű testi sértés általában nem állapítható meg.

A személy ellen alkalmazott erőszak ugyanis rendszerint együtt jár a sértettnek könnyű testi sértés okozásával. Ezért a súlyosabb bűncselekmény csupán látszólagos alaki halmazatban áll a könnyű testi sértés vétségével, melynek következtében a súlyosabb bűncselekménnyel az enyhébb könnyű testi sértés vétsége halmazatban nem állapítható meg.

A Btk. 175/A. §-ának (1) bekezdésében meghatározott emberrablás bűntettének törvényi tényállási eleme a személy ellen alkalmazott erőszak.

Adott esetben a vádlottak a személyi szabadságától történő megfosztása érdekében bántalmazták a sértettet. Ennek során a sértettnek könnyű testi sérüléseket okoztak. Így pedig a vádlottak bűnösségének a megállapítása az emberrablás bűncselekményével halmazatban a könnyű testi sértés vétségében is téves. Ezért a Legfelsőbb Bíróság a vádlottak bűnösségének a megállapítását a könnyű testi sértés vétségében mellőzte.

Hasonlóképpen téves a vádlottak bűnösségének megállapítása a jármű önkényes elvételének vétségében is.

A Btk. 327. §-ának (1) bekezdésében meghatározott jármű önkényes elvételének vétségét az követi el, aki idegen gépi meghajtású járművet mástól azért vesz el, hogy azt jogtalanul használja, vagy az így elvett, illetve rábízott járművet jogtalanul használja.

A törvényi szabályozásból következően a jármű önkényes elvételének bűncselekménye célzatos bűncselekmény. Az adott bűncselekmény esetében az elvétel célja a jogtalan használat.

Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállásból következően vitathatatlan, hogy a vádlottak a sértett személygépkocsiját elvették, az afölötti rendelkezési jogtól, birtoklástól és használattól a sértettet megfosztották. Ennek célja azonban nem a jármű használata, hanem a súlyosabb bűncselekmény, az emberrablás bűncselekményének megvalósítása volt. Emellett megjegyzi a Legfelsőbb Bíróság, hogy a vádlottak a sértettet a gépkocsi feletti rendelkezési, birtoklási és használati jogától nem azáltal fosztották meg, hogy a gépkocsit elvették, hanem azáltal, hogy az emberrablás bűncselekménye keretében személyi szabadságától jogtalanul, erőszakkal megfosztották.

Ezt meghaladóan - az irányadó tényállásból következően - a vádlottak a sértett szabadon bocsátását részben a sértett gépkocsijának értékesítéséből, illetve zálogba adásából befolyó összeg átadásától tették függővé. Tehát a sértett gépkocsija közvetve része volt annak a követelésnek, amelytől a sértett szabadon bocsátása függött.

Mindezekből pedig az következik, hogy a vádlottak által megvalósított emberrablás bűncselekménye a jármű önkényes elvételének vétségével csupán látszólagos alaki halmazatban áll. Így az emberrablás bűntette és a jármű önkényes elvételének vétsége halmazatban a vádlottak terhére nem állapítható meg.

Ezért a Legfelsőbb Bíróság a vádlottak bűnösségének megállapítását a jármű önkényes elvételének vétségében szintén mellőzte.

Továbbmenően, a Btk. 277. §-ának (1) bekezdésében meghatározott közokirattal visszaélés vétségét az követi el, aki az olyan közokiratot, amely nem, vagy nem kizárólag a sajátja, mástól, annak beleegyezése nélkül jogtalanul megszerez vagy azt megsemmisíti, megrongálja, vagy eltitkolja.

Az ítéleti tényállás szerint kétségtelen, hogy az I. és a II. r. vádlott, valamint az A. nevű személy a sértett közokiratát, a gépjármű forgalmi engedélyét személy ellen irányuló közvetlen fenyegetéssel, tehát jogtalanul szerezték meg.

A törvényi tényállásban használt megszerzés fogalom azonban nem csupán a pillanatnyi elvételt, a rövid ideig tartó birtokbavételt, hanem a tartós, a hosszabb ideig tartó visszaélésszerű, a közokiratok iránti bizalom megingatása is alkalmas birtokbavételt jelenti.

Az adott esetben a tényállásból kitűnően a vádlottak a sértett közokiratát az átvételt követően nyomban a sértett személygépkocsijának kesztyűtartójába helyezték, annak tartós birtokába tehát nem helyezkedtek. Azt csupán azért vették el jogtalanul a sértettől, hogy az útközbeni esetleges igazoltatások esetén felmutatható legyen. A sértett elbocsátásakor azt a gépkocsiban hagyták.

Emiatt az I. és II. r. vádlott magatartása a közokirattal visszaélés bűncselekményét nem valósítja meg.

Ezért a Legfelsőbb Bíróság az I. és II. r. vádlottat a közokirattal visszaélés vétsége miatt emelt vád alól bűncselekmény hiányában felmentette.

A Legfelsőbb Bíróság nem értett egyet a III. r. vádlott védője által előterjesztett, a vádlott felmentését célzó fellebbezéssel a következők miatt:

A megállapított tényállás értelmében a III. r. vádlott tudomással bírt arról, hogy a vádlott-társai, valamint az A. nevű személy a sértett elrablása és szabadon bocsátása érdekében vagyoni követelés teljesítéséért kívánnak a sértett lakhelye közelébe utazni. A III. r. vádlott társaival ebben egyetértett és őket a helyszínre szállította. A sértett megjelenését követően annak bántalmazásában részt vett annak érdekében, hogy személyi szabadságától megfosztható legyen.

Tehát a sértett személyi szabadságától megfosztása érdekében az erőszak alkalmazásában tevőleges magatartást tanúsított, így tényállási elemet is megvalósított.

Ekként pedig bűncselekmény hiányában történő felmentésére nem kerülhetett sor, sőt magatartása az emberrablás bűncselekménye tekintetében nem csupán bűnsegédi tevékenység, hanem a Btk. 20. §-ának (2) bekezdése szerinti társtettesi magatartás. A III. r. vádlott ugyanis a vádlott-társai tevékenységéről tudva, azzal egyetértve, az erőszak alkalmazásában tevőlegesen részt vett.

Tévedett akkor is az elsőfokú bíróság, amikor az I. és II. r. vádlott azon magatartását, mely szerint a sértettet a testi épség ellen irányuló közvetlen fenyegetéssel arra kényszerítették, hogy a pénzét nekik átadja, zsarolás bűntetteként értékelte.

A megállapított ítéleti tényállás szerint ugyanis az I. r. vádlott és az A. nevű társa bántalmazással fenyegették meg a sértettet annak érdekében, hogy a nála levő pénzt a gépjármű megtankolása érdekében adja át. Figyelemmel arra a körülményre is, hogy a vádlottak és az A. nevű személy korábban már bántalmazták a sértettet és a II. r. vádlott borotvát is tartott a sértett nyakához, a sértett a nála levő 12000 forintot meghaladó összeget az I. r. vádlottnak átadta. Az I. r. vádlott az átadott összegből a gépkocsit megtankoltatta, ezt meghaladóan a saját részükre cigarettát és csokoládéféleségeket is vásárolt. A megmaradt összegből a II. r. vádlott csupán 2000 forintot adott vissza a sértettnek, a fennmaradó összeget magának megtartotta.

Az ítélkezési gyakorlat következetes abban, hogy az elkövető cselekménye nem zsarolásként, hanem rablásként értékelendő, ha a sértett a pénze elvételének érdekében a testi épsége ellen irányuló közvetlen fenyegetés hatására a pénzt önként, nyomban átadja.

A sértett testi épsége ellen irányuló közvetlen fenyegetésben az I. és II. r. vádlott is részt vett, majd a megmaradt pénz egy részét a II. r. vádlott el is tulajdonította. Ezért az I. és II. r. vádlott a Btk. 321. §-a (1) bekezdésében meghatározott - és az elkövetők számára tekintettel -, a (3) bekezdésének c) pontja szerint minősülő csoportosan elkövetett rablás bűntettének a Btk. 22. §-ának (2) bekezdése szerinti társtettesei.

Nem értett egyet a Legfelsőbb Bíróság a vádlottak védői által előterjesztett azzal az érveléssel, mely szerint a vádlottak büntetése korlátlanul enyhíthető a Btk. 175/A. §-ának (6) bekezdése értelmében azért, mert az emberrablást - mielőtt abból súlyos következmény származott volna - önként abbahagyták.

A megállapított ítéleti tényállásból kitűnően a vádlottak a sértett szabadon bocsátását követelés, anyagi követelés, meghatározott pénzösszeg kifizetésétől tették függővé. A sértettet személyi szabadságától erőszakkal megfosztották. Ezzel az emberrablás bűncselekményét befejezték.

Annak a ténynek, hogy a követelés teljesítése megtör-tént-e, a bűncselekmény befejezettsége tekintetében nincs jelentősége.

A tényállásból következően a vádlottak a sértettet azzal a feltétellel bocsátották szabadon, hogy a megállapodás szerinti összegű követelést meghatározott időben és helyen teljesíti.

A követelés teljesítését egyébként a sértett szabadon bocsátást követően az A. nevű személy, a vádlottak társa a tényállásban írt módon még utóbb is szorgalmazta.

Ezért a vádlottak javára a Btk. 175/A. §-ának (6) bekezdésében írt önkéntes abbahagyás nem állapítható meg. Ennek következtében a büntetés korlátlan enyhítésére sem kerülhetett sor.

(Legf. Bír. Bf.I.2.217/1997/4. sz.)